Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-19 / 91. szám
SÜL.Iuj|lrÚ Interjú, novella 1997. április 19., szombat „Egyre büszkébb vagyok szülőhelyemre” Tiszavasvári képviselő-testülete a 3/1997 (I. 16.) sz. határozatával rendhagyó módon a budapesti illetőségű Dohos László ezredesnek, a Magyar Honvédség főkarmesterének ítélte oda a város legmagasabb kitüntetését, a díszpolgári címet. A Liszt-díjas díszpolgár Já vor Zoltán interjúja A határozatához az alábbi megjegyzést fűzték: „Városunk szülötte, aki ma a magyarországi egyetemes, hivatásos és amatőr fúvószenei szakterület kiemelkedő, meghatározó személyisége. A Magyar Néphadsereg Központi Zenekarának vezető karmestereként kezdte, napjainkban pedig a Magyar Honvédség főkarmestereként tevékenykedik. Szakmai tudásával, önzetlen segítségével ösztönözte a több évtizedes hagyományokra visszatekintő fúvószene újraélesztését. Szentmihályi (Tiszavasvári korábbi neve) születésű, élő kapcsolatot tart városunkkal. Nevéhez fűződik az eddigi legteljesebb magyarországi indulókönyv elkészítése. A Magyar Köztársaság - egyéb elismerések mellett - Liszt Ferenc-díjjal ismerte el munkásságát. Sokágú, nemzetközi jelentőségű tevékenységével, eredményeivel rászolgált a kitüntetésre.” Pályafutásáról jókedvűen, mégis katonás határozottsággal beszélt.- Jó hallású és hangú gyerek lévén ötödikes úttörő koromban kerültem a Kabay János Általános. Iskola ének- és zenekarába, melyet Hankó László tanár úr vezetett, aki nem csak a zenéhez értett, de kitűnő pedagógus is volt. Akkor éltem át életem első rádiós hangfelvételét. A nyolcadik általános után nem vetlek fel a Gép- és Híradástechnikai Technikumba, s a tanár úr javaslatára jelentkeztem katonai zeneiskolába. A felvételire is ő készített fel, olyannyira, hogy az már nem okozott különösebb gondot. Sikeres felvételi után 1962 augusztusában bevonultam a Magyar Néphadsereg Zách utcai Zenenövendék Iskolájába. Mint növendék 1965-ben indultunk a Ki mit tud?-on, s tagja voltam a győztes rézfúvós szextettnek. 1966-ban végeztem a zenedében.- Utána lett az MN Központi Zenekarának karmestere? — Még nem. Korai lett volna. 1966—73-ig mélyszárny- kürtös voltam a székesfehérvári katonazenekarban, majd ugyanott másodkarmester, tamburmajor. Mindenáron tanulni akartam, továbbképezni magam, s amikor lehetőség nyílt, megragadtam. így kerültem Moszkvába, a Csajkovszkij Zeneakadémia katona-karmesteri fakultására. Kitűnő vizsgám eredménye: főhadnagyként kerültem haza. Két évig a 7Ö fős Központi Katonazenekar első karmestere, 1985-től az MN (később MH) főkarmestere lettem.- Mi a feladata a főkarmesternek? — Az országban lévő összes katonazenekarnak, katonai zeneiskolának szakmai elöljárója vagyok, ami elég sok hivatalnoki teendővel jár együtt. Hangszerelek, zeneműveket válogatok, rendezvények zenei arculatát tervezem, formálom. Külföldi zenekarok, delegációk fogadása, karnagyok képzése, kinevezése a feladatom, továbbá zenekarok munkájának ellenőrzése, tévés, rádiós fellépések megtervezése és megszervezése, kapcsolattartás katonai és külső szervekkel. — A szolgálaton túl van még másra is ideje? — Termetem (közel kétméteres daliás katona - A szerk.) ellenére mozgékony, dinamikus és agilis ember vagyok, ebből eredően több „civil” foglalkozásom is van. Többek közt a Magyar Fúvósok Országos Szövetségének elnökségi tagja, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fú- vóskarnagyképző tanára, s felkérésre számtalan zsűri tagja vagyok. — Ón most minek tartja magát, katonának vagy zenésznek? — Megsúgom: először is zenésznek, aztán megint zenész, sőt még egyszer, és csak aztán katona, de maradjunk annyiban, hivatalosan katonazenész. — Mit gondol, miért Önnek adományozták a város egyik díszpolgári kitüntetését? — Ezt tőlük kellene megkérdezni, de ha már megkérdezte, van halvány sejtelmem, s ne vegye szerénytelenségnek, ha el is mondom. 1993 szeptemberében a Vasvári Hírmondó egyik munkatársa felfedc/.cii engem Vasvári számára, ón pedig újra felfedeztem a városi magamnak. Rokoni szálak kötöttek ugyan a városhoz, de a beosztásommal járó elfoglaltságom egyre kevésbé engedte meg a vasvári kiruccanásokat. Azon az ominózus beszélgetésen a riporter nekem szegezte a kérdést: Rengeteg fellépés, rengeteg hangverseny, a Debreceni Katonazenekari Fesztivál idején Hajdúnáson is fellépnek, onnan már csak egy ugrás Vasvári, nemde? Ez igaz — feleltem —, de Nánásra hívtak bennünket, Vasváriba pedig nem. Két év múlva lesz ismét Debrecenben fesztivál, s ha Vasváriból hívnak, szívesen elmegyünk.” Nem telt el két év, mert 1994 augusztusában a zeneiskola névadó ünnepségére Sulyok /ózse/polgármester úr és Kató László, a zeneiskola igazgatójának megkeresésére szívest- örömest jöttem a Honvéd-banda élén szülőhelyemre, hogy a katonazene szépségeivel, harmóniájával, dinamikájával tegyük színesebbé és emlékezetesebbé a feledhetetlen Hankó László tanár bácsiról elnevezett iskola névadó ünnepségét. Ezután felpörögtek az események. Az érzelmi szálakon túl egyre szorosabb lett a szakmai kapcsolatunk a várossal, a város vezetőivel, a Hankó László Zeneiskola igazgatójával, Kató Lászlóval, Cicás Ferenc zenetanárral, a Városi Fúvószenekar vezetőjével. Mindez odáig ment, hogy a két éve újraverbuvált zenekar igazi csapatmunkával hihetetlen fejlődésről tett bizonyságot, s a minősítő hangversenyen szakzsűri előtt nemzetközi aranydiplomát szerzett. Örömmel tölt el, hogy a zsűrizéstől eltekintve — merthogy a zsűrinek én is tagja voltam, — egy icipicit én is segítettem a zenekart a sikerek elérésében.- Lehet, hogy banális, de hadd kérdezzem meg, mit jelent Önnek ez az elismerés?- Eletutam során nagyon sokféle elismerésben részesültem. Ne vegyék túlzásnak, életem egyik legmegrázóbb, legmegbecsülendőbb címét kaptam meg, hisz szülőhelyemre visszatérve, a rokonok, a régi játszótársak, barátok, ismerősök előtt egy ilyen megtisztelő kitüntetésben részesülni nagyon nagyszerű dolog. A szolgálati vagy szakmai elismerést várja és kiszámolja a halandó, de erre nem számít, soha nem hiszi azt, hogy előfordulhat ilyen. Amennyiben kérik és igénylik, mindenféle szakmai konzultációban szívesen részt veszek, táborozásban és előadáselőkészítésben részt vállalok. Talán még a hangszerek beszerzésénél is tudok egy-két jó tippet adni. Minden elismerésem a zenekar eddigi szerepléséért! Cicás tanár úr, a zenekar vezetője, saját erejét megsokszorozva kovácsolt a helyi lelkes zenekedvelőkből immárom ütőképes fúvószenekart. Miután feletteseimnek jelentettem, hogy milyen esemény elé nézek, rendkívül büszék voltak, amiért egy katonatiszt és muzsikus ezt a civil címet elérte. Pályafutásom során nagyon sokszor álltam akár jó, akár rossz értelemben a szőnyeg szélén, de ez a mostani esemény, amikor ide meghívtak, és váratlanul előkészítették, olyan érzést váltott ki belőlem, amit még csak egyszer éreztem. A zeneiskola avatásán élelemben először nyilvánosan elérzé- kenyültem. Kicsit szégyelltem, kicsit nem is. Nem hittem, hogy ennek folytatása lehet. Most vigyáztam, meg ne ismétlődjön. Szerencsére a díj átadásakor nem kellett beszélnem. Nagyon jó ti- szavasvárinak lenni, egyre büszkébb vagyok szülőhelyemre. O któberben, annak is második felében, csepergőssé és ködössé vált az idő. A tanyasi házak előtt is minden nyomban tócsa állott, szotyogott, térdig freccsent, a házakig terpeszkedő lankában pedig barna és fekete almafalevelek foltozták be a talajt. Csak a juhfalkák jártak még ki a vizenyős, kényszeredetten zöldellő legelőkre. A frissen felforgatott, feketehátú földek úgy szívták magukba, oly mohón és makacsul az esőt a nyár végi szomjúság után, mint fuldokló a levegőt. Ősz volt, kora ősz. Ica még mindig a klinikán feküdt, decemberre várták a gyereket. András, a férje minden hét vasárnapján meglátogatta. Ma torkig rakta a kályhát. Felvette fekete dzsekijét, prémes sapkáját, bezárta maga mögött az ajtót, és a házak mögött elindult toronyiránt a nagy legelőn át a folyó gátjához. Valahol itt találkozik Margittal, két hónappal előző találkozásuk után. Levélben beszélték meg. Abból tudja, hogy esküvőjüket előrehozták november első felére. Az András útja háromszor hosszabb volt, mint a lányé, kinek majdnem a faluja alatt húzódott el a dióligetes töltés. Kerülte az utakat, nem óhajtott emberekkel találkozni. A tanyai találkozásaik után már-már elült a zaj, amit viszonyukról csaptak. Még égett benne a vágy, hogy ismét láthassa azt a lányt, aki ki- bírhatóvá, széppé tette számára az elmúlt nyarat, aki este négy órától várja egy diófa vagy ártéri alma törzse mellett, ahogy írta. Az út derekán már fél négyre járt az idő. Az agyagos szántáson vastag, nehéz sárbocskor ragadt fel gumicsizmája talpára. Majd egy akácfasor alá tért be. Nem látszott a Nap, sűrű ködfel- leg fedte el. A távolabbi fák is csak elmosódva sötétellettek, mintha nagy messzeségből tűnnének elő. A sűrűségben a távoli zajok is megrekedtek, elhaltak. Szerencsére András úgy ismerte ezt a tájat, mint a tenyerét. Tudta, ez a fasor vezeti le a fo- lyóig, ahol gyakran járt, úgy is mint tanító a gyerekekkel. Előbb a holtág kacskaringóit vágta le, majd keresztülgázolt egy sarjú- akácoson, egy mocsaras tisztáson, mielőtt a töltéshez ért. Azon indult el, lefelé, a víz folyásával egy irányban. Jó néhány perc után almafák alatt hagyott ládacsomók tűntek fel. Meg-megállt. Hallgatózott. Lassan már az orráig sem látott, sötétség szőtte át, sűrítette a ködöt. A vízre hajló fiefabokrok is tömör valamiknek, dombokhoz hasonlóknak látszottak. Mintha más táj, más világ lépett volna a nappali helyébe. Ember legyen, aki ilyenkor kiismeri magát. Csupán a keresztágon átiramló víz csobogása volt ismerős. Egyszer csak, mint lágy szellő- rebbenés, egy almafa törzse mellől hallatszott:-András... András lefutott oda a meredek töltésen.- Úgy vártalak már! Azt gondoltam, elibéd megyek, akár fel a tanyáig is — lépett elő a lány.- Ilyen sötétben? - csodálkozott András, s magához szorította. Margit pedig a vállába kapaszkodott, majd a nyakába, s arcát a férfiéhoz szorította. Sok másodpercig állt így, szótlanul. S könnyei között, melyek örömé és szomorúságé voltak, megszólalt:- Beszélgessünk, jó? Annyi mondanivalónk van, hiszen ez az utolsó találkozásunk.