Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-11 / 160. szám
Az oldalt írta: Sikli Tímea A felvételeket Bozsó Katalin készítette Fedél és remények nélkül- Amikor másfél évvel ezelőtt az egykori hajléktalanszállóból kialakítottuk az Anyaóvót, tényleg úgy gondoltuk, hogy csak átmeneti időre, néhány hónapra adunk szállást az utcára került asszonyoknak és gyermekeiknek. Aztán kiderült, sokaknak ez az idő nem elég arra, hogy újra megépítsék mindazt, ami elveszett. A Családsegítő Szolgálat vezetőnőjének hatáskörébe tartozik, hogy ezt az időt három hónappal, vagy nagyon indokolt esetben egy évig meghosszabbítsa. Az első időszakban az anyák leggyakrabban férjeik elől menekültek hozzánk, mentve saját és gyermekeik biztonságát, életét. Az is borzasztó volt, de még nehezebb most, hogy megjelent a családos hajléktalanság. Olyan gazdasági világban élünk, amelyben akkor sem elég a jövedelem, ha mindkét felnőtt keresőképes. Ha pedig az asszony csak a gyerek után kap járandóságot, a férfi pedig rokkantnyugdíjas, akkor kénytelenek választani, hogy a rezsit fizetik, vagy pedig esznek. Mivel azonban egy gyereknek nem lehet azt mondani, hogy csak holnap lesz kenyér és feküdj le üres hassal, így egyre gyűlnek a közüzemi tartozások, s ez sok esetben oda vezet, hogy kilakoltatják a családot. Kevés olyan gyermeket nevelő házaspár van, akiket be tudnak fogadni a szülők vagy a rokonok. Ilyenkor mi vagyunk az egyetlen mentsvára a földönfutóknak. Mivel azonban intézetünk nem alkalmas arra, hogy az egész családot fogadjuk, az apának az éjszakákat a hajléktalan- szállón kell töltenie. Napközben itt lehet a családjával, s ilyenkor néhány percre ismét beköszönt közéjük a boldog békesség. S ha már befogadtuk őket, megpróbálunk mindenben a segítségükre lenni. Ezzel persze nem azt mondom, hogy helyettük megyünk munkahely és lakás után, de ha probléma adódik, útbaigazítjuk az asszonyokat. Azt hittük, hogy a nyári időszak kicsit lazább lesz, de állandó a telt ház. Egy asszonynak már az iskolaév befejezésekor ki kellett volna költöznie, de ha megfeszül sem talál olyan helyet, ahol fogadják három nagy gyerekével. Pedig már szinte a folyosón ülnek azok, akik jönnének egy-egy felszabadult helyre. Ezek a gyerekek talán sohasem tudták volna meg, hogy mi az a nyaralás, ha Csatári Emese és az Országos Gyermekvédő Liga segítségével nem jutnak el egy hétre Szeghalomra. A táborba tíz-ti- zennégy éves fiatalok utazhattak, s csak az ötszáz forintos utazási költséget kellett utánuk fizetni a szülőknek. A kisebbeknek, akik itthon maradtak, mi magunk szerveztünk tábort. Pályázat útján a Duna Holdingtól nyertünk pénzt, melyből fejtörő- és ügyességi játékokat, rajzpapírt, zsírkrétát, gyúrmát és a legkisebbeknek egy felfújható medencét vettünk. Maradt pénz kirándulásra is, így egyik nap a vadasparkba, később pedig a Császári tóhoz vittük el őket. Már éppen indulnánk, amikor az udvaron megkapó kép tárul elénk. A felállított asztal körül egy család üldögél. Ahogy egymással beszélgetnek, szinte látszik rajtuk, hogy megszűnt körülöttük a külvilág. Nemrégiben még azt tervezgették, az új házban hová kerülnek majd a bútorok, mára pedig szinte semmijük sem maradt.- A baj akkor kezdődött, amikor egy rossz lépésem miatt börtönbe kerültem - kezd mesélni Banu Sándor, miközben szeretettel simogatja legidősebb lánya fejét. - Három gyerekünk van, két lány és egy fiú. Érháton éltünk, s elhatároztuk, hogy Ibrányban építkezni fogunk. A gyerekekre kétmillió-kétszázezer forint szocpolt kaptunk, amit kiegészítettünk az eladott ház árával. A szocpolt persze nem mi tartottuk kézben, hanem a vállalkozó, aki vállalta az építést. Meg is egyeztünk, de miután börtönbe kerültem, megkezdődtek a bajok. A vállalkozó felhúzta a falakat, de úgy igazán nem törte magát a többivel. Olyan „házat” épített, hogy azt még disznóólnak se igen használná egy jóérzésű ember. Aztán még a kulcsot sem akarta átadni a feleségemnek, csak hosszú viták után juttatta el hozzánk. A régi helyen a családom tovább nem maradhatott, az egyik ismerős javasolta, hogy jöjjenek az Anyaóvóba. Január óta élnek itt. Közben én szabadultam, de hiába mentünk az ibrányi és az érháti önkormányzathoz panasszal, nem tudtak segíteni, mivel egyik helyen sem voltunk bejelentett lakosok. Szóval most ott tartunk, hogy a kétmilliókétszázezer forintból és a régi ház árából épült egy putri, s a vállalkozónak nyoma veszett. Most más kiutat nem találva arra gondoltunk, hogy mivel eladni nem lehet a szocpolos lakást, megpróbálnánk elcserélni. Szeptemberre, mire a lurkók iskolába mennek, mindenképpen saját fedélnek kell lennie a fejünk felett. A z udvaron kifeszített szárítókon frissen mosott ruhákat lenget a szél. A tartókban virágok tarkállanak, a homokozóban labdák és játékok hevernek. Aki bekukucskál a vasrácsokon, az a rendezett udvar láttán talán nem is sejti, hogy a portán több család, pontosabban édesanya és gyerekei laknak. Szállásuk csak átmeneti, mégis úgy élnek együtt itt, mint egy nagy család. Októberben lesz immár két esztendeje, hogy Nyíregyházán megkezdte működését a Csillag utcai Anyaóvó. Az intézetvezető helyettesének, Orbán Zoltánnénak a hangjából kicseng, miközben az itt élők nyomorúságáról beszél, hogy minden ember sorsát kicsit magáénak is érzi, s minden erejével azon van, hogy segítsen a hozzájuk bekopogtató fedél nélkül maradottaknak. 1997. július 11., péntek Riport LM mm
