Új Kelet, 1997. május (4. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-12 / 109. szám
8 1997. május 12., hétfő Kultúra Lüiüj Az érem másik oldala Egy csupaszív fenegyerek Czinder Antal szobrász tárlata P. István (Új Kelet) Az ember szinte lassan már megszokja, hogy dr. Matits Ferenc, a nyíregyházi Városi Galéria megbízott igazgatója mindig a legjavából választ! Ugyanakkor külön főhajtást érdemel művészetpolitikai merészségéért is, hogy nem törődve az „idő szavával” és a politikai kurzusok sűrűn változó üdvöskéivel, olyan művészeket is meg mer szólaltatni, akik a „régi rendszer” nagyjai voltak, és manapság inkább hallgass a nevük. Matits mércéje remek! A művészet egyetlen léptéke ugyanis maga a tehetség. Czinder Antal 1962-ben jelent meg először a kiállítótermekben. Művészi tanulmányait Budapesten, a Török Pál utcában lévő Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, majd a Képzőművészeti Főiskolán végezte. Kiváló mesterei voltak: Somogyi Józseféi. Szabó Iván. Művészi pályája töretlenül ívelt felfelé. Fontosabb kiállításai: Kulturális kapcsolatok Intézete (Budapest, 1974, Helikon Galéria), 1976 - Vigadó Galéria Budapest, 1988, Nemzetközi Éremgyűjtők kiállításai: Helsinki, Stockholm, Lisszabon, Firenze. Ezenfelül mintegy húsz kisebb egyéni kiállítása is volt. Munkái megtalálhatók a jelentősebb magyar közgyűjteményekben de olyan világhírű múzeumokban is, mint a drezdai Zwinger vagy a stockholmi Királyi Múzeum, a ravennai Érem történeti Múzeum és végül, de nem utolsósorban a British Museum! Az országban - főleg Budapesten - tizennégy köztéri alkotása ékesíti a városképet. (Salgótarján - Kútfigura, Párád - Fáy András, Veszprém - Állatfigura, Szolnok - Fiatal fiú, Csehmindszent - Mind- szenty József, Budapest - Brüll Alfréd, Kosztolányi-re- liefek, Madonna, 1956-os emlékmű, Raul Wallenberg, Lati- novits Zoltán, Koffán Károly, Gerlóczy Gedeon, Pesty Frigyes.) Czinder Antal a Kossuth-dí- jon kívül gyakorlatilag mindent megkapott, amire egy szobrász vágyhat. 1981-ben Munkácsydíjas lett, majd megnyerte a Soproni Érembiennálét, Sopron város Ezüstérmét (1977- ben és 1991-ben is), a VI. Ravennai Biennélán Ravenna város Aranyérmét (1983). 1965 és 1988 között Der- kovits- és SZOT-ösztöndíjas volt. Szobrait mesteri realizmus jellemzi. Az egy tömbben való megfogalmazás, a rusztikus felületkezelés és a szobrok „belső lelki tartása” nem titkoltan utalnak a népi, proletár ihle- tettségű, szocialista realista múltra. (Ne tévedjünk! A szoc- reál - elvileg - soha sem volt külső jegyeket igénylő stílus, tartalmában és „tartásában” kellett népi indíttatású legyen! Ez pedig egyáltalán nem zárta ki remekművek születését!) Somogyi, Pátzay és a „mi” nyíregyházi Tóth Sándorunk társaságába tartozni egyáltalán nem lealacsonyító! Sőt! Czinder szobrainak rusztikus- sága, kisplasztikáinak lírai hangvétele és érmeinek reneszánsz érvényességű megfogalmazása egyáltalán nem jelent ellentmondást. így kerek egész az életmű. Ez igazolja Czinder anyagismeretét és a megjelenési formák lehetőségeinek briliáns alkalmazását! A mértéket, ami a művészi ízlés egyik legfontosabb kritériuma. Végezetül hadd idézzem Juhász Ferenc róla írt sorait: „Villámzáras utazószatyorral jött. Aztán ott volt a csoda az asztalon. Újságpapírból csomagolta ki műveit: az érméket. Akár Giacometti egy öreg gyufásdobozból. S itt volt a szellem, ítélet, erkölcs, a szilárd gótika, a bronzban a pettyes tükörtégla, a gyémánt- morzsa a bronz-magányon, a város, a kő, a tér, a lágy sarja és az eleven szögletesség, angyalok bronz-lobogása, holdfény és puszta tűz, sikátorok, a lapályerdők, és gyűrődéssivatagok holtesője. Czinder Antal úgy hozta műveit, ahogy testében szívét hozza az ember, ahogy a pupillában megcsillan az alkony, ahogy az anyagban a létezés-akarat mosolyog. S fölöttünk Ferenczy Béni sas-nézésű emberarca, mint a téli hold.” Czinder Antal kiállítása május végéig tekinthető meg a nyíregyházi Városi Galériában. Aki látta és hallotta őt szombat este a Bujtosi Szabadidő Csarnokban, annak szinte nincs is mit mondanom. Hiába is erőlködnék: a szó kevés. Alkalmatlan visszaadni mindazt, amit az ember érez. A kint- rekedteknek csak annyit: övék minden részvétem. Nyugodtan kérdezzék meg az illetékeseket, hogy miért korlátozzák 1800- ban az eladható jegyek számát, amikor a lelátókat hivatalosan meg sem nyitották... Palotai István (Új Kelet) Horváth Charlie. Az aszfalt- betyár, a „műproli”, akit istenít az értelmiség, akinek akkora szíve van, mint egy ólajtó! A srác, aki egyetlen szempillantás alatt stílust teremtett, kilökte az ország könnyűzenei életét a KGST-dagonyából, aki Európát teremtett, aki győz, amerre csak jár. Hangja nincs - akárcsak Rod Stewardnak -, de úgy énekel, hogy szem nem marad szárazon! Aki zeneileg olyan igényes, hogy az Amstel koncertsorozata maga köré gyűjti az ország magasan legjobb zenekarát, ami úgy szól, hogy az ember már azt hiszi néha-néha, hogy Dire Straits- koncerten van! Olyan összhang- zatok hangzanak el, hogy a zeneértő ember csak ámul és bámul, a zseniális hangeffektusoktól pedig időnként szinte megáll a szíve. „Csak a zene van”. És Charlie! Aki nem kellett Svédországnak, de most már kellene a világnak. De ő fütyül a világra! Százszorosán, ezerszeresen fizeti vissza mindazt, amit azáltal veszítettünk, hogy kiment... Veszítettünk? Nem, mégsem hiszem. Legfeljebb ő veszített éveket. Keserveket élvén, de egyre csak épülvén. Megtanulta azt, amit itt nem lehet: a Világot. A magány torokszorításait, a céltalan kibomlásokat a skandináv éjszakában, hogy aztán mindez megszépült emlékképként úgy jelenjen meg a mában, ahogy megszólal egy-egy dalában. A sivár szállodaszobák pora, a bánatok whis- ky-tengere, unalomból is elszívott dohánytermések: ezek tették hangját ilyen felejthetetlenné, ilyen emberivé. Megszenvedett a nagyságáért, annyi szent. És azt hiszem, hogy mindenki érzi, aki látta, hallotta, aki ismeri őt. És ki ne ismerné? Szombati koncertje a Bujtosi Szabadidő Csarnokban búcsúkoncert- azaz „temetés” volt. Az Amstel-koncertek keretén belül rendezett Charlie-produkció temetése... Visszafogottan kezdett. Kóstolgatta a közönséget, ami nem is csoda, mert először énekelt Nyíregyházán. Aztán szemmel láthatólag megszeretett minket, és kinyílt - ha tetszik, „beindult”. László Attila szérzeményét - Szippantás a jóból - már az igazi Charlie énekelte, és az is kiderült, hogy remek színpadi humora van. A zenekar is alaposan „odatette” a számot, és ekkorra már az is hallatszott, hogy nem haknihangszerelést kapunk, hanem valami olyasmit, ami sokkal inkább megközelíti a stúdióminőséget, mint általában a koncertekét... Aztán a „Skandináv éjszakák” következett, és. ismét élvezhettük a már-már soul-musiknak is beillő stílusát, zseniális „rácsúszásait”, amit ilyen szinten egyes egyedül ő tud az országban. László Attila gitárszólója is felejthetetlen volt. A Forró szívek háza következett, amelyben kiváló dzsesszes hangzatok olvadtak bámulatosan eggyé a dél-amerikai zene ritmusvilágával, Charlie megka- póan laza volt, szinte feloldódott a zenében, amelyet Csiszár Péter szaxofonszólója tett még ragyogóbbá. „Bal láb a jobb cipőben”, „Ki vagyok zárva”, aztán egy gyönyörű dallamos nóta a március 13-án kiadott CD-ről, „Annyi minden történt”, amit a közönség immár teli torokból vele is énekelt: „Máshogy élnék, újra kezdeném...” A keleti zene összhang- zattani bravúrjaival indított „Bánom bárki, csak szeressen”-t kemény és roppant „dögös” billentyűs duett tette kerek egésszé. A „Gyere gyógyíts” ismét Charlie szenzációs énektechnikájáról „szólt”, de az előadó felmutatta remek színpadi humorát is, és többször bizonyította, hogy kiváló showman. A nóta végén elhangzott „gitárháborútól” aztán teljesen begerjedt a nép... „Könnyű álmot hozzon az éj”, ,Aludj el, kisember...”, „Álmodj hintát, homokozót...” - énekelte Charlie az egyik legjobb számát, ezt a torokszorítóan szép szövegű és dallamos altatódalt. A csupa szív, csupa lélek nóta Halász János remek kíséretében szólalt meg. A „Vidékre költözöm” persze hatalmas ovációval ért véget, hogy aztán ismét az érzelmek hullámai uralkodjanak - megismervén egy szép új Charlic-balladát. Ekkor már elmondhatni, hogy valóban izzott a hangulat a sportcsarnokban. Ötvenévestől (igen, volt .ilyen!) a nyolc-tízévesig mindenki énekelt. Lengtek, lobogtak a gyertyák, amikor megszólalt a dalok dala: „Nézz, nézz az ég felé...” A dallam,Lerh István csodás szintetizátorjátéka és a mély emberi, őszinte előadásmód tomboló sikert eredményezett. „Fényévekre van ez a zenekar a többitől...” jegyezte meg Charlie két nóta között, és bizony igaza volt! Ez a cspat bárhol a világon a legigényesebb közönséget is elbűvölné!... A bevezető mondatok után felhangzott az est legnagyobb zenei bravúrja. Aki hallotta ezt ott és akkor, az egészen bizonyosan szívében őrzi majd ezt a varázslatos zenei élményt, amíg csak él. „Csak a zene van...” Valóban megszűnt akkor a világ, és tényleg csak a zene létezett! Egy kemény bravúros gitárszóló - minden előadói „fakszni” nékiil -, akár azt is mondhatjuk, hogy lazán és fapofával - de olyan ör- döngősen, hogy mindenki szájtátva hallgatta... Ezután a basszusgitár vette át a szót. Na már most. Én - kérem, higgyék el nekem - lenyeltem már néhány sört életemben bulikon, és jelentősen jobban állnék, ha a kisangyal a zsebembe varázsolná azt az összeget, amit eddig koncertbelépőkre költöttem, de ekkora basszusszólót még nem hallottam, amióta kétágú vagyok! Mint a „hétszentség”! „Csak a zene van”! Dob és kongaverseny következett, hogy aztán a billentyűsök is felvegyék a kesztyűt, és akkora banzájt csináljanak, mint ide Ostfiasszonyfa! „Csak a zene van”. Ünnep! Ünnepe dalnak, ünnepe ritmusnak... Eztán már „csak” a ráadások következtek: „Az légy, aki vagy”, majd végezetül a „Jég dupla whiskyvel”. Remek voltál, Charlie! A viszontlátásra! Fotók:Racskó Tibor
