Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-12 / 85. szám

Y- Sorra nemleges válasz várt, ahol csak megfordultam- mondja Molnár Péter, aki jó kiállású, őszülő férfi. Első látásra is szimpatikus ember.- Meguntam a hiábavaló ál­láskeresést. Elfáradtam. Be­zárkóztam a lakásba. Nagyon fájt, hogy felesleges vagyok, és nem kellek senkinek és semminek. Egész életemben dolgoztam, nekem létele­mem a munka, nem tudok enélkül élni. Háborús időszakban nőt­tem fel. Akkoriban nehezen lehetett élelemhez jutni, még­sem ettem annyi paprikás krumplit, mint az alatt a nyolc hónap alatt, amíg munkahely után jártam. Nem jutott más­ra. A segélyből szinte lehetet­len fenntartani egy családot. A szívem elfacsarodik, ha arra gondolok, hogy a kis­fiam mennyire szeretett vol­na utazni. A barátai Görögor­szágban, Olaszországban üdültek, s szebbnél szebb él­ményekkel tértek haza. Az én fiam pedig otthon kuksolt a lakásban. Egy napon felül­tünk a nyíregyházi helyi já­ratú autóbuszra, és a külvá­rosba utaztunk. Sóstóhegyen a kertes lakások között sétál­tunk. Csak ennyit tudtam adni a gyermekemnek. Az egyik újságban olvas­tam a munkaügyi központ Álláskereső Klubjáról. A cikk szerint a módszerek el­sajátításával a legrövidebb időn belül munkához jutha­tok. Bevallom, nem sok re­ményt fűztem hozzá, de el­mentem. Már az is jó volt, hogy olyan emberekkel vol­tam együtt, akik szintén ál­lást kerestek. Reggel elmen­tem otthonról, és délután tér­tem haza, mint amikor még dolgoztam. Nem kellett ott­hon ülnöm és töprengemen kilátástalan életemen. Korom alapján vezettem a klubban, a legidősebb vol­tam. Mindenkivel tegeződ- tünk a legelső naptól. Meg­tanultunk önéletrajzot írni, nem úgy, ahogy hajdan még az iskolában tanították ve­lünk. Sajátos telefonálási és álláskeresési technikákat sa­játítottunk el, ezeket ki is pró­báltuk egymás között, sőt, még videóra is vettük, majd utána megnéztük és elemez­tük viselkedésünket. Az is jó volt, hogy ingyen telefonál­tunk a klubból, faxoltunk, fénymásoltunk. A munka­ügyi központ finanszírozta ezeket a költségeket. A mun­kanélküli segélyből élő csa­lád a magas telefonszámlákat képtelen kifizetni. A képzés három hétig tar­tott. Volt olyan társam, aki már az első héten elhelyez­kedett. Segítettünk egymás­nak, ha találtunk olyan állást, ami valamelyik klubtársunk­nak megfelelő lehetett, infor­máltuk a lehetőségről. Bizo­nyítani akartam, mégsem si­került állást kapnom. Nagyon el voltam keseredve. Az utol­só napon végre sikerült. - Hétfőtől dolgozom! - jelen­tettem be társaimnak. Ők is örültek sikeremnek, nekem pedig az volt életem egyik legboldogabb napja. Két évig volt munkám. Az­tán nem hosszabbították meg a szerződésemet. A második elbocsátás még rosszabb volt, mint az előző. Foglalkozása: álláskereső A mai napig sorscsapásként említi, ami történt. Egyre könnyebben beszél róla, noha még most sem biztos ab­ban, hogy nem történik meg harmadszor is élete legnagyobb tragédiája. Molnár Péter előbb ötvenegy, majd ötvenöt évesen lett munkanélküli. Nyolc hónapon át hiába próbált elhelyezkeni. A cégek fiatalabb munkatársra vártak. Nem volt szükség évtizedeken át összegyűjtött tapasztalatára, aktivitására és kitartására, holott ő maga biztos volt abban, többet érne, mint némely fiatal. Újra beiratkoztam az Állás­keresők Klubjába. Görcsösen próbáltam munkát keresni de nem