Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-23 / 94. szám
1 1997. április 23., szerda Riport Kozma Ibolya riportja- Én már jóllaktam - mondja, ha felfigyel rá valamelyik pedagógus. - Majd délután megeszem. Nap mint nap a puszta megélhetésért küzdenek. Egy szelet kenyérért, egy fél almáért. így élnek Tisza- szentmártonban, egy parányi, Záhony melletti faluban 1997-ben.- Szeptemberben még nem volt semmi baj - mondjaAfé- száros Anna napközis nevelő. - Október elején sorra mondták vissza a napközit, mert képtelenek voltak fizetni. Más szülők nem is jeleztek, egyszerűen csak elfelejtették kiegyenlíteni az összeget. Sorra gyűltek a tartozások. Egyre többször lettem tanúja szívfacsaró eseményeknek. Jár hozzánk egy tizenöt éves kislány, aki annyiszor hiányzik az iskolából, hogy már évet kell ismételnie. Hét testvérére főz, az édesanyja sokszor egyedül hagyja őket, s a nagyobbik gyerekre bízza a családot. Ez a kislány nyolcéves korától úgy él, mint egy édesanya. Nemrégiben láttam, hogy négyszer- ötször is visszajön az ebédlőbe, majd sietve távozik, s a folyosón feltűnően ráhajol a táskájára. Mindannyiszor kenyereket rejtett a pulóvere alá. - Ne tessék elvenni - könyörgött. - A kistestvéreimnek viszem. Kiderült, már három napja nem tudtak semmit az anyjukról. Egy napon büszként mondta: már mindent tudok főzni, csak süteményt nem. Az eltérő tanrendű osztályban tizenkét gyerek biflázza a matematikát. Majdnem mind cigány származású. Rosszul öltözöttek, sápadtak, arcuk beesett. Egykedvűen néznek maguk elé. A kérdésre, hogy mit reggeliztek, egyetlen gyerek felel:- Levest ettem...- Nem lehetetlen - teszi hozzá Orbán Ferencné iskolaigazgató -, megmelegítették a vasárnapit.- Mi paprikás krumplit, meg káposztát szoktunk enni, aztán káposztát meg paprikás krumplit... Tegnap is az volt, apu főzte - közli mosolyogva az egyik kislány. - Anyu már elment tőlünk, négyen lakunk együtt.- Nekünk meg mostohaapánk van - szól közbe Noémi. - Hárman vagyunk testvérek, vagyis öten, csak kettő intézetben van... - mondja leszegett fejjel. - Apukánk beteg volt és meghalt.- Ha nincs otthon kenyér, Noémi szokott készíteni... - szól a testvére, Erzsiké.- Pogácsát tudok sütni, azt szoktuk enni kenyér helyett... - magyarázza Noémi csak egy kis liszt, só, víz meg pezsgő kell hozzá... Kinyújtom, kiszaggatom, s lehet tenni a spórra.- Finom? Válaszként a széparcú Erzsiké bólogat kissé bizonytalanul. Megeszi a levest és a száraz rizst. A rántott húst gondosan fehér szalvétába csomagolja. Óvatosan körülnéz. Nem figyel senki. Erzsiké a kis elemózsiát a pulóver alá rejti. Hazaviszi az anyjának. Csakúgy, mint a fasírtot, a fánkot és a túrós bélest. A főzeléket egy szelet kenyéren adja át a folyosón ácsorgó testvérének.- Mi ezernyolcszáz forint támogatást kapunk - magyarázza Noémi. - Hét napig én ebédelek, tíz napig Erzsiké. A többi ebéd a kistestvérünké.- Mit esztek, ha már nektek nem jut?...- Vannak barátaink - mondja Erzsiké. - Kettétörik a tízórait is, vagy kihozzák az ebéd felét. A testvérem a főzeléket is rárakja a kenyérre, s megkeres az osztályban vagy a folyosón.- Igaz, hogy te hazaviszed a ránott húst meg a kalácsot édesanyádnak? Bólint. A szeme, az arca csupa jóság.- Neked is ad belőle? Újra bólint, de most zavar- tabb a gyönyörű kis cigánylány. Talán nem azt válaszolta, amit szeretne. A legtöbb családban civakodnak, veszekednek a testvérek. Nem mindegy, ki mivel játszik. Erzsiké és testvérei mély egyetértésben élnek. A sorsuk, a jövőjük azonos. Fél adag ebéd, éhség, szomorú gyermekkor. Emellett a félelem, hogy őket is elviszik az intézetbe. Játékot ők sem s az osztály többi tagjai sem kaptak. Soha. Süteményt karácsonykor ettek utoljára. Az iskolai étkezéseken kívül mást aligha esznek.- Átgyalogolunk Záhonyba - mesélik. - Kirámoljuk a kukákat.- Mit kerestek?- Játékot...- súgják szinte áhítattal- Húsvét után anyu elvitt magával - mondja az a kislány, akit az édesapja nevel. - Egy hétig voltunk, egy bácsi mindig behívott minket, hogy együnk... A pályaudvar vécéjében aludtunk.- Hogy érezted ott magad?- Jól - mosolyog.- Vágytál haza? Tagadólag rázza a fejét.- Mikor mégy újra?- Nem tudom. A nevető arcú kislánynak lefelé görbül a szája. Csak ő tudja, mit érez, mennyire hiányzik az anyja. Akkor is, ha elhagyta, ha állomáson alszik és élete bizonytalan.- Apu azt mondta, ha még egyszer elmegyek, bead az „intibe”.- Ha jönne egy jó tündér, mit kéméi tőle?- Sok pénzt, egészséget és boldogságot...- Mit jelent a boldogság?- Ne veszekedjenek, ne verekedjenek...-Kik?-Apu meg anyu...