Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-12 / 85. szám

I ] Normantas Pauliusszal, a világjáró fotóművésszel Fekete Tibor (Új Kelet) Negyvenkilenc évvel ez­előtt Észak-Litvániában szü­letett, és 1974-ben közgasz- dászként végezte el a vil- niuszi egyetemet. Tizenhét évvel ezelőtt kezdett el fotóz­ni, és első útjainak egyikén eljutott a Kurili-szigetekre. Ekkor ébredt rá, hogy képes a természet tünékeny pillanata­inak megragadására, ábrázolá­sára, és ez a későbbiekben is nagy hatással volt fotográfusi magatartására, látásmódjára. Magyarországra 1983-ban házasság révén került, és Nyír­egyházán telepedett le. Örökös nyughatatlan vándor, legjob­ban akkor érzi jól magát, ha úton lehet. Expedíciói több hónapo­sak, nem ritkán a fél évet is meg­haladják. Különös vonzalmat érez a finnugor népek és a tibe­tiek iránt. Első komoly sikerét a Magyar Fotográfia sereg­szemléjén elért fődíja jelentet­te. Nem mindennapos megtisz­teltetés érte, amikor Budapes­ten, a Nemzeti Múzeumban rendezték meg kiállítását. Elő művészekkel ez csak nagyon kivételes esetben fordul elő. A legnagyobb szakmai sikernek a Balogh-díjat tartja, amit töb­bek között a két világsikert aratott albumával érdemelt ki. Mikor és hogyan került Nyíregyházára? — Nemsokára tizennégy éve lesz már annak, hogy itt tele­pedtem le, és házasságom ré­vén új hazát találtam. Gyer­mekeim itt élnek, itt tanulnak. Minden expedíciómra innen indultam és ide tértem vissza. Összesen kilenc expedíci­ón vett részt, és ezek több­ségét egyedül járta végig. Melyek voltak ezek közül a legjelentősebbek?- Négy komolyabb utazá­som volt a Himalájában és a finnugor népekhez. Én ezt na­gyon fontosnak tartom, és szá­momra ez kulcskérdés. Ezek­nek az utaknak a megtételéhez az utóbbi néhány évben na­gyon sokat segítenek a város vezetői. Örülök, hogy annak idején nem mentem tovább, Nyugat-Európába, mondjuk Németországba, mert lehet, hogy anyagilag jobban jártam volna, de itt jobban érzem ma­gam. Kerülhettem volna pél­dául Finnországba, de ott nem igazán jó. Amikor ide került Magya­rországra, milyennek talál­ta ezt a népet a litvánokhoz viszonyítva?- Amikor áttelepültem, de még öt-tíz évvel ezelőtt is na­gyon meleg népnek ismertem meg a magyarokat. Eddig több mint hetven népet ismertem meg, lefotóztam, feldolgoztam, de két nép között még ekkora eltérést eddig nem tapasztaltam. A lé­nyeg a tolerancia. Nem kell azt gondolni, hogy egy ember meg tud változtatni tízmilliót, in­kább a tízmillió változtatja azt az egyet. Többször találkoztam külföldön is magyarokkal, de az itteniek is kiléptek a természet­ből. A litvánok meditativ nép, azonban az utóbbi két-három- négy év alatt ez a tendencia na­gyon romlik. A magyaroknál észrevettem, hogy nyáron, har­mincöt fok melegben is cipőben és vastag zokniban mennek a tó­partra. A magyarok gondolkodás nélkül levágnak egy faágat vagy egy hajtást a virágzó bokorról. Ennek oka talán abban keresen­dő, hogy amikor Trianon után elszakították az anyaországtól Erdélyt, a Felvidéket vagy a Tát­rát, akkor a nép elszakadt a természettől. Vad lett, és ma már nincs meg az a régi életmód. Úgy is mondhatnám, hogy tönkre­ment, megromlott a természettel alkotott kapcsolata. Vendégeit sem tudja a természetben fogad­ni. Más népek például a erdőijen, a sivatagban vagy az óceánpar­ton látják vendégül kedves isme­rőseiket. Itt ez természetesen nem lehetséges, de elszakadtak a ma­gyarok a természetes környeze­tüktől. A Párizs melletti békekö­tésnek már több mint hetven éve, ezalatt több generáció növeke­dett fel, és ők már nem ismerik, de nem is ismerhetik az eredeti erdei, hegyi környezetet. Ön igazán emberfeletti vál­lalkozásokat vitt eddig is véghez. Mi adja önnek eh­hez az erőt, a kitartást?- Ha az embernek isteni se­gítsége van, akkor kemény és erős tud lenni. A hit átsegít na­gyon sok nehézségen. Említette, hogy eddig közel hetven népet ismert meg. Ez idő alatt biztosan sok izga­lomban volt része. Mesélne néhányat közülük? Ön arra is vállalkozott, hogy gyalog végigjárja Körösi Csorna Sándor egy­kori útját. Ennek mi volt az igazi nehézsége?- Az első utamon ősszel indul­tam, és nagyon nehéz volt bejut­ni a Puktáli kolostorba. Ez a ko­lostor az indiai Himalájában, Zanszkárban található. Ott nem számít ritkaságnak, hogy a beha­vazott utak, a hágók járhatatla­nok. Tíz napig tartott az ítéletidő, és nehezen vészeltem át ezt az időszakot, s utána még meg kel­lett másznom egy ötezer-három­száz méter magasan fekvő hágót is. Az nagyon kritikus időszaka volt küldetésemnek. Nagy segít­séget jelentett számomra, hogy előtte részletesen tanulmányoz­tam Körösi Csorna Sándor vagy Stein Aurél útleírásait, aki 46 éve­sen ment vissza Kelet-Turkesz- tánból, és mindkét lába lefagyott. Levágta a jobb lába ujjait, és utá­na még 35 évig dolgozott a Hi­malájában. A nehéz szituációk­ban az ő példájuk adott erőt és útmutatást. Ha ők kibírták, akkor én is túlélem. Még világnyelveket beszélő embereknek is nagyon ne­héz megértetnük magukat az ilyen eldugott világrésze­ken. Ön hogyan tud szót ér­teni velük?- Egyszerű, ugyanakkor mé­gis bonyolult feladat ez. Tibeti és urdu nyelven tudok pár száz szót. Tudok kérni enni, inni, meg tudom kérdezni, milyen időjárás várható, vagy hol lehet aludni. Ugyanakkor Tibetben máskép­pen működik a nyelvi kommu­nikáció. Például a lámák távol­ról tudják olvasni a képmonda­tot. Spirituális és ezoterikus mó­don is érintkeznek egymással. A finnugor népeknél könnyebb dolgom volt, mert ott az orosz nyelv az uralkodó. Ön olyan népcsoportokra is rátalált, amelyeknek létezé­sét sokan megkérdőjelez­ték. Hogyan sikerült felku­tatni a hatalmas tundrában ezeket az eldugott kis nép­csoportokat?- Például enyecek összesen hatvanan élnek a világban. Jár­tam olyan faluban, ahol egyet­len egy öreg nénike élt már csak, a következő ilyen település pe­dig ötszáz kilométerre volt, a kettő között pedig csak a végte­lennek tűnő tundra. Utak sincse­nek arrafelé, úgyhogy csak heli­kopterrel tudtam megközelí­teni őket. Ennek már több éve, és feltételezhető, hogy azóta már egy sem él közülük. Ne­kem sikerült húsz embert lefo­tóznom. Arra is odafigyeltem, hogy a portré mellett az élet­módjukat is megörökítsem. Itt térnék ki arra, hogy Nyíregy­házán jelenleg a múzeumban már csak vasárnap délután kettőig lesz nyitva a kiállítá­som, melyre meghívom a nyír­egyházi közönséget, hogy az utolsó pillanatban megtekint­hessék a tárlatot. Az ön fotókiállításain a szokásostól is több portré látható. Mi ennek az oka?