Új Kelet, 1997. június (4. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-02 / 126. szám
Kultúra 1997. június 2., hétfő Határtalanul A Szabadkai Népszínház ősbemutatója Vannak jó előadások, és vannak még jobbak. Léteznek szép számmal igazságot kereső darabok, és léteznek nyíltak, bátrak és őszinték. Mindez együtt azonban ritkán valósul meg, méghozzá a színjátszás magasiskolájaként! És íme, a „csoda” most mégis megtörtént! A Szabadkai Népszínház zseniális produkciót hozott Kisvárdára: Deák Ferenc Határtalanul című romdrámáját az egyik legjobb - ha ugyan nem a legjobb - jugoszláv rendező, Ljubomir Draskic felvezetésében! Amint azt a világ előre sejtette, Tito marshall halálával Jugoszlávia a „polgári szocializmus” mintaképe, a „kommunista jóléti állam” kártyavárként omlott össze, és vértengerré változott. Az addig egymással békében és nyugalomban élő népek - teljesen nyilvánvalóan a politikusok kénye-kedve szerint - egymás torkának ugrottak, és mészárolni kezdték egymást. Kinek volt igaza? Senkinek és mindenkinek. Egy biztos: a vajdasági magyarok úgy sodródtak az eseményekbe, mint a hullott falevél, érdekek, célok nélkül a szláv testvérnépek önpusztító viharában. A háború beférkőzött a családokba, ahol groteszk módon szintén felütötte fejét a nacionalizmus, hogy aztán mindent tönkretegyen, ami szép volt és jó: az egyén legutolsó menedékét. Egy háború, aminek nem voltak nyertesei, csak vesztesei, egy háború, amely talán a legesztelenebb volt a történelem során... És utána: csak romok. Romok az utcán és romok a lelkekben. Az istenek büntetése! Deák Ferenc, a Határtalanul írója 1938-ban született Ma- gyaritabén. Iskoláit szülőfalujában, majd később Szerbit- tabén; Becskereken, Szabadkán, Újvidéken és végül a franciaországi Dijonban végezte. A hajdani Jugoszlávia egyik legismertebb és legelismertebb drámaírója. A Határtalanul a Határ (Granica) című filmje folytatásaként, szintén filmforgatókönyvként látja meg a napvilágot, aztán mégis a színpad lesz a sorsa. Puritán nyelvezete, remekbe szabott dialógusai és feszültségívei a drámairodalom egyik legnagyobb remekművévé teszik. A magyarok által felnevelt szerb árvagyerek felnőttként teljes harmóniában él magyar feleségével és két gyermekével. Jómódú vezető beosztásban lévő kommunista pártember, amolyan „keblemre világ!”- fajta életigenlő és joviális fickó, széles „szlávos” érzelmekkel, aki imád adni, és a gondolatait nyíltan kimondja. Persze tökéletes család nincs, így náluk is kísértenek néha holmi szeretők, a féltékenység is fel-felüti a fejét, de egyébként minden rendben van. Addig, amíg az ország romlása meg nem kezdődik... Bogdan mindent elkövet Jugoszlávia megmentése érdekében: teszi, ami tőle telik, de a nagy „politikai akarat” más célokat tűzött ki maga elé, így bukása elkerülhetetlen. A szerb nacionalizmus keríti ekkor hálójába, és juttatja el egészen a royalizmusig (király- pártiságig), ami mint ismeretes, a szerb csetnikek, az Arkanok ideológiája... A családban a magyar feleség, Eszter bűnbakká válik: férje szemében ő testesíti meg a magyar ellenségképet. Fiát, Nándort tényleges katonai szolgálata letöltése után egész egyszerűen elviteti, hogy a szerb szabadcsapatoknál szolgáljon tovább a Krajinákban, lányát Magyarországra üldözi, és feleségét önnön pusztulásával egyetemben az őrületbe kergeti. Bogdan ugyanakkor minden, csak nem negatív hős! Hitekkel, szent akarásokkal teli ember, akit a történelem folyamatos hazugsága lehetetlenig el és üldöz a legmélyebb alkoholizmusba. Ljubomir Draskic, a rendező, aki a sors iróniája folytán Zágrábban született 1937-ben, a legkiválóbb szerb színházi ember. Több mint tizenkét éven át igazgatta a világhírű Atelje 212-t, Bclgrád leghíresebb és legjobb színházát, ahol azóta is folyamatosan rendez. A színművészeti egyetem professzora. Jelen munkája, a Határtalanul egész egyszerűen színházművészeti tett! Megtanítja nemzetét (nemzeteit) egymás szemébe nézni, felmutatván a (nem létező) nemzeti igazságot és a pusztítás értelmetlenségét. Az előadás — híven a korok diktálta realitásokhoz - egy, mondhatni könnyű, franciás, csevegő vígjátékkal indul, hogy aztán egyre stilizáltabb, jeleiben és jegyeiben egyre elvonatkoz- tatottabb legyen, és a végén már szinte a brechti elidegenítő színház elemeivel éljen. Döbbenetes erővel tárja fel az igazságot, és nem „púderezi” a darab néha iszonyatosan kemény szöveg-szövetét. Színészvezetése maga a csoda! Képes volt elérni, hogy a művészek kövessék az előadás stilisztikai vonalát, és a könnyed polgári színjátszástól eljussanak a jelzett színjáték legnemesebb eszköztáráig! Draskic ugyanolyan halálos magabiztossággal vezeti a színészeket, mint a közönséget. A legvadabb szövegeket is képes idézőjelbe tenni, megkérdőjelezve ezzel az „általános igazságot”. „A ti baszott monarchiátok kultúrája! Belül meg minden csupa genny! Nyaltátok egymás rizsporos seggét... Hát nem elég, hogy ugatom a nyelveteket? Mit akartok még?!” — fakad ki a szerb férj, Bogdan, hogy felesége tromfoljon: „Ti meg ötszáz évig ültetek a törökök segge alatt... Mindenről szó van itt, csak éppen arról nincs! Mikor beszéltek végre rólunk? Rólad, rólam, rólunk? Az emberekről?!” A színészileg tökéletesen egységes előadást gyakorlatilag ketten viszik a vállukon. Jónás Gabriella Eszter szerepében, és Fischer Károly, aki Bogdánt játssza. Jónás Gabriella csodálatos tehetség. Megdöbbentő drámai ereje a legnagyobb tragikák sorába emeli. Színpadi mozgása nemes és kifejező, gyönyörűen beszél magyarul. Méltó párja a színpadon a Bogdánt játszó Fischer Károly, aki megejtő hitelességgel alakította szerepét, a „tipikus” szerbet, remek jellemrajzot adván a szangvinikus nép- lélekről. Mozdulatai messze túllépnek a magyar színjátszás hagyományain, lírája és ereje sodró és lendületes, és ugyanolyan otthonosan mozog a társalgási színjátszásban, mint a jelzett színpadi világban! A fiukat - az önmagát magyarnak valló -, Nándort Molnár Zoltán alakítja torokszorító emberséggel. Az anyagi ölelésre vágyó és lelkében még szinte gyermek fiatalember sodródását mutatja fel, aki leginkább békét keres, de sem az otthonában, sem a nagyvilágban nem leli azt. Molnár Zoltánról még egészen biztosan sokat hallunk a magyar színpadokon! Lenner Karolina Meli - a lányuk - szerepében mutatkozott be a fesztivál közönségének, és elmondható, hogy zajos sikerrel. A fiatal színésznő varázslatosan emelkedett ki a még középiskolás csitri világából, hogy megvert, megalázott felnőttként hagyja el a „küzdőteret”. A színészmesterség ismerete és a tehetség birtoklása jellemzi. Fejes György Dani bácsija is kiváló csupaszív alakítás! Remekül képviseli és jellemzi azt a generációt, amely annak ellenére, hogy megérte a történelem viharait, a határok ide-odatologatását, megmaradt annak, ami, délvidéki magyarnak, aki ugyanakkor természetesen hűséges polgára a mindenkori „ügyeletes” hazának. Egy ember, aki nem a helyzetek ellen küzd, hanem a mindenkori helyzetet akarja emberivé és elviselhetővé tenni. Mondatai a tiszta igazság hordozói, és