- Én azt kérném, hogy soha ne haljanak meg a szüleim - mondja Noémi, aki talán még emlékszik édesapja halálára. A többiek babára és biciklire vágynak. Katika szótlanul ül. A kérdésre csak egy dacos vállrándítással felel. Álmosan néz maga elé. Az osztályban tanulók szülei sehol sem dolgoznak. A férfiak a rendszerváltás után lettek munkanélküliek, a nők többségének soha nem volt állása.- Apuék járnak vasat gyűjteni. A vasút mentén szedik össze az elhagyott darabokat.- Ki szeretne vasat gyűjteni, ha felnő? Két kéz is a magasba lendül.- Abban van a pénz - magyarázzák. - Hat forint egy kiló! A tiszaszentmártoni iskolába száznegyvennégy gyerek jár. Hetvenkét cigány. Á szeptemberben induló első osztályba huszonhárom gyerek iratkozott be, közülük tizenhét roma. A község lakosságának nyolcvanöt százaléka hátrányos helyzetű. Munkalehetőség nincs.- Nem volt ez így mindig - magyarázza az iskola-igazgatónő. - Amíg a vasútnál szükség volt az emberekre, eljártak dolgozni. Természetes, hogy elsőként a cigányoktól, a nyolc osztályt vagy annál kevesebb iskolát végzett emberektől váltak meg. Felszámolás alatt áll a termelőszövetkezet, öt-hat éve bezárták a faluban működő konzervgyárat. Ott is dolgoztak ötvenen. A nevelési segélyből, jövedelempótló támogatásból élők képtelenek fizetni a gyerek ebédjét. Még nagyobb baj, hogy ezek a kis lurkók otthon sem kapnak enni. Egyre gyakoribbak a hét-nyolc-, kilencgyerekes családok, holott egynek se tudnak enni adni. A jövedelmet a családi pótlékok adják. Vonzók a szociálpolitikai kedvezmények. De miből nevelik fel a gyerekeket?- A lakosság közel harminc százaléka cigány. Az ezerháromszáz lakos nagy része munkanélküli - halljuk a falu jegyzőjétől, Szabó Évától. - Az egészségházban, a hivatalban, az iskolában és az óvodában dolgoznak, no meg az élelmiszerboltokban. Semmi több. Aki akart valamit, elköltözött innen. A szociális földprogrammal is próbálkoztunk. Bérelt földeket adtunk ki felszántva, bevetve. Sokan meg sem kapálták. Mindössze vagy tizenöt család dolgozott normálisan.- Ma már bárki mondhatja: nincs munka, nem tudok dolgozni. Az is, aki soha nem ment a közelébe - ecseteli a tiszaszentmártoni helyzetet dr. Berényi István háziorvos. - Sokan már negyvenkét évesen leszázalékolt nyugdíjasok. Sajnos, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár a betegséget finanszírozza. Egy-egy leszáza- lékolás az egészségügynek három-négyszázezer forintjába kerül. A „beteg” ebből mit sem érez, anyagilag nem érintik a kiadások, és a megelégedettségére megállapított hatvanhét százalék biztos jövedelmet hoz minden hónapban. Jobb lenne, ha a szociális szférát az egészségügyre bíznák, s nem az alkoholistákat, a gyermekükkel nem foglalkozó szülőket istá- polnánk. A tiszaszentmártoni gyerekek többsége éhezik. Még nem látszik rajtuk semmi, talán kicsit soványabbak, mint hasonló korú társaik. De milyenek lesznek később, hogyan nőnek fel és milyen példa lesz előttük? Hirtelen megnőtt a terhesek száma, ott, ahol három gyerek volt, most várják a negyediket. A gyermek- áldás oda érkezik, ahová nem hiányozna. Az önkormányzat évente öthat millió forintot költ szociális támogatásra. Rendszeres szociális és nevelési segély jár jó néhány családnak, továbbá közgyógyellátásra, átmeneti segélyezésre, temetésre adnak egy kis segítséget. Fűtésre több mint egymillió forintot különítettek el. Gyermeknevelési támogatás illeti a három- és több- gyermekes családokat, ápolási díj azokat, akik a betegeket gondozzák. A jövedelempótlósokat is az önkormányzat fizeti, jelenleg negyvenhárom embert. A szűkre szabott költség- vetésből az önkormányzat sem tud többet adni. Ezért is vették fel a kapcsolatot a Gyermek- élelmezési Alapítvánnyal, amelyen keresztül cégeket keresnek meg, és támogatásokat kérnek a tiszaszentmártoni gyerekeknek. Mindezt azért, hogy legalább az iskolában egyenek a sorsukban magukra maradt apróságok. Ezeknek a gyerekeknek az érzelmei mélyek, hiányzik belőlük az irigység, amit a gazdagabb, jómódúbb társaik iránt érezhetnének. Megosztják egymással az utolsó kiflit is. A csokoládé, a sütemény és a játék szinte ismeretlen fogalom a számukra. Csak álmodhatnak mogyorókrémekről, joghurtokról és bicikliről, ami másnak természetes. Az ebédlőben sorban állnak az iskolások. Nagy részük ruhája ócska, szakadozott. A módosabb gyerekek szinte érintetlenül viszik vissza az ételt, éppen csak beletúrnak. A szegényebbeknek itt kell jóllakni. A tiszaszentmártoni éhező gyerekek is Európába sietnének... „Hét napig én ebédelek, tíz napig a testvérem” I „Paprikás krumplit meg káposztát... „A húst hazaviszem” „Játékot kerestünk a kukában”
