Új Kelet, 1997. március (4. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-24 / 69. szám
Falujáró viliidet Szegyen acsorogni Szamosszeg. Ez a különös, de szép hangzású név egy szatmári településé. Hajdan, a XV-XVI. században mezővárosi ranggal büszkélkedhetett. Földesura nem volt, a királynak adózott. A Szamosnál révátkelőhelye volt, ahol vámot szedtek. Halászattal, vadászattal foglalkoztak az itt élők. Az Ecsedi-láp nyúlványa nyújtott megélhetést. Az idősebbek még emlékeznek arra a kígyóformájú halfajtára, a csíkra, amely eledele volt a szamosszegieknek. A falu, melyet Zumusszeg- nek, majd Szamoszúgnak is hívtak, úgynevezett földnyelven, egy kiemelkedő részen állt és áll ma is. A századfordulón háromezer ember lakta. Elzártsága miatt csak nehezen tudták megközelíteni, ezért 1963-65 között bekötőutat építettek a szamoskéri és a szamosszegi termelőszövetkezetek között. Ez nyitotta meg a kaput a környező települések felé. A természeti csapások, az áradások több lakót késztettek arra, hogy elhagyja a települést. Ma 2241-en élnek Szamosszegen, abban a kis faluban, ahol szégyen sokáig ácsorogni a kapu előtt. Az idősebbek is csak vasárnaponként ülnek ki a ház elé. A földeken, a kertben, az állatok körül vagy a lakásban mindig van munka. Megszólják azt, aki nem találja meg a tennivalót. Itt mindig volt háztáji, ahol kendert, cukorrépát, napraforgót, szilvát vagy almát termelt a dolgos nép. A település minden tagja büszkén vallja magát sza- mosszeginek. A vasárnapi festő Fiatal körzeti orvosként Szamosszegen kezdett dolgozni dr. Petrcvics Gyula. Családja, munkája és az élet Debrecenbe sodorta. Nyolc évvel ezelőtt visszajött szeretett falujába az első hívó szóra. Szenvedélye, kedvtelése a festészet. Több tucat festmény került már ki a keze alól.- Első képemet gyakorló orvosként készítettem. Egyik kollégámmal Nyíregyháza mellett, Oroson festettünk tájképeket. Különösen nem voltam elégedett a munkámmal, de az egyik munkatársam meg akarta venni háromszáz forintért. Nem adtam el, bár jólesett, hogy az első művem ennyit érne, hiszen ez az összeg jó pénzt jelentett akkoriban. Eltettem emlékbe a festményt, de sajnos azóta már elkeveredett valahová. Gimnazista koromban a Medgyessy-körben rajzoltam, de festéssel csak felnőttként foglalkoztam. Élt Újfehértón egy református lelkész, akivel eljárogat- tunk festegetni. Ő és a barátja meghívattak egy művésztelepre. Attól kezdve hat éven át, minden nyáron ott voltam a veszprémi alkotótáborban. Elsősorban tájképeket, csendéleteket készítek. A természet képeit megfigyelem, s emlékezet után festem le. Leszűrődik, kicsit át is alakul a tudatomban, de a képen felismerhető. Volt már kiállításom a debreceni vi- rágkamevál alkalmából többször is, aztán az orvosi egyetemen és több településen is. Amíg nem hódoltam ennek a szenvedélynek, magam sem tudtam, hogy létezik a nagybetűs ihlet. Előfordul, hogy két hónapig sem festek, majd hirtelen két óra alatt elkészülök egy képpel. Azután nagy- nagy fáradtságot érzek. A koncentrálás kiveszi az erőt belőlem. Vasárnapi festőnek tartom magam. Akkor dolgozom, amikor kedvem tartja, s azt festem, ami nekem tetszik. Néha, amikor zűrös körülöttem az élet, arra gondolok, miért is nem lettem festő? Az cldalt írta: Kozma Ibolya Fotók: Csonka Róbert 1997. március 24., hétfő „Békesség van közöttünk” Percekig nem jutottam tovább a parókia előszobájából. A látvány lenyűgözött. Zöldellő virágok sokasága, cserepek és régirégi bútorok az előtérben. Beljebb festményekben gyönyörködhettem, s porcelánokban.- Édesanyámnak köszönhetjük valamennyit - válaszolja csodálkozó tekintetemet figyelve Sohajda Béla református lelkész. - O gyűjtögette édesapámmal együtt. Nemcsak nekem, két testvéremnek is jutott a családi „kincsekből”.- Ez mind az anyukáé - erősíti meg a tiszteletes asszony. A szép, a régi időkből őrizgetett emlékek után a tiszteletes úr a gyülekezetről mesél.- Hat év alatt hatmillió forintot fordítottunk a gyülekezet értékeinek fejlesztésére. Felújítottuk azt a régi iskolaépületet, amelyet egyházunk visszakapott, gyülekezeti teremmé alakítottuk át. Renováltuk a templomot, a parókiát. Az említett összegből ötmillió forint a falu lakosságának áldozatvállalása. Különböző adományokra vagy beruházásokra mindig adnak pénzt a szamosszegiek. Sajátjuknak érzik a templomot, s ez örömmel tölt el bennünket. Félmillió forintot a községből Amerikába elszármazottak adtak. Gyakran hazajárnak, nagyon jó a kapcsolatom velük. Ok 1956-ban költöztek külföldre, mind friss diplomásként vagy még egyetemista diákként. A templom toronyórája is az ő ajándékuk. Kollégáim tapasztalatait, helyzetét ismerve tudom értékelni, hogy itt a faluban nyugalom, békesség van. Nagyon jó az egyház és az önkormányzat kapcsolata, az iskola vezetőségével sem volt soha problémánk. Összetartunk, nincs veszekedés, vita közöttünk. Vasárnaponként a polgármester, az iskolaigazgató és az orvos együtt imádkozik a templomban. A másik egyházközséggel, a mintegy huszonöt fős baptista gyülekezettel is van kapcsolatunk, például ökumenikus imahetet tartottunk. Terveink, elképzeléseink között szerepel, hogyha a kárpótlás összegét, négy és fél millió forintot megkapnánk, egy másik lakást építenénk. Lenne munka bőven egy hitoktatónak vagy segédlelkésznek is, számára teremtenénk meg a feltételeket. A húsvéti ünnepekre a lélek edzésével készülünk. Mi is böjtölünk, lemondunk olyan világi dolgokról, amelyek örömmel töltenének el minket, ez természetesen lehet étekmegvonás is. Ezzel az áldozatvállalással fogadjuk, hogy Krisztus meghalt és keresztre feszíttetett érettünk. „A földet nem adnám vissza!” A falu első portája sok érdekességgel dicsekedhet. A gazda, Kósa László nemcsak munkájáról, szókimondásáról híres. Többször kínálta ebéddel Torgyán Józsefet, a kisgazdapárt elnökét és Gál Zoltánt, az Ország- gyűlés elnökét.- Gál Zoltán azt mondta, a házamnál még kutya is szívesen lenne - mondja nevetve Kósa László -, mert itt még az sem éhezik.- Mit főztek ebédre a híres vendégeknek?- Húslevest csigatésztával, töltött káposztát, pörköltet tésztával, krumplival, és négy-öt féle sütemény is került az asztalra - válaszolja a háziasszony, Juliska néni.- Bizonyára hívott segítséget...- Egyedül főztem én! - feleli hirtelen. - Ősszel, amikor elkezdődnek a munkák, harminc embernek is adok ennivalót! Elkészítem hajnalban, s mire jönnek dolgozni, már lent vagyok velük! Kósa Laci bácsi a pálinkáival büszkélkedik. A szekrények tetején centimétemyi hely sincs, az egész teret betöltik a halványsárga színű nedűvel töltött palackok.- Minden évben főzetek pálinkát - mondja. - Valamennyi évjáratból elteszek ide, a szekrény tetejére. A gyermekeim és unokáim születésekor is elraktam egy-egy üveggel. A házépítéskor a falba is beépítettünk egyet! Itt lehet valahol - kopogtatja meg a szoba sarkát.- A sógor azt mondja, ha meghal az uram, kiveszi a pálinkát a sír ásására... - folytatja Juliska néni.- Szamosszegen egy-egy sírásásra száz-százötven ember is elmegy. Nem fér mindenki a sírhoz, de ott vannak, s az elhunyt emlékére megisznak egy-egy kupicával - magyarázza Laci bácsi. - Ha meg fiatal távozik el tőlünk, az egész falu ott van a temetésen. Itt összetartanak az emberek. Osztozunk a másik szomorúságában. Különös egy falu ez a Szamosszeg, én mondom. Itt nem lehet lusta embert látni. Nem ülnek ki a kapuba, mint más helyeken. Mindenki megtalálja a tennivalót.- Még az idősebbek sem ülnek a ház elé - magyarázza a háziasszony -, legfeljebb vasárnap délután. Van egy ismerősünk, aki, ha látogatásakor ki- kísérem, szeret még elbeszélgetni a kapuban. A járókelők, ha látnak kint, nagyon szégyellem. Lesütöm a fejem olyankor.- Ennél a háznál pedig van munka elég! - szól közbe gazda. - Én voltam az első a faluban, aki kivette a földet. Gazdálkodom, egy hektár alma, hét hektár búza, három hektár kukorica és még napraforgónk is van. A munkahelyemen is keményen dolgoztam, engem úgy tanítottak. Abba rokkantam bele. Eljártam kenyeret keresni, olyan helyre, ahol megrendelésre épületeket adtunk át. Mindig betartottuk a határidőt, ha két éjszaka dolgoztunk egyfolytában, akkor is. Két szívinfarktusom volt már... A földet nem adnám vissza, akkor sem, ha belepusztulok... Erre tanított az apám. Ismerem a földmunka minden csínját- bínját. A testvéremet kitaníttatták orvosnak. Az én csomagom is készen állt, hogy megyek a debreceni gimnáziumba. Anyám sírdogált: kié lesz a föld, fiam? Megsajnáltam, itt maradtam. Bizonyára könnyebb lett volna, ha tanulok, de nem bántam meg.- Az elmúlt napokban a demonstrációk élén állt...- A Kisgazdapárt helyi vezetőjének választottak, s mint gazda, nem vagyok megelégedve a törvénnyel. Nem az adózás alól akarunk kibújni, hiszen a paraszt mindig is adózott. Az viszont nem fogadható el, hogy könyvelést vezessen a paraszt, hiszen ahhoz nem ért. Fizessen könyvelőnek? Ki engedheti azt meg magának? Virágzó Magyarország lehetne, ha a kormány másképp állna a mező- gazdasághoz. A közelmúltban a krumplit nem tudtuk eladni, mert Lengyelországból behozták az olcsó burgonyát. Amikor megkezdtük az almaszedést, Romániából kamionszámra hozták be a léalmát! A fiataloknak így szegik kedvét... Miért szeretne dolgozni a fiatal? Miért akarna tenni valamit? A semmiért? Hitel nélkül, pályázva Nem sok települési ön- kormányzat büszkélkedhet azzal, hogy fillémyi hitel sincs a számláján. Sza- mosszeg ezen kevesek közé tartozik. Sajnos azonban még így is csak nehezen tudnak fejlesztésekbe, beruházásokba kezdeni.- Az éves költségvetésünk közel kilencvennégy- millió forint - mondja Molnár András polgármester. - Ennek nagy részét el kell különítenünk intézményeink fenntartására. Pályázatot nyújtottunk be az Árpád utca burkolatának fejlesztésére a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumhoz. Ha nyerünk, a beruházás hatvanöt százalékát támogatják, a további harmincöt százalékot azonban az önkormányzatnak kell állni. Ezt a gázprivatizációból kapott pénzből szeretnénk kipótolni. Terveink szerint azt az épületet, amelyet az egyház visszaadott hasznosításra, az úgynevezett „tornyos iskolát” felújítanánk, és szociális otthonként működtetnénk. Húsz idős embert tudnánk elhelyezni, ápolni és gondozni. A támogatás megszerzésére a pályázatunkat áprilisban nyújtjuk be a Népjóléti Minisztériumba. A szociális földprogram összegéből nyert pénzből erőgépet vásároltunk. Földet osztottunk szét a rászorulók között, s elvetettük a magvakat. A további munka azonban már a bérlőkre hárult. Összesen tíz hektár földön gazdálkodhatnak. Szaktanácsadást kérhetnek, ezzel a termelőszövetkezet egyik dolgozóját, Pallagi János agrármérnököt bíztuk meg. A gyengébb minőségű földbe kukoricát vetünk, a jobb talajon uborkát, zöldségeket, burgonyát termesztünk. A termést saját részükre felhasználhatják. Tervünk, hogy a fölösleges zöldséget, gyümölcsöt felvásároljuk. Áz említett pályázatunk három évre szól. Igyekszünk további összegeket szerezni, hogy megszerezzük a szükséges pénzt a folytatásra. Sohajda Béla Kosa László Dr. Petrovics Gyula Molnár András