- Tudod mit? - válaszolt András, fogva a lány kezét.- Rakjuk körbe magunkat ládákkal, magasan. Gondoljuk azt, hogy együtt lakunk egy kis házban. Sose fogunk már így együtt lenni. Ez az egyiiltlét nemcsak a legutolsónak, de a leghosszabbak egyikének is ígérkezett. Körberakták hát magukat pillanatok alatt, hogy már ki sem láthattak. A föléjiik hajló ritkás lomb is összefüggő fekete fellegnek, az éjszaka egy darabjának tűnt. Aztán a lány vastag kabátjára ültek le. Készült rá, mert jól felöltözött alatta. Hallgattak. Hol is kezdjék, miért is jöttek ide? Az elmúlás, a búcsúzás gyakran béklyózza le a nyelvet. S az a két hónap, míg nem találkoztak, némi szakadékot is nyitott közöttük. András kezdte.- Hogy tudtál eljönni, mit szólt anyukád?- Képzeld, megmondtam neki, hogy hozzád jövök, téged várlak, mert elbúcsúzunk, és talán fel is jössz hozzánk. Gyere is, jó?- És mit szólott?- Mit? Azt. hogy végleg elment az eszem, most is, két licitéi az esküvőm előtt. Meg hogy leveszi rólam a gondját.- És te eljöttél - .sóhajtott eltűnődve András. - Látom, még mindég nagyon szeretsz. Nem is felejtem el ezt a nyarat, amit értem adtál, amit értem tettél.- S két tenyerébe fogta a lány arcát, oly finoman és vigyázva, mint egy hűvös hajnaltól remegő rózsát. Ez a rózsa nem volt más, mint egy gyalogmunkás, aki hol gyalog, hol biciklivel járt ki a tanyára, mikor mit dolgozgatni az akkori állami gazdaságba. S András, mint tanyasi tanító, a nyári magányosságában alkalmi brigádvezetője lett annak a leánycsapatnak, amelyikben Margit is dolgozott. Eleinte fasorok, folyóparti zugok, majd a férfi lakása voltak találkozásaik édeni helyei. A lány folytatta.- Láthatod; nem tudok nélküled meglenni. Azért vagyok itt. Az esküvőmnél is szebb, hogy itt vagy, veled lehetek. A két hónapi távolléted teljesen megőrjített. Hát őrült vagyok, és most akarok a tied lenni, jobban, mint a nyáron, igazán. Úgy, ahogy akkor kívántad, sokáig és teljesen. Érted?! Elfogadsz?- Félek, Margit. Hallgattam rád akkor. Amit pedig most kérsz, nem illik már ide. Mit tudok hát tenni? S hozzátok semmiképpen nem megyek fel.- Ne félj! Én sem félek semmitől. És ezután mindent úgy csinálok, ahogy te akarod, megfogadom szavaidat. De engedd, hadd teljesüljön be ez a szerelem, te magyaráztad, hogy ez így van rendjén. És enélkül akarsz elengedni? Enélkül? - markolt bele eszelősen András nyakába.- Igen, azt magyaráztam, de már túlvagyunk azon. Legalábbis én, lélekben. Már féltelek, nemcsak szeretlek. S ti nők, ha a szeretett férfi ilyenkor habozik vagy aggódik, azt hiszitek, gyűlölünk vagy menekülünk. Érted ezt?- Nem értem! Nem! - De ezt már oly hangos makacssággal mondta, hogy szinte az alvó almafaágak is felrebbentek. — Az utolsó boldogságomat is tőled kérem. Hát te érted ezt?! Megtagadsz? Vagy kiestem már a szívedből? Az Istenre kérlek, legyél hát jó hozzám! - ikegte esde- kelve és feltérdepelvc. András nem látta még így a szerelem szenvedését, mely egy alig tizennyolc éves lány arcát, hangját s mozgását eltorzítja. Teste remegett, s agya tétovázott. Annyira azonban nem, hogy át ne villanjon bensőjében a lány, a felesége és az annyira várt gyerek sorsa, jövője. Ez utóbbi világ mindennél jobban kötötte. N em hagyta tovább gyötrődni magát. Ledöntötte féloldalt a ládafalat, utat nyitott magának, és elindult fel a töltésre, visszafelé. (Irodalmi pályázaton díjazott novella.) Makay Béla: Szerelmi alkonyat
