Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-01 / 27. szám

Interjú 1997. február 1., szombat Most silt a nap a „Nyírség” felett Hétvégi beszélgetés Demarcsek Györggyel és Szilágyi Zsolttal, a Nyírség együttes vezetőivel Berki Antal (Új Kelet) A Nyírség gyakorlatilag 1988 óta változatlan veze­téssel dolgozik. Szilágyi Zsolt művészeti vezető mel­lett Demarcsek György vi­szi a működéssel kapcsola­tos ügyeket, és mostanra a női tánckarnak is önálló vezetője van Spisák Krisz­tina személyében. Az együt­tes még ki sem csomagolt a mexikói portya után, máris újra útra készülődnek, mert szombaton délelőtt Buda­pesten vendégszerepeinek az évente megrendezésre kerülő Néptánc Antológi­án. Az Erkel Színházban nem csak a nagyegyüttes jut szóhoz, fellépnek a nem­régiben Békéscsabán Arany­gyöngyöt, Aranysarkan- tyűt nyert táncosok is. De­marcsek Györggyel és Szi­lágyi Zsolttal beszélget­tünk az együttes múltjáról, jelenéről, és a nemrégiben véget ért mexikói jutalom- utazásról. I -Hogyan kezdődött tán­cos i pályafutásuk? Szilágyi Zsolt: - A bá­tyám táncolt, nekem meg nagyon tetszett, amit csi­nált, büszke is voltam rá, és amikor főiskolás lettem, azonnal jelentkeztem a tánc­csoportba. Demarcsek György: - Én is a főiskolán kezdtem tán­colni, mint akkoriban szin­te mindenki. Később már olyan csoportokban is vol­tak kezdők, amiket mi ve­zettünk. I- Hogyan lettek a Nyír­ség vezetői? Sz. Zs.: - Mi voltunk azok, akik hivatásunknak te­kintettük a néptáncot. So­kan csak hobbiból, a jó tár­saság kedvéért jártak hoz­zánk, és szép lassan el is maradtak. Különféle tanfo­lyamokra jártunk, állandó­an képeztük magunkat, rá­jöttünk, hogy minél többet tudunk, annál kevesebbet ismerünk. Ez mindig hajtott bennünket, és mire észrevet­tük, a kezünkbe került az irányítás. I- Mi volt az együttes első fegyverténye? D. Gy.: - Az első „sike­rünk” egy bukás volt. 1983- ban Debrecenből járt át hoz­zánk az akkori vezető, aki ugyan nagyszerűen lelkesí­tette a csapatot, mérhetetlen önbizalmat öntött belénk, de szakmailag bizony elég gyengécske volt. Egy minő­sítő versenyen ezüst kettő oklevelet kaptunk, ami a „futottak még” kategóriá­nak felelt meg. Végül is ez a minősítés szerencsésnek bi­zonyult, mert az együttest nem törte le, még kemé­nyebb munkába fogtunk, még elszántabban készü­lődtünk, és a következő év­ben már arany kettőre minő­sültünk. Ez az eredmény már az előző évben is ben­nünk volt, de ’84-ben szak­mailag is magasabb színvo­nalnak tudtunk megfelelni. Az „ős” Nyírség valamikor 1974-ben alakult a nyíregyházi Nyírség Ruházati Szövetkezet tánccsoportjaként. Soká­ig csak egy volt a sok közül, de 1983-ban egyesültek a tanárképző főiskola tánccsapatával, és azóta ott vannak a magyar néptáncművészet élvonalában. 1984-től minden fesztiválon előkelő, rendszerint első helyezést értek el. A Nyírség táncegyüttes Nyíregyháza reprezentatív nagyegyüttese, akik itthon és külföldön egyaránt terjesztik a vá­ros, jó hírnevét. 1988 óta rendszeresen szerepelnek a Ki mit tud?-okon. Kétszer megnyerték, a legutóbbin „csak” a közönség díját érdemelték ki. Akkor Dede Zoltán és Balázs Gusztáv dolgozott velünk. I- Önök szerint mióta profi a Nyírség? Sz. Zs., D. Gy.: - Mi egyál­talán nem vagyunk profik, mindig is amatőrök voltunk! - Azt én tudom, de a profi táncost az különbözteti meg az amatőrtől, hogