Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-05 / 79. szám
#{] Iíclct Interjú 1997. április 5., szombat Szendrei Józseffel, az MSZDP nyíregyházi elnökével Fotó: Lázár A vidék is élni akar! A Magyarországi Szociáldemokrata Párt - válaszolván a jelenlegi hatalom sok ellenérzést kiváltó agrárprogramjára - kidolgozta a saját koncepcióját. Tette ezt pedig hatalmas történelmi tapasztalatai jogán, az immár több mint százéves szoedem mozgalom világméretű tapasztalataiból kiindulva, és támaszkodva a jelen realitásaira! Mit kell tenni ahhoz, hogy az ország természetes adottságainak ismét megfelelő és méltó helyére kerüljön a termőföld használata? Miként lehetne „helyzetbe hozni” az ellehetetlenített, agyonnyomorgatott parasztságot, amely már lassan végső tartalékait éli fel? Miből és hogyan kellene fejleszteni, hogy eltűnjenek az immár újra munkába állított lóekék? Hogyan kellene finanszírozni a termelőeszközök és az egyre kevésbé alkalmazott talajerőpótló kemikáliák beszerzéseit? Milyen felvásárlói hálózat lenne szükséges a megtermelt áruk biztonságos értékesítéséhez? És végül, de nem utolsósorban: mit várhatunk az Európai Uniótól? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Szendrei Józseffel, a párt nyíregyházi városi elnökével. Palotai István interjúja Elnök Úr! Valójában mi késztette pártját, hogy ilyen gyorsan reagáljon a kormány mezőgazdasági koncepciójára?- A káosz, ami jellemzi! Azok a problémák, amelyeket a hivatalos magyar állami program nem megoldani, hanem még inkább elmélyíteni látszik! A káosz következtében kialakult szükségtelen feszültségek garmada! A tisztességes és elérhető finanszírozási rendszer tökéletes hiánya. Az évenként változtatott támogatások követhetetlen dzsungele, az állami támogatás nevetséges sarokszámai. Az az anomália, hogy a világon Magyarországon a legmagasabb az adók és a járulékok összege, ugyanakkor a mezőgazdasági terméktámogatások mértéke Európában nálunk a legalacsonyabb! Az, hogy amit a paraszt megtermel, sokszor a „hajára kenheti”, mert vagy nem veszik át tőle, vagy csak nevetségesen alacsony áron. Az, hogy míg a termelők nyomorognak, addig a felvásárlói, kereskedői lánc vígan él és degeszre tömi a zsebeit! Az, hogy a haszon nem ott keletkezik, ahol megdolgoznak érte, hanem a pénzügyi mavővereket ismerők vegykonyháiban. Az, hogy immár a nyolcadik bőrt is le akarják húzni a vidékiekről, holott ők élnek a legszorongatottabb helyzetben. Az, hogy például megyénk falvaiban a munkanélküli ráta ötven százalék körül mozog, sőt, olyan is akad, ahol kilencvennyolc! Az egész méltánytalan gazdasági kiszorítósdi, ami a falusi életszínvonal mellett már az élet minőségét is fenyegeti. Azért, mert a parasztság képtelen immár a gyermekeit szíve szerint beiskolázni, mert nincs nekik miből, és így újra kialakulóban van a nincstelen agrárproletariátus, amelyet ráadásul még önzőnek is bélyegeznek, mert „nem akarja” az adókat és a járulékokat esőstől megfizetni. Mert össze akarják ugrasztani a munkásságot a parasztsággal: mondván, hogy a paraszt azért nem hajlandó áldozni, amiért a munkás már évek óta fizet, és imigyen „élősködni akar” a bérből és fizetésből élők nyakán... Azt hiszem, már ennyi is bőven elég indok - holott a felét sem soroltam fel... Legnagyobb kincsünk a termőföld! Milyen okai vannak ennek a csődtömegnek?- Hazánkban a mező- gazdasági termelés egész történelmünk során meghatározó jelentőségű volt, akár a népesség foglalkoztatottságát, akár a nemzeti össztermékhez való hozzájárulását tekintjük. Az „Európa éléskamrája” kifejezés nagyon is plasztikusan fogalmazza meg a tényt, hogy évszázadokon keresztül a világ egyik vezető mezőgazdasági nagyhatalma voltunk. Az ország területének majd 79 százaléka mezőgazda- sági terület, amelyből 61 százalék szántóföld. Ezzel a kivételes adottsággal mindig is felelősségteljesen gazdálkodott az ország, mígnem a kommunizmus bekövetkezte óta ez már egyáltalán nem mondható el. A termelésbe vont terület folyamatosan csökkent, ami döntően a pazarló, művelés alóli kivonások miatt következett be. Mi lenne tehát a cél?