boldogultam. A harmadik hét végén teljesen reménytelen­nek gondoltam, hogy valaha is munkát kapok. Elkeseredésem­ben elővettem a telefonkönyvet, s az elejétől kezdve hívni kezd­tem azokat a cégeket, amelyek végzettségemből adódóan szá­mításba jöhettek. Már az „sz” betűnél jártam, amikor a vállal­kozás tulajdonosa elmondta, hogy tényleg szüksége van egy építészetben jártas, tapasztalt, jól kvalifikált munkaerőre. Ez a munka csak rám várt! Itt dolgozom több mint egy éve. Elfogadnak, és elismerik a szak­tudásomat. Első fizetésemből be­fizettem egy görögországi útra, hogy a fiam és a feleségem elme­hessen végre üdülni. Bezárkóznak a lakásba A kemény hónapokat minden­napi tevékenységem oldotta fel. Húsz éve már, hogy naponta egy órát futok. Maratoni versenyeken indulok. Talán innen ered a ki­tartásom. A munkanélkülieknek egyet­len tanácsot adhatnék: ne adják fel! Az a néhány iszonyú hónap bölcsebbé tett és türelmesebb vagyok - a munkaadómmal szemben is, hiszen csak az övé lehet az utolsó szó. Van, aki reggel nyolctól dél­után négyig bezárkózik a lakás­ba, nem veszi fel a csörgő tele­font sem. Titkolja, hogy elbocsá­tották, nemcsak a szomszédok és az ismerősök, hanem talán még saját maga előtt is. Mások kora reggel indulnak el otthonról, ugyanúgy, mint a boldog mun­kaidőkben. Este négy-öt óra kö­zött térnek haza, szinte percre pontosan. A köztes időben a kocsmák pultjain könyökölnek. Sokszor józanok, hiszen nincs miből inni, s a hitelkeret is vé­ges. Mégis az állandóság, a szo­kásos megjelenés már beleívó- dott a lelkűkbe. Csak nem mun­kahelyre járnak, s nem hasznos tevékenységgel töltik a napokat. Főként a nők a háztartásban vagy a mezőgazdasági munkában keresnek menedéket Az idő így is elmegy, ha nehezebben is. A kö­zösség és a pénz viszont hiányzik. A családtagok ápolásával töl­tötte Kissné Kovács Judit azt az két és fél évet, amíg nem kapott munkát. Előbb szüleit, majd apó­sát, később rokonait gondozta. Szívesen tette, élete mégsem volt teljes. Üzemgazdászként dolgo­zott, de a szövetkezetét felszá­molták. Elvégzett egy számvite­li ügyintézői tanfolyamot, sajnos, nem lett nagyobb sikere. Később könyvelői képzésen vett részt. Visszafogott, egyszerű középko­rú asszony.- Az otthoni környezet elől menekültem, és valakinek szük­sége volt rám. A keresztszüleim- nek nem volt gyerekük, elesett- ségükben csak rám számíthattak - mondja. - Negyvenöt éves va­gyok. Középkorú hölgyeket nem szívesen fogadnak. Néha érez­tem, szimpatikus is lennék, mun­ka is van, mégsem vettek fel. Úgy gondoltam, hogy a munka­helyi elbeszélgetésnél valamit nem jól csináltam, de nem tud­tam megmondani, mit rontottam el. Mostanában sokszor gondol­kozom azon, miből is tudtunk megélni. Hogyan tengődtünk egyik hónaptól a másikig? Az embernek sok mindent ki kell bírni. Gyermekeim szerencsére megértették pénztelenségünket, nem kértek elérhetetlen dolgo­kat, s megelégedtek az olcsóbb ruhákkal is. Két és fél év után úgy gondol­tam, valaminek történnie kell. Nincs más lehetőség, állást kell kapnom. Ekkor iratkoztam be az Álláskeresők Klubjába. Éreztem én, hogy csak magam kereshe­tek állást, senki nem tud helyet­tem intézkedni, de ezt a klubban meg is mondták. Közölték a va­lóságot. Tudatosult bennem, hogy magamon csak én segíthe­tek, senki más. Meg kellett értenem, hogy egy út van előttem: szakadatlanul ál­lást