méltóak arra, hogy időnként az író szócsövévé váljanak. A szomszédok: Máté (a „sziámi”), Kató Sándor, Máté felesége - Várady Hajnalka, és lányuk, Fridiik Gertrúd, valamint a Terzinnét alakító N. Kiss Júlia kitűnő és helyénvaló kabineti-alakítások, méltóak az ügyhöz, méltóak az előadáshoz. Külön kell egy pár szót szólni a Terzint alakító Mihaji Jan- cikinről, aki megrendítő figurája az előadásnak! Eleganciája, mozgása, színpadi megjelenése és az a szeretet, ami árad belőle, felejthetetlenné teszi kétnyelvű (!) alakítását. Rasa Dinulovic minimál- programot képviselő díszletei remek tereket nyújtanak, és megkapó könnyedséggel követik színpadképileg a történteket, nagy részt vállalván ezzel a darab és az előadás mondanivalójának kiélezésében. Bianka Petrovic jelmezei egyszerűek, funkciójukban szintén kitűnőek. Összefoglalván a látottakat, bátran állíthatjuk, hogy a Határtalanul színháztörténeti esemény, és aki csak láthatta és láthatja, örökös élménnyel tér majd otthonába... Ljubomir Draskic, rendező:- Professzor úr! Amit láttunk, az maga a csoda! Mondhatni felöleli a színjáték, a színháztörténelem több stilá- ris vonulatát...- Az antik drámák világából, nevezetesen az Antigonéból indultam ki. Szándékosan a színpadi portál elé hoztam az előadást, de ez egy folyamat eredménye, hiszen a darab igenis a portálon belül, amögött kezdődik, mint egy polgári darab. Az volt a szándékom, hogy az ország szét- züllését egy család szétzüllé- sén keresztül mutassan be, és ezt a folyamatot színházpszichológiai eszközökkel, ha tetszik, stiláris elemekkel is alátámasszam.- A népek először néztek igazán egymás szemébe ebben a darabban, és először merték kimondani a kimondhatatlant...- Igen, megtörtént. Ha úgy tetszik, megtört ajég... Hosszú ideig közös ideálok emlőin élt ez a nép, majd szétesett. Ami megtörtént, az megtörtént. Ha hallgatunk róla, az még nem teszi semmissé az eseményeket, ezért hát az egyetlen célszerű viselkedési mód az őszinteség, és valóban az egymás szemébe nézés. Most már tudjuk, hogy ami megesett, az egy történelmileg hibás meglátásnak a következménye... A darabot hosz- szú éveken keresztül tartottam magamnál, és háromszor olvastam el, de akkor nagyon megkapott...-A művészetnek és jelesül a színháznak az lenne az egyik legszentebb kötelessége, hogy ismét hidat verjen.- Igen. Csak nem rajtam keresztül. Majd a fiatalok megteszik ezt, hogy eljön az ideje... A művészemberek között erre talán nincs is akkora szükség. Nekem is rengeteg barátom van „ott”, mégis azt kell mondanom: annak, hogy a viszonyok olyanok legyenek, mind mondjuk 1960-ban, még sok víznek kell lefolynia a Dunán. Boldog lennék, ha rosszul prognosztizálnék... Fisher Károly színművész, Bogdan alakítója: — Művész úr! Amit ön most itt tett, az túlmutat a „nemzeti" jellegű színjátszáson. Magyar színész létére remekül ábrázolta a szerb néplelket!- Köszönöm, és^ boldoggá tesz, ha ezt mondja! Én ezt azonban „belülről” nem nagyon tudom megállapítani... Igyekszem hiteles lenni. — Gondolom, rengeteg személyes érintettség is közrejátszott a megvalósításban...-Részben. Nagyon közel volt hozzánk minden. Ami személyemet érinti, én voltam veszélyeztetett, ellenben a fiam éppen akkor volt sorkatona, amikor az „egész” kezdődött... Éppen Montenegróban (Crna Gora) teljesített szolgálatot, és bizony súlyos napokat éltünk át, amíg ott rendeződött a helyzet. Mindenesetre örültünk, hogy Jónás Gabriella, Eszter alakítója nem Szlovéniába vitték, mert arrafelé már lőttek. Aztán Vis szigetén szolgált, ahol az ország egyik legnagyobb tengerésztámaszpontja volt. Bizony, Visen átélt ő is bizonyos dolgokat... Jónás Gabriella színművész- nő, Eszter alakítója:- Művésznő! Amit Ön ma itt felmutatott, az megrendítő és egyben csodálatos is volt!- Huszonöt éves színpadi munka áll mögöttem, szerepek, nagy szerepek sora alapozta meg a ma esti előadást, amely bizony számomra is minden este megrendítő... —Azt hiszem, nem járok mesz- sze az igazságtól, ha azt mondom, hogy mind színészileg, mind fizikailag és mentálisan is, irtózatosan nehéz ez a feladat...- A férjemnek és a kollégáimnak mondogattam is a próbák alatt, hogy egy kicsit szinte mindennap meghalok tőle... Mindenesetre az előadások után jóval több időre van szükségem, hogy visszazökkenjek a mindennapi kerékvágásba.- Beavatna minket néhány titokba?- A rendező - aki az ország három legjobbja között minden kétséget kizáróan ott van - Belg- rádból érkezett. Fantasztikusan felkészült emberről van szó, és így rekordidő alatt - három hét - készítettük el az előadást... Négy hét próbaidő állt rendelkezésünkre, de minden szinte magától állt össze. A szöveg is olyan természetes és magától értetődő volt, hogy szinte tanulni sem kellett... A helyzetek, a jelenetek szinte maguktól keltek életre, hiszen mi mindezt, ezt is, mást is, de gorombábbat is átéltünk a valóságban... Ez élveboncolás, önmarcangolás volt..., ami bizony kétélű fegyver, mert elviheti az embert helytelen irányba is... Deák Ferenc, a darab írója:- Egy író egész életében ugyanazt a témát boncolgatja, ugyanazt építi. Hozzáteszi a megélt történelmi elemeket, amelyeket fehér lelki izzásában felolvaszt. Sikereim hullámzóak voltak, mint maga az élet. Az Áfonyák című drámám miatt (ami mellesleg országos díjat kapott) megvertek, lehengereltek. A Hazátlanul ennek egy nyersebb formája. Csak azért is! Vallom, hogy miként az antik drámákban, az életben is megverik az istenek az ellenük lázadókat! Aki ismer, az tudja, hogy lételemcm az őszinteség. Tizenhárom évig is hallgattam egyszer! A Határtalanul egyébként a Határ folytatása, ami film volt, és így ez is annak készült eleinte. Őszintén hiszek a médiák hatalmában! Most a belgrádi bemutató előestéjén sokan kérdik tőlem, hogy nem félek-e? Nem félek. Annyi embert feláldoztak, akkor álljanak oda az igazság elé! Belgrád nem a bitangok városa, hanem az igaz embereké! Draskic - aki jó barátom - keményen fogalmazott. Kemény és bölcs ember... A Határtalanul különben a magyar Nemzeti Színház drámapályázatára született, és Pestről megüzenték „baráti- lag”, hogy ne foglalkozzak ilyen kemény témával... Erre jött Draskic, a szerb (!), és azt mondta: megcsináljuk. Lehet, hogy megdöglünk bele, de akkor együtt döglünk meg! Az igazság leplezetlenül áll. Mondtam is neki: Te, Muci! Rendben van, lehet, hogy sírni fogunk, de akkor is szétverjük a homályt! Amíg egy szerző él, és megfelelő rendezőre talál, addig javíthat a művén. Itt is ez történt, és mondhatom, hála és köszönet érte Mucinak, mert ez csak a darab javára vált... Draskic minden szempontból telitalálat! Gondolom, az világos, hogy ez az előadás attól is olyan hiteles, amilyen, hogy egy remek szerb ember rendezte... Az oldalt írta Palotai István, összeállította Forgó Sipos József, fotók: (P. I. - F. S. J.) f---------------------------------------------------------------------------------A Va llomások a darabról v_____________________________________________________) Fi scher Károly, Bogdan alakítója I Ljubomil Drasuvic rendező I Deák Ferenc drámaíró