- A termőföld fokozott védelme, és az adottságoknak leginkább megfelelő, gazdaságosan termelhető kultúrák termesztése! A hagyományos termelési módok segítése. A magyar nép nyolcvan százaléka vidéken él. A népesség jelentős hányada valamilyen módon kötődik a mezőgazdasághoz, ami 2-3 millió ember megélhetését jelenti. Agrárország voltunk, és az is vagyunk. Az adottságokat nem lehet egy politikai akarat mentén egyetlen tollvonással megváltoztatni! Láthattuk a rákosista lázálom „eredményét”... A rendszerváltás után felszámolták a közös és az állami tulajdonban lévő területeket, és kárpótlás formájában visszajuttatták (?) a parasztságnak. Ez a folyamat mind a mai napig tart, és nem úgy valósult meg, ahogy tervezték. Tőkeerős városiak jutottak hallatlan területekhez - akik jobbára csak kufárkod- nak a földdel -, míg a parasztság jelentős hányada föld nélkül maradt. Aki kapott valamit, jobbára csak annyit, hogy éppen ne haljon éhen. Az országban „zsebszerződések” formájában - a rendeletek és törvények ellenére - jelentős hányadot tesz ki a külföldi birtokosok száma! A birtokviszonyok területén feneketlen káosz uralkodik, a földnyilvántartás pedig egész egyszerűen katasztrofális. Ahhoz, hogy rendet teremthessünk, első lépésként meg kell szüntetni ezt a felfordulást, áttekinthetővé kell tenni a birtokviszonyokat, és naprakésszé a földnyilvántartást. Ez csak a földművelésről fest képet. Mi a helyzet az állatállománynyal, az állattenyésztéssel?- Ha lehet, ott még nagyobb a káosz és a csőd! Először is senki sem tud pontos adatokat mondani. A sorozatosan elhibázott gazdasági és politikai döntések következtében a szarvasmarha-állomány a felére, a juhállomány az egy- harmadára, a sertés- és baromfiállomány pedig a negyven százalékára csökkent. Mindez azonban nem jelent minőségi javulást. A belső fogyasztás csökkent Európa élvonalából a sereghajtók közé kerültünk. Az állampolgárok többségének annyira lecsökkent a vásárlóereje, hogy a betevő falatra is alig futja nekik. Tejtermékfogyasztásunk az 1938. évi szint alá süllyedt... Emlékezzünk! Akkoriban a „hárommillió koldus országa” voltunk. Ez a szám sajnos a duplájára emelkedett napjainkra. Az egészséges táplálkozás hiánya következtében új- fent felütötte a fejét a „magyar betegség”, a tuberkulózis, a tüdőbaj. Mindenki szántára elérhető mennyiségű és árú táplálékra lenne szükség, a gyermekeknek tejre, a felnőtteknek tápláló fehérjékre! Az állattenyésztés fellendítése elengedhetetlen feladat. Igen ám, de mivel és hogyan? Intenzív mező- gazdaság nem képzelhető el termelőeszközök nélkül...- így igaz. A termelőeszközök beszerzéséhez, és felújításához legalább évi 200 milliárd forintra lenne szükség, kedvező hitelekre és állami támogatásra. Enélkül semmi remény. Szinte a csodával határos, hogy ilyen termelési színvonal mellett még van a boltokban áru, és még exportálni is tudunk. Azonban azt tudni kell, hogy egy időzített bomba ketyeg alattunk. A földek termőképessége a nem kellő mennyiségű tápanyag-visszapótlás miatt rohamosan csökken. Nem véletlenül. A talajjavító anyagok, az öntözővíz, a szállítás és az energia hallatlanul drága. A talajba sok helyütt már nem fémzárolt vetőmag kerül, mert a termelők nem tudják megvenni. A növényi kultúrák elfertőződnek, genetikailag elkorcsosulnak. Maga a talaj is fokozatosan elfertőződik a szakszerű növényvédelem hiányában. Bármikor bekövetkezhet egy egész országot sújtó és robbanásszerű fertőzés, ami szinte mindent elpusztíthat! Senki sem tudja, hogy országosan mennyit vetettek, és mennyit takarítottak be, hol túltermelés, hol pedig áruhiány lép fel. Az elkövetkező évek feladata lesz a gazdálkodás színvonalának jelentős emelése, amelyben erősen számítunk a jól képzett ma-' ,gyár agrárszakemberekre. Ezen felül létre kell hozni a szilárd termeltetői rendszereket is... Ha terem is valami, sokszor a kutyának sem kell, a gazda nyakán marad. Mit kéne tenni az értékesítési rendszer normalizálására?- Valóban, a magyar gazdának halvány fogalma sincs, hogy ki és mennyiért veszi majd meg, amit ő megtermelt. És hogy egyáltalán kifizeti-e?! Még rósszabb a helyzet az állattenyésztésben. A nyomott áron felvásárolt hízósertésekért, marhákért és a tejért csak hetek, hónapok múlva fizetnek, ráadásul feltűnnek olyan fantomcégek is, amelyek soha sem fizetik ki az elszállított állatok ellenértékét. Ha valamiből mégis kínálati piac alakul ki, hát import útján törik le a normalizálódó árakat. A megoldás: létre kéll hozni az alulról szerveződő értékesítési szövetkezeteket. Jó példa erre a valamikori Hangya Szövetkezeti Mozgalom. Ugyanez vonatkozik a beszerzésekre, a beruházásokra és a hitelekre is. Haladéktalanul fel kell állítani a vidék bankját! A mai bankok tőkéjéből?- Szó sincs róla! A mai magyar bankok teljesítmény-, illetve erősen profitorientáltak. Nem várható el tőlük, hogy szociális jellegű tevékenységet is folytassanak. Más forrást kell keresni, amelynek segítségével fel kell állítani azokat a nonprofit rendszerű pénzintézeteket (vagy szövetkezeteket), amelyeket nem az önmaguk által gerjesztett tőke tart el, hanem az együttműködők jövedelme! Ismétlem: a Hangya Szövetkezetek remek például szolgálnak. Mit remélhetünk Európától?- Semmit! Sürgősen el kell felejteni azt az álmot, hogy valamikor az Európai Közösség piacain el lehet majd adni a hazai termékfelesleget! A francia, a dán, a spanyol, a holland termelők sziklaszilárd érdekvédelmi szervezetei ezt sohasem fogják megengedni. Jelenlegi ez irányú kivitelünk 48 százalék körül mozog, és ez a szám nem valószínű, hogy jelentősen megváltozik. Ezeken a piacokon csak gyönyörű, homogén és kuriózumnak számító termékekkel lehet megjelenni, ezeknek a termelési feltételei azonban valószínűleg még egy jó darabig nem lesznek adottak. Haladéktalanul ki kell építeni a kapcsolatainkat a hajdani Szovjetunió államaival, a balkáni térséggel, és elsősorban a roppant tőkeerős távol-keleti térség országaival: Kínával, Indonéziával és Dél-Koreával. Az exportot hatékonyan támogatni kell, és forszírozni a bar- tellüzleteket is. Szigorúan törekedni kell az egyensúlyi helyzetre, és a hazai piacvédelemre. Végzetes felelőtlenség továbbra is engedni, hogy az erősen támogatott nyugati termékek elárasszák az országot, és ezzel ellehetetlenítsék a hazai termelőket! Összefoglalva milyen gazdaságpolitikát javasolnak a szoedemek? .- A rendszerváltást megelőző években, de különösen azután, az erős pénzügyi, ipari ékkereskedelmí lobbi éhes farkasként tört rá a mezőgazdaságra, és elképesztő módon kiszívta annak erejét! Az agrárolló oly mértékben kinyílt, hogy a gazdák nemcsak a munkájukat fizetik rá a termelésre, hanem eszközeik értékét is kénytelenek felélni! „Jó” példa erre, hogy a hetvenes évek elején egy kilogramm búzáért még két liter gázolajat lehetett kapni, ma hét kiló búza árát kell egy liter gázolajért fizetni. A cserearány romlása ebben az esetben tehát tizennégy szeres! Nem jobb a helyzet a kemikáliák és a gépek, valamint az egyéb ipari termékek területén sem. Az elkövetkezendő időszak legfontosabb feladata lesz az agrárolló mértékének évenkénti legalább tízszázalékos zárása. A vidék elnyomorodása nem engedhető meg. Arra kell törekedni, hogy a falvak népességmegtartó és eltartó (!) képessége fokozatosan növekedjék! Közterheket csak valós jövedelmekből lehet fizetni. Ha majd megfelelő nyereség képződik a gazdálkodásból, akkor lehet adó- és tb- járulékokkal terhelni a vidéki családokat. A jelenlegi hatalom elhibázott gazdaságpolitikájának egyenes következménye a napjainkra kialakult feszült helyzet. A vidék is élni akar!