keresni. Nagyon sok pluszt kaptam a klubban, de abban erősítettek meg leginkább, hogy nagyon kitartóan kell keresnem. A társaim előtt is szégyelltem volna, ha nem teszem azt, ami a dolgom. A helyről, ahol most dolgo­zom, ismerősön keresztül szerez­tem tudomást. Az elbeszélgetés időpontjára fehér blúzt, sötét szoknyát vettem fel, ahogyan a klubban tanultuk. Emlékszem a napra, mintha csak most történt volna. Az információhoz indul­tam, hogy érdeklődjem, merre ta­lálom a munkaügyis kollégát. Még nem érkeztem szólni, ami­kor mellém lépett a mostani főnököm, s bemutatkozott. Meg­érezte, hogy én vagyok az, aki előzetesen bejelentkezett hozzá, pedig azelőtt sohasem találkoz­tunk. Természetesen három hóna­pos próbaidőre vettek fel. Becsü­letesen végigdolgoztam, jóval tovább maradtam a munkahelye­men, mint a kollégáim. Éreztem, bizonyítanom kell. Valójában nem mertem bízni, pedig tudtam, hogy jól dolgozom. Ma már jön- nek-mennek a munkások, van miből válogatni a munkaerő-pi­acon. Meghosszabbították a szerződésem! Szinte hihetetlen volt... Vizsga negyve­nen túl Tíz hónapja van újra munkám. Pontosan dolgozom és nagyon alapos vagyok. A cég továbbkép­zésre küldött, a munka mellett még tanulok. Mióta a biztosítótársaságnál dolgozom, több létszámcsökken­tést úsztam meg, holott azt gon­doltam, a legfrissebb dolgozók­tól szabadulnak meg elsőként - mondja fáradtan, tíz órán át tartó munka után.- Hat-hét óráig tart a mun­kaidőm, mert túlóráznunk kell. Nagyszombaton is dolgoztunk. A gyerekeim ritkán látnak, meg is jegyzik néha, de valójában nem bánják. Tudják, hogy jóval túl a negyvenen is tanulok, s nem akárhogy vizsgázom. Talán túl­zottan is törekszem a tökéletes­ségre. Remélem, ők is tanulnak a példámból. Meggyőződésem, hogy a felsőfokú végzettségűek könnyebben tudnak elhelyez­kedni. Nagyon kevés diplomás­sal találkoztam a munkaügyi központban - fejezi be monda­nivalóját, miközben veszi bevá­sárlószatyrát, és indul hazafelé. Azt mondják, az idősebb kor­osztály nem kedvelt a munka­adók körében. Hegyes Ferenc huszonéves diplomás szerint azonban a pályakezdők előtt sem állnak reményteli lehetőségek. Leginkább fiatal, de már gyakor­lattal rendelkező munkatársakat keresnek, hiszen a legtöbb he­lyen nem szívesen foglalkoznak betanítással. A magas, vékony, örökké mo­solygó Feri Győrben végzett a műszaki főiskolán. A Dunántú­lon minden bizonnyal köny- nyebben talált volna állást, de haza akart jönni, mert gyökerek nélkül nem tudna élni. Két év alatt négy munkahelye volt, köz­ben többször dolgozott külföldön is. A diploma megszerzése után egy fénymásolószervizben ka­pott munkát. Elegendő lett vol­na a középfokú végzettség is, de jobb híján elfogadta az állást. Nyolc hónap múlva őt is, másik két munkatársát is elbocsátották.- Nem jöttünk ki a főnökkel - mondja. — Később egy debrece­ni, távközléssel foglalkozó cég­nél kaptam állást. Sürgős tevé­kenység volt, határidős. Tele­fonhálózatot kellett kiépíteni a mínusz tíz-tizenöt fokos hideg­ben. A szerződés két hétre szólt, s nem hosszabbították meg, ugyanis időre elkészültünk a feladattal. Örültem is, hiszen nem álom a téli fagyban dolgoz­ni. Ezután lógtam a levegőben. Segítettem a szüleimnek, akik mezőgazdasággal foglalkoznak, de így is felesleges voltam. Sze­rettem volna a saját lábamra áll­ni. Újra regisztráltattam magam a munkaügyi központban, s aján­lották az Álláskeresők Klubját. A csoportban esélyesnek számítot­tam, hiszen fiatal vagyok, diplo­más, és viszonylag rövid ideig voltam munkanélküli. A foglal­kozás harmadik-negyedik nap­ján jutottam álláshoz. Az ismerős ismerőse által hallottam, hogy egy pénzintézetben műszaki érdeklődésű munkatársra várnak. Olyan állást képzeltem el, amely összhangban van a végzettsé­gemmel, s a kapott fizetésből meg tudok élni. A személyes ta­lálkozás előtt terepszemlét tartot­tam mostani munkahelyemen. Tetszett. A főnökömmel is jól el­beszélgettem. Az állás az enyém lett - mondja, s közben úgy mosolyog, hogy fülig ér a szája.- Szeretem, amit csinálok. Beilleszkedtem és elégedett vagyok. Kollégáim nagy ré­sze fiatal, elfogadnak, és jól érzem magam közöttük. A munkahely egy fix pontot je­lent az életben, és biztos va­gyok abban, hogy jó hatás­sal van a magánéletemre is. Gáva Tibor né Zsuzsa is volt munkanélküli, ma már a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Munkaügyi Köz­pont Pszichológiai Szakszol­gálat Álláskeresők Klubjá­nak egyik vezetője. Mivel a saját bőrén is tapasztalta, na­gyon jól tudja, mit érez az álláskereső. A képzésen részt vevők csupa hálával emlékeznek vissza Zsuzsá­ra, ő viszont a módszerre es­küszik.- Valamennyi technika, amit közvetítünk, kipróbált és kikísérletezett. Kanadá­ban találták ki, elsősorban rehabilitált emberek részé­re. de jól használható ha­zánkban is. Ma már több or­szágban, nálunk valameny- nyi megyeszékhelyen mű­ködik az álláskeresők klub­ja. A részt vevők között vég­zett felmérés alapján nyolc- | van, sokszor kilencven szá­zalékos az elhelyezkedési esély. A klubtagokat fő­foglalkozású álláskeresők- ] nek tekintjük. Ez nem okta- j tás és nem is tanfolyam, ha­nem aktív együttdolgozás, ahol begyakorolják és ki- f próbálhatják magukat és a technikákat. Minden lehető­ség adott: telefon, fax, fény­másolás, újságok. Itt „csak” munkahelyet kell keresni. Ez nem munkaközvetítő iroda, olyan információkat sajátíthatnak el, ami távol jj állhat a megszokott álláske­resési gyakorlattól. Apró dolgokat, amelyek segítik a hatékonyságot. Másként hatnak, mint a mi megszo­kott mondataink. Segítik egy­mást Köztudott, hogy a mun­kahelyek nyolcvan százaié- I kát nem hirdetik meg, ezek az úgynevezett rejtett állá­sok. Telefonbeszélgetés vagy személyes találkozás alkalmával ezek napvilág- ] ra kerülhetnek. A tagok is segítik egymást, nyitott fü­lekkel járnak, és az érdekel­tekkel közlik az informáci­ókat. A legfontosabb, hogy tu­datosuljon, mit, hol és ho­gyan keressen. Mi személy­re szóló segítséget adunk. Sokaknak csak egy apró lö­késre van szükségük, azon­ban vannak, akik elvesztet- 1 ték önbizalmukat, hitüket. Előfordul, hogy a noszoga- tás, a szívós követelés hoz eredményt. Minden reggel megkérdezzük, mit tettek azért, hogy munkához jussa­nak, mit terveznek? Vannak, akik nélkülünk is el tudnak helyezkedni, nincs szüksé­gük a klubra. Mi azokon se- g gítünk, akik többszöri pró­bálkozás ellenére sem tudtak álláshoz jutni. A klub a munkaügyi köz­pont egyik szolgáltatása, amelyet igénybe vehet bár­ki , aki munkanélküli. Jelent- I kezni a 42/313-906-os tele­fonszámon lehet, vagy sze- i mélyesen a Megyei Munka- ! ügyi Központ Pszichológi- I ai Szakszolgálat Álláske- I reső Klubjában Nyíregy- I házá, a Benczúr tér 18. szám 1 alatt.

Next

/
Thumbnails
Contents