Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-08 / 33. szám

jándék Magyar József Gyerektől, arra a kérdésre, hogy mi Szeretne lenni, sokféle választ kaptam t- - orvos, mozdonyvezető, menyasszony fepíW- Pilóta, óvónő, űrhajós, autóversenyző, ka- sSkte&SKna. reöilőr, börtönőr (!)... - és így tovább a végtelenségbe. S ez így van rendjén. De hogy valakinek az egyszem gyermeke éppen rajádnék szeretne lenni, arról a minap hallottam. Szép, kü­lönös, önzetlen óhaj. Mert milyen fölemelő lenne naponta ajándékként megérkezni oda is, ahol várnak, és oda is, ahol a kutya se várja az embert. Az a tündéri lélek megsejtett valamit, amit a felnőttek mostani és indokolt mogorvaságukban vonakodnak beval­lani: hogy néha örömet okozhatunk fegyvertelen jelenlé­tünkkel, lefegyverző mosolyunkkal vagy váratlan betop- panásunkkal. Nem tudom, szakadt, róbertbácsis karácsonyunkkor va­jon hányán akartak, illetve szerettek volna ajándékként tün­dökölni? Csak úgy lazán, egyszerűen. Erre nincs adatom. Viszont az a poronty, aki még harangozni se hallott Jó­zsef Attila felöl, a hiányt fogalmazta meg. A József Attila-i világhiányt. A kézfogás és a szeretet hiányát, amitől most szenvedünk. A költő, aki szegényen született és még szegényebben halt meg, gyerekkori zsengéje szerint gazdag szeretett volna lenni. De hiszem — ajándék is. Öltözz bohócnak! Itt a farsang, áll a bál - szól a gyerek­dal. A gond csak az, hogy milyen jelmez­be öltözzünk? Legyen ötletes, de könnyen elkészíthető, s lehetőleg olyan alap- anyago- k a t hasz­nál­junk, ami­ket ott­hon is megtalálunk. Egy­szerű bohócjelmezt ajánlunk! Vedd elő a nagypapa kockás papucsát és a mama cipőjét! Felemás cipőt húzz a lábadra! Keresd elő apu régi nadrágját - lehetőleg színes legyen, az se baj, ha foltos. Varrhatsz rá különböző ala­kú foltokat. Keress elő egy nadrágtar­tót, óriási gombokat (papríból is készít­hetsz), amiket a pó­lódra erősítesz. Sál­ból cso­kornyakkendőt köss és készíts krump- liorrot! Szedd elő anyu szalmakalap­ját, köss rá egy mas­nit! A jelemezedet ki­egészítheted paró­kával, és színes lufi­kat vásárolhatsz. Az egyik lábadra húzzál zok­nit, a másik lábadra ne. Légy vidám, és találj ki egy mókás szöveget, add elő, mint egy igazi bohóc. Jó mulatást! Torta, a te Valentinodnak Valentin-, illetve Bá- lint-napkor, február 14-én ajándékokkal kedveske­dünk azoknak, akiket sze­retünk. Nemcsak szerel­meinknek, hanem baráta­I inknak is küldünk képes­lapokat vagy olyan tár­gyakat, kabalákat, aminek örül a barátunk. Parányi tortácskát is készíthetsz szeretteidnek, különösen azoknak, akiknek kedven­ce a sütemény. Persze az is lehet, hogy a te Bálint- napi tortácskádat nem fogják megenni, hanem elrakják, hogy emlékként őrizzék. A tortácska tésztájához tíz dekagramm sütőporral elkevert lisztet, egy csipet sót, 2,5 dekagramm mar­garint, ugyanennyi disz­nózsírt, lekvárt, két evő­kanálnyi hideg vizet kell beszerezned. Nagy keverő­tálat, műanyag pogácsa- szaggatót, kávéskanalat, műanyag kupakot, hűtőrá­csot, kizsírozott tepsit is készíts elő. A tésztát a fel­sorolt anyagokból állísd össze, három centiméter vastagságúra nyújsd, és szaggass köröket belőlük. A maradék tésztából szúrj ki a kis kupakkal köröket, és for­málj belőlük szív alakot. A nagy köröket kend meg lek­várral, s tedd rá a szíveket. A tortácskákat tedd a tepsi­be és előmelegített sütőben tizenöt percig süsd! Hidd el, a kis ajándékod örömet okoz barátaidnak! A receptet ajándékba kül­di neked: a Te Valentinod! Az oldalt Kozma Ibolya állította össze ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ Milyen a sarkvidék? Hogyan „beszélgetnek” a méhek? Az Arktiszon, azaz az Északi-sarkon egyáltalán nincsenek pompás növény­zetek, csak mohák, zuzmók, fűféleségek, hangák és fűz­fák élnek meg. Az ottani ál­latvilág vastag bundával és zsírréteggel meg a terephez alkalmazkodó szerkezettel idomul a zord körülmények­hez. Jegesmedvék, rozmá­rok, fókák, bálnák, pézsma- állatfélék, rénszarvasok, far­kasok és rókák, rágcsálók meg idomított eszkimóku­tyák élnek meg azon az ég­hajlaton, továbbá számos szárazföldi és még annál is több tengeri madárfaj, ame­lyek tél jöttén vándorútra kelnek. A kurta északi-sarki nyárban, csakúgy mint bár­hol másutt a földkerek­ségen, szúnyogfelhők raj­zanak. Az Antarktiszon viszont rendkívül gyér a növény­zet: csak itt-ott akad moha meg zuzmó, a szárazföldi fauna szintén rendkívül cse­kély, még rovarok is csak elvétve képviseltetik magu­kat. A tenger állatvilága azonban sokkal gazdagabb: pingvinek, vándormadarak milliói, négy fókafaj és délsarki bálnák élnek a vi­zekben. Hát az ember? Az Arkti­szon eszkimók élnek, az Antarktiszon a világ minden tájáról odaérkezett tudósok, mert ott igen sokféle kuta­tómunkának alkalmas, sőt eszményi környezet kínál­kozik. A tudósok szerint a legfejlet­tebb társas méhfélék a mézelő méhek. Bonyolult közösség­ben élnek a méhkasban, s álla­mukban olyan társadalmi szer­kezetet alakítottak ki, amely­ben minden egyes egyed pon­tosan meghatározott helyet foglal el. A méhkasban vagy kaptárban lázasan buzgó tevé­kenység folyik, de soha nem fordul elő rendzavarás vagy zűrzavar. Munkaszervezésük tökéletesnek mondható. Jaj is lenne, ha nem így volna! Egy- egy közösségben körülbelül 20 000 méh él együtt, akad azonban olyan is, amelyikben számuk 50 000 fölé emelkedik. S ez még nem minden: a mézelő méhek különleges tájékozódá­si ösztönnel rendelkeznek, és táncokkal „beszélgetnek” egy­mással. Vajon mit „mondanak” a méhek, és mit csinálnak? A méhek egész nap röpülnek, vi­rágokat keresnek, hogy nektárt és virágport gyűjtsenek, amit aztán majd a kaptárban mézzé alakítanak át. Amikor valame­lyik méh virágok tömkelegétől tarkálló rétre bukkan, ahol bőséges a zsákmány, elröpül társaihoz, hogy figyelmeztes­se őket. És előttük „eljárja” bonyolult körökből vagy pá­ros körökből álló táncát, azzal értesíti a többi dolgozó méhet a táplálék helyéről, irányáról, távolságáról, mennyiségéről és minőségéről. A nap még föl sem kelt, ám a várkastélyban már pezseg az élet. Szövétnekek lobogó tüzénél és gyertyák pisla világosságánál szaporán dolgoznak már minde­nütt. A konyhában több szolgáló is forralja a vizet, hogy abban old­ják