- Valóban, a bemutatott ké­peimnek negyven-ötven szá­zaléka portré, de az archívum­ban már sokkal több tájkép és eseményfotó van. Az arcokat azért mutatom meg szíveseb­ben, mert az emberek gyorsab­ban mennek tönkre, mint a sziklák vagy a kolostorok. Ezek még több száz év múlva is a helyükön állnak, mikor már az apró népcsoportok többsége rég kihal. Jó példa erre Ladak-Zanszkár, ahol Körösi Csorna Sándor is dol­gozott. Oda a turizmussal együtt bejutott a szeszes ital is, és az amerikai indiánokhoz hasonlóan egy évtized alatt lezüllösztötte ezt a kis népet. Ezért is lényeges, hogy na­gyon hamar be kell jutni ezekre a területekre, és megörökíteni az utolsó pillanataikat. Milyen tervek foglalkoz­tatják az elkövetkezendő néhány évben?- Nemsokára lesz egy kiál­lításom a budapesti Néprajzi Múzeumban Nagy Sándor népéről. Ez a Magyarországon megrendezendő Azsia-világ- kongresszusra készülne el. Ide elsősorban a munkájukról és életkörülményeikről szóló fo­tókat küldöm el. Folytatni sze­retném a finnugor népeket megörökítő sorozatomat, és még Tibetbe is szeretnék eljut­ni néhány alkalommal. Gyerekei örökölték-e a fotózás iránti hajlamát?- Nálunk úgy tartják, hogy mindig a második generáció valósítja meg a nagyszülők álmát. Gondolom és remé­lem, hogy majd unokáim között akad, aki folytatja, amit én elkezdtem. Hit és küldetéstudat Vannak szorgalmasak és vannak megszállottak. Vannak, akik anyagi, vagy jól felfogott más érdekből úgymond hajtanak, és vannak, akik tudják, hiszik, hogy küldeté­sük van. Értékrendjükben földi hívságok nem játszanak szerepet, úgy érzik, el kell végezni, amit a mindenható rájuk bízott. Ilyen embernek ismertem meg Normantas Pauliust.- Ehhez több napra lenne szükség. Minden úton két-há- rom alkalommal kerülök köz­vetlen életveszélybe. Erről nem szívesen beszélek. A halálról nem szerencsés beszélni. Ve­szélyes, titkos és szakrális do­log. Nem szabad olyannal hősködni, hogy mondjuk már tízszer kimásztam a halál tor­kából. Nekem tabu terület a halálról szót ejteni. A kaland az más dolog, de fölöslegesen nem kísértem a sorsot. Minde­nütt, ahol járok, tiszteletben tartom az ottani nép törvénye­it és szokásait. Magyarorszá­gon az itteni előírásokhoz iga­zodom, a muszlim válágban az ottani követelményeknek igyekszem megfelelni. A mu­zulmánoknál amúgy is nagyon óvatosnak kell lenni. Estefelé már jobban kell ügyelni, nem szabad a nőket fotózni, a mu­zulmánok nem fogyasztanak szeszes italt és más, a mienktől eltérő szokásaik vannak. Akik ennek megfelelnek, azoknak nem esik bántódásuk, de akik megsértik szokásaikat, azok könnyen bajba kerülhetnek. Kalandos volt még a komik földjén tett expedícióm is 1987-ben. Náluk népi szokás, hogy a kedves vendéget büdös hallal kínálják. A halat csak kívülről tisztítják meg, a belét nem szedik ki, és úgy akaszt­ják ki a napra szikkadni. Né­hány nap alatt orrfacsaró bűz árad a húsból és ők ezt kurió­zumnak, delikátesznek tekin­tik. Mikor meginvitáltak egy ilyen kóstolóra, hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. Még sze­rencse, hogy vastag téli kabát volt rajtam, és először imitál­tam az étkezést, majd hirtelen a kabátom alá süllyesztettem az ehetetlen étket. Közben ter­mészetesen dicsértem szapo­rán, hogy milyen finom. Ezzel kivívtam tiszteletüket, mert messziről jött emberek közül még nem sokan tudták maguk­ba erőltetni ezt az „illatos” ha­lat. Mindig kell valamilyen trükköt vagy áldozatot vállal­ni a cél érdekében. ■ Körösi Csorna Sándor útján (Zanszkár, India - kis Tibet) lAv^migyerekeMUszt^^imiMélszige

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents