Új Kelet, 1997. május (4. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-24 / 119. szám
„Kemény világot élünk” Egy óra Horváth Charlie-val Budapest. Májusi kánikula. Szinte folyik az aszfalt. A világváros w tikkadtan szédeleg. Kocsival menjek? Na ne! Inkább metróval és Wl, villamossal... Charlie kettőkor vár a Novotel sörözőjében. Ha ugyan tényleg vár, és nem kapott hőgutát ebben az időben... De nem. Sőt, már ott van, amikor pontban kettőkor befutok. Egy haverjával üldögél, aki valami számítógépketyerét hozott neki. A srác illemtudóan elhúz, amikor landolok az asztalnál. Ernyők védőpajzsa alatt ülünk, és ahogy a nap kúszik az égen, úgy húzgáljuk mi is az asztalt és a székeinket odébb és odébb, hogy árnyékban maradjunk... Palotai István (Új Kelet) I Kié lesz a terminál? -A fiamé! I Mekkora a pulya? — Tizennyolc. I Aha...- Most otthon van és főz... I Világos. Főz... — Szeret főzni... Megcsörren a telefon. Charlie elnézést kér és felveszi. „Igen... jó... majd megyek... jó, veszek... és még mit? ... Rendben... oké... figyelj, én most nem érek rá... interjú... azt is veszek... vagy lemész te?... jó... frankón viszem, ne izgulj... Szia!”- A fiam volt. Lehet, megérezte, hogy róla beszélünk. A kajához kell még ez-az, azért ideges... Kikapcsolom, az lesz a legjobb - nevet Charlie, és beüt valami varázskódot a gyufányi telefonba... I Mikor jöttél tulajdonképpen haza?- Érdekes módon mindenki azt hiszi, hogy nyolcvankilenc végén, pedig akkor még csak kóstolgattam a lehetőséget. Az igaz, hogy akkoriban „fedeztük fel egymást” a Tátrai Banddel, és erre az időre esik az is, amikor belekezdtünk a munkába. Véletlenül akadtunk ösz- sze... Kérdezték, hogy volna-e kedvem ehhez a stílushoz... Persze a hazajövetelben az is közrejátszott, hogy már tíz éve együtt játszottunk a „kinti” zenekarommal, és akadtak gondok is... Gyerekek születtek. Végre megmondhattam nekik, hogy na ugye! Amikor nekem voltak ilyen problémáim... Most legalább tudod, hogy akkor miről beszéltem... I Végül is tíz év még házasságból sem kevés...-Nem ám! Szóval megmondtam a Tátrai Band- nek, hogy nagyon szívesen dolgoznék velük, de nem mindenáron... Jöjjünk össze, hiszen féléveket úgyis itthon vagyok, persze nem folyamatosan. így született az Illúziók nélkül című Tátrai-album, igaz, borzasztó rossz terjesztéssel... Istenigazából a Ring Kiadó nem is tehetett nagyon róla, hiszen csak akkoriban indult a magánkiadás. Nem voltak kapcsolataik, sem esélyeik. Az állami kiadó is rendesen alájuk pakolt a terjesztésben. Mindezek ellenére azt hiszem, már eV. az első anyag is olyan világot tükrözött, ami valóban a zenéről szólt, megszólaltatta azt a „sound”-ot (azt a hangzást), azt a lebegős, levegős muzsikálást, amit mindannyian kedveltünk. A csapat nagyon jó volt, megkedveltük egymást. Mindez együttesen eredményezte azt, hogy végül is úgy döntöttem: hazajövök. Kilencvenben született a New York, New York című szám, aminek már komoly sikere volt, cs így mindenki valahogy erre az időpontra datálja a hazajövetelemet. Az igazság azonban az, hogy valójában csak kilencvenháromban tértem végleg vissza. I És szinte azonnal megasztár lettél. Mondd meg őszintén! Remélted ezt?- Még csak nem is álmod-' tam róla! Az az igazság, hogy én ezt a „dolgot” már akkor letudtam, amikor a Generálból elmentem... Ez annál is inkább igaz, mivel akkoriban volt bennem némi sértettség, sőt kimondottan üldözöttnek éreztem magam... Őszintén megvallva, volt is ebben jócskán igazság, így aztán mindenre számíthattam, csak arra nem, hogy visszatérvén a csúcsra robbanok. Nekem valahogy az az érzésem, hogy ahhoz, ami veled történt, kellett a rendszer- váltás is... Elvégre valami olyasmit hoztál, amit az „elvtársak” módfelett utáltak...- Nagyon nehéz dolog erről egy zenésznek beszélni. A régi időkben, amikor még mégvolt az Olympia nevű zenekarom, és két és fél évre Afrikába mentünk dolgozni, onnan is hoztam valamit, egy olyan stílust, egy világot, ami itt ismeretlen volt, legalábbis a gyakorlatban. Ez a szokásom aztán később is megmaradt, és bárhol jártam, soha sem jöttem üres kézzel. Gondolom, ez sem tetszett akkoriban errefelé mindenkinek, hiszen nem illett bele a megálmodott „társadalmi irányba”... De hogy konkrétan válaszoljak a kérdésedre: valóban kelleti hozzá a változás. Tudod, régen volt egy lemezgyár, volt egy rádió és kifújt. Nem akarom én istenigazából bántani a kollégákat, hiszen mindenki élni akart, de az tény, hogy aki benne volt a mézesköcsögben, annak mentek a dolgai, aki pedig nem, annak, ha megfeszült sem. Volt három-négy szervező az országban, akik „felosztották maguk között a magyar hazát”, és széthaknizták magukat! Kaszáltak, mint a gép. Na már most, aki rajta volt ezeknek a fiúknak a listáján, annak bin- gója volt, aki nem, az meg mehetett kukutyinba zabot hegyezni. Velem az volt akkoriban az ábra, hogy akármerre is léptem, csak csettintgettek: Igen! Ez az. Nagyon jó, ez a dolog kész van... De! Mindig volt valami „de”. A jóindulatú srácok részéről ez úgy nyilvánult meg, hogy nem értették: miért nem jön be nekem is úgy, mint másnak, aki pedig nem tartozott ebbe a „kasztba”, annak ott volt az a bizonyos „de”... Nekem valóban az volt a szerencsém, hogy az őskőkori klikkek mellé mások is beszáll- hattak ’90-ben az üzletbe. Lehetőséget kaptam a kiadásra, fel tudtam mutatni magam, és azt a hangzásvilágot, amit képviselek és szeretek. A rádió és a tévé is adni kezdte a dolgaimat. A többi pedig már a közönség dolga volt. Sok helyi adó is felkeresett, mert az embereket érdekelte, hogy ki az a pacák, aki ilyen hosszú időre eltűnt és most visszajött. A hazatelepültek legtöbbje keményen csalódott az üj helyzetben, hogy ne mond- I jam, a rendszerben. És Te?- Tudod, én rengeteget utaztam a világon, és láttam, hogy mindenütt nagyon-nagyon nehéz... Itt inkább az a probléma, hogy túl gyorsan történt minden. Az emberek nem tudtak felnőni a lehetőségekhez, ami nem is csoda, hiszen fel sem voltak rá készülve. Emellett az elosztás és az értékarány valóban nem az igazi. Amikor visszajöttem, és például megálltam egy piros jelzésnél: átnézek oldalra... Na, mondom, szép. Ott feszít Macskajancsi egy hatszázas púpos Merciben, és még csak kilencvenet írunk, tehát egy év sem kellett neki, hogy így összekapja magát. Én meg, aki tíz évig kint húztam az evezőt, és nem is kerestem rosszul, az ő kocsijának az „unokaöccsében” ülök... Most aztán el lehet képzelni, hogy mit érez az a vasesztergályos a harminc éves Wartburgjával, aki itt élvén nagyon is jól tudja, hogy az a Macskajancsi - illetve pontosabban Sobri Jóska - hogyan jutott hozzá. Na hát ezek már nem frankó dolgok. Oké, hogy voltak és vannak kiskapuk, de azért a nagykapu használóinak is juthatna valami... De mondom, mindenütt nehéz, legfeljebb itt szokatlanok még a farkastörvények, és nem mindig a valóságos meló az igazán nyerő... A kérdés az, hogy ki hogyan szokott hozzá ehhez az életformához. I Persze te más szemszögből látod a világot. Elvégre a legsikeresebbek között vagy.- Világos. Persze nehogy azt hidd, hogy nem bántanak a szociális problémák! Nyitott szemmel járok és látom, hogy mi az ábra. Édesanyám és édesapám, mindketten hetvenöt évesek, és egy végiggályá- zott élet után annyi a nyugdíjuk, hogy bizony az is előfordul, hogy hozzám kell fordulniuk... Hát mi ez? Igen, nyitott szemmel járok, és azt hiszem, a dalaimban is lecsapódik néha ez a keserűség... I Hogyan kezdődött az életed?- Édcsapámék szombathelyiek. Kámon laknak. Én is ott születtem. Anyám szövőnő volt valahol Sopronban, apám pedig civilruhás katonatiszt, valamilyen előadó... Aztám apámat Pestre helyezték, de én minden szabad időmet Káinban töltöttem. Nagyon szerettem ott lenni... Nagyapa tudott egy kicsit hegedülni, de nagymamámnak olya füle volt, hogy ha énekelni kezdett, hát a legyek potyogtak a plafonról... Áldott jószívű emberek voltak, Isten nyugosztalja őket... Anyukám is művésziélek, tánccsoportban táncolt, nagyon szépen festett és kul- túrcsoportokat szervezett... I Ma is foglalkozik valami ilyesmivel?- Nem, már nem. Hárman vagyunk testvérek, volt szegénynek elég baja, gondja... Egyszer aztán olvasott egy hirdetést, hogy kissrácokat vesz fel az Állami Balettintézet, akikből táncművészeket nevel. Felvettek. Csodálatos évek következtek. Jártam az intézetbe, persze mellette tanultam is, hiszen ez iskola is volt egyben, és a Gcllért-hegy oldalán lévő gyönyörű kollégiumban laktam. Ott is érettségiztem le, és kaptam egyben táncművész diplomát... Értem már! Akkor ez látszik ma is a mozgásodon a színpadon! Senki sem képes olyan laza lenni a „deszkán”, mint te...- Ma már nem az igazi ez a dolog. Most mondjam azt, hogy öreges? I Szerintem ne mondd, mert nem igaz.- Mindenesetre a mozgásra sem pakolok rá, csak ahogy az Isten megadta, ahogy a szívemből jön. Semmi púder. I Megértették a svédek a személyes problémáidat? Tudtál igazi kapcsolatokat te- I remteni?- Inkább Skandináviáról beszélnék, hiszen játszottam és éltem Norvégiában és Dániában is. Az északi népeknek más az emberi töltése. Ez a töltés pedig nem más, mint a kulturális hagyományok kisugárzása. Hamar rájöttem, hogy az első lépést nekem kell megtennem azzal, hogy „megtanulom” őket megérteni, és a dolgok mélyére nézek. A másik alternatíva a merev tartózkodás, aminek viszont ugyanaz a „fogadjistene”... Én az első lehetőségre szavaztam, így aztán rengeteg barátra, zenészkollégára és „egyéb művészetek űzőjére” tettem szert. I Hol van szerinted a skandináv könnyűzene csúcsa?- Ha a múltba tekintek, az ABBA már etalon. A Roxett, az egy dolog, ott sem igazán szeretik. I Léna Philipssons?- Ő a tuti... Vicceltem! De például a Europe, az tényleg maga a csoda! Különben megdöbbentő az a zenekultúra, ami a legkisebb falvakban is élő valóság. Mindenütt jobbnál jobb big band-ek, dzsesszze- nekarok vannak. Képzettek, kiváló muzsikusok. Az már más lapra tartozik, hogy amit játszanak, az távol áll tőlem I Hogy fogadták a zenédet? Hogy a zenekart?- Ez megér egy misét! Addig, amíg a közönség azt hitte, hogy a világ minden részéről összeszedett nemzetközi banda vagyunk, ajnároztak, istenítettek, „szétverték a házat”, akkora sikerünk volt. Akkor azonban, amikor fehéren-feketén kiderült, hogy magyarok vagyunk, valahogy vesztettünk előttük a hitelünkből. Szinte megállt a levegő körülöttünk, annyira elbizonytalanodtak. Mi van? Honnan? Még azt is megkérdezték néha, hogy nincs otthon munkátok? Félnek az ismeretlentől... Különben ugyanez a helyzet a kapcsolatteremtésben is. Mi, közép-európaiak nagyon szenzitívek és nyitottak vagyunk. Ha északon kinyílsz valakinek, és elmondod mondjuk a problémáidat, akkor tuti, hogy lelécel... Vagy ha szerelmet vallasz egy csajnak, biztos, hogy őrültnek néz és majrézni kezd... Mások és máshogy élnek. I Hol tart ma a magyar köny- nyűzenei élet?- Valami megmozdult. Sok próbálkozás van. A baj az, hogy a megvalósítás során megszűnik számukra a viág, már nem figyelnek oda, hogy mi van másutt, és beszűkülnek önmaguk zenéjébe és stílusába. Mintha tíz éve nem hallgatnának zenét. Ez pedig nem vezethet semmi jóra. Kint mindenki baromi komolyan veszi, amit csinál, itt meg inkább csak úgy „odateszik”. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy nem tudnak istenigazából megérinteni a magyar zenekarok... Ahogy látom, valamiféle one way musicot (egyirányú zenét) akarnak nyomatni, és ez megbosszulja magát. Az igazán jó dolgoknak mindig van valami mélysége. Ez nem slíluskérdés, hanem létforma... Csak olyasmivel szabad foglalkozni, ami belülről érinti meg az embert. Amire ösztönösen ráérez! Azért csinálni valamit, mert most az megy vagy az a divat: marhaság, és az eredménye is csak a középszer lehet. I Vallásos vagy? Hiszel Istenben? — Tízéves koromig jártam templomba, amikor is balhé lett belőle. Azóta csak néhányszor egy évben, karácsonykor, hús- vétkor megyek. Magyarán, nem gyakorolom a vallást, de Istenben őszintén hiszek. Velem már rengeteg csodát tett! Érzem, hogy mellettem áll! Mindig is meghálálta nekem, hogy keményen dolgozom a családomért. I Szerinted milyen világban élünk?- Kemény világban. Amelyben az embernek a sarkára kell állnia, mert minden elszabadult. Pillanatok alatt a padlóra lehet kerülni. Konoknak, kitartónak, pontosnak és szilárdnak kell lenni. És nyomulni kell. Persze nekem óriási szerencsém van, hiszen azt csinálom, amit kedvelek. Ez talán mások számára is emlékeztető lehet: csak azzal szabad foglalkozni, amit szeret az ember, hiszen csak abban nyújthat kiválót! így teljesítheti a maximumot, és csak így lehet igazán boldog. Hidd el, mindenkiben ég valahol a tűz, csak a legtöbben eloltják... Minden megasztárról kilakul egy bizonyos kép, ami aztán vagy valós, vagy nem. Mit üzensz a közönségnek? Olyan vagy, amilyen-, nek hisznek?- Bizonyos szempontból igen. Egyenes vagyok és szókimondó, utálom a púdert! Ez eddig stimmel. Az azonban, hogy nyakra- főre iszom, és valami pokoli nagy életet élek, az nem igaz. Egyszerű srác vagyok, olyan, mint bárki más, imádom a családomat, a nagy lakli fiamat, rettenetesen szeretek otthon lenni.