föl a hamut, és elkezdődjék a nagymosás: makulátlanul fehér le­gyen minden lepedő és abrosz azon a napon, amelyiken az idelátogtó király használni fogja őket. Más cselédasszonyok a rézből készült serpenyőket, csöbröket és üstöket, a várúmő büszkeségeit súrolják, si­kálják és fényesítik. Finom folya­mi fövenyporral és ecettel olyan csillogóvá dörzsölhetők, akár a tü­kör. A lovászinasok ragyogó tisz­tára söprögetik az istállók minden apró zegét-zugát, eltávolítják még a tenyérnyi kis pókhálókat is, ag­gályos gonddal szemügyre vétele­zik, vajon kellőképp tündököl-e minden hám és lószerszám. A lo­vászlegények buzgón csutakol­ják, vakarókefével dörzsölik, ápolják a paripák szőrét. A vár úrnője épp a begyűjtendő élelmiszerek lajstromát egészíti ki a kulcsár társaságában, a várúr fjedig arról tárgyal a várnaggyal, hogy alaposan meg kell erősíteni a várárok fölött átvezető hidat, amelyen majd a király és kísérete végigüget. A gyönyörű várkastély hatal­mas külső udvarán a katonák ja­vában gyakorlatoznak, figyelem­mel hallgatják parancsnokuk uta­sítását, hogyan kell majd fogad­niuk őfelségét. A négyszögletes öregtomyot körülkerítő belső ud­varban is óriási a jövés-menés, kül­döncök igyekeznek sebbel-lob- bal a kemencék, a műhelyek, a boltok felé, ahol a kosárfonó, a fazekas, a kovács, a takács meg a többi szorgos mester már roppant odaadással serénykedik. óta itt tölti tanulóidejét. Szüleinek ennél sokkal nagyobb és pompá- sabb várkastélya áll a tengerpar­ton, és alig várják már, hogy újra szívükhöz öleljék a fiukat.- Ohó! - kiált föl a trubadúr. - Leendő lovag úr! Micsoda meg­tiszteltetés neked a lovaggá ava­tás, és nekem is milyen nagy tisz­tesség, hogy megismerhettelek! Ha örömet szerzek vele, szívesen költők számodra köszöntőéneket erre a ritka alkalomra.- Köszöntőéneket... énne­kem?! - kiáltja Carlo álmélkod- va, s a rendkívüli ajándéktól meghatottam - Én azonban még A várkastélyban Még egy költő is akad a soka- dalomban, a jeles trubadúr épp a várkastélyban vendégeskedik. Most éppen a közeli kolostor tudós szerzetesével beszélget; a barát azért jött, hogy oktassa a várúr gyermekeit meg Carlót is. A mennybolt alja pirkadni kezd, nemsokára itt a napfölkel­te: Carlo elindul a fráter meg a poéta felé. Izgatott és tétova: ren­geteg tennivalója volna, azt se tudja, melyikbe kapjon.- Carlo, hova mégy? - kérdi tőle a szerzetes.- Ej, hát... sehova - feleli Carlo. A szerzetes elmosolyodik, majd elmagyarázza a trubadúrnak:- Élni fogunk az alkalommal, hogy idelá­ÉfH'ií tógát a ki­ék ük rály, és lo- * vaggá ütte- tik őfelségé­vel ezt az if­jút. Tizenhét esztendős immár, és tízéves kora nem vittem véghez semmit, ami­vel rászolgáltam volna...- Fiatal vagy még - feleli a turbadúr-, nem sok mindent cse­lekedhettél hát. Én azonban szemmel tartottalak téged. Lát­tam, milyen kitűnő vadász vagy, milyen nagyszerűen lovagolsz... azt is láttam, milyen derekasan védelmedbe vetted azt a szegény mosónőt odalenn a malom mel­lett, amikor valamelyik eszebom- lott szénégető összekormozta a frissen mosott fehérneműjét. Rá­vetted a garázda fickót, adjon fa­szenet kárpótlásul az elrontott munka fejében. Meg aztán azt is hallottam ám, milyen szenvedé­lyes igyekezettel mondta föl a lec­kédet ennek a tudós férfiúnak.- Magam is úgy gondolom - fűzi hozzá a szerzetes, és barátsá­gosan az ifjú vállára teszi a kezét.- Valóban úgy hiszitek? - kér­di Carlo, és aggodalmasan bámul kettejükre. - En viszont attól tar­tok, nem emelkedtem még fela­dataim magaslatára, még nem va­gyok készen... úgy érzem, tudat­lan vagyok. Némelykor... - el­Napról napra okosabban Bizonyára többször kérdeztetek már olyat, amely re hirtelen még a felnőttek sem tudtak vá­laszolni. Vannak dol­gok, amikre a szüléi­tek, nagyszüleitek is azt mondják: nem tudom. Például hogy mekkora a Föld, vagy hol a tűzöve- zet, milyen a Föld belül, miért vannak éjszakák és nappalok, mikor élt az ősember, milyen a kon­ténerhajó vagy hogyan próbált szárnyra kelni az ember. A felnőtteknek sem marad az eszében minden, amit az iskolá­ban tanultak, előfordul, hogy tudják a választ problémáitokra, csak nem tudják elmondani úgy, hogy ti, gyerekek is megértsétek. Ezért a jánlom nektek a 366... sőt több kérdés és felelet című könyvet, amelyben az imént fel­tett kérdésekre és még sok egyébre is választ kaphattok. Az év min­den napjára jut egy-egv válasz, amit ha elolvas­tok, napról napra oko­sabbak lesztek, s több tu­dományban lesztek jár­tasak. Ezek a magyará­zatok érthetőek, érdeke­sek. Ezekből szerkesztet­tünk ízelítőt, a méhek jelbeszédéről és a sark­vidékek állatairól. Né­hány mese is található a könyvben, amelyet Va­lentina Beggio írt és Da­niel Coitci ra jzai díszítik. akad, habozik, aztán elszánja magát, és bevallja -, nos, né­melykor még mindig félelem fog el, például akkor, amikor látom, hogy vadkan ront rám amott a rengetegben... meg aztán még mindig nem forga­tom elég jól a kardot: három összecsapás közül kettőben az én uram kiüti kezemből a pengét, és lefegyverez...- Hagyd már abba, az ég sze­relmére!-vág közbe a szerze- * tes, és jót nevet. - Hogy efféle kételyek mardosnak, az a leg­jobb jel, mert arra vall, kellő józansággal mérlegeled a dol­gokat. No már most ide hall­gass ! A vár ura, jómagam meg ez a mesterdalnok, nem beszél­ve a lovászlegényekről, a vár­védő vitézekről... no meg a vár­úr kisebbik leányáról, vala­mennyien úgy gondoljuk, te már eléggé érett és felkészült vagy, hogy lovag legyen belő­led. Ha erről másként vélekedel, az azt jelenti, hogy valameny- nyiünket ostobának tartasz...- Nem, nem, eszem ágában sincsen... - tiltakozik tüstént udvariasan Carlo.- Akkor pedig szélnek eresztheted a kételyeidet - sza­kítja félbe a szerzetes. - Bízz meg mibennünk, ha önmagad­ban nincs bizalmad, s az éle­ted nagy pillanatától elválasz­tó időt töltsd elmélkedéssel: töprengj azon, mit jelent az, hogy lovag lesz belőled! A szerzetes hangja ekkor már komo­ly an cseng, és Car­lo szeméből lassan eltűnik a zavarodott és kába határozat- * lanság. Arcáról az örömmel párosult büszkeség kifejezé­se sugárzik.- Igen - szól az ifjú nyu­godt önérzettel -, nagy ki­tüntetés az, ha lovaggá avat­ják az embert. 1^■

Next

/
Thumbnails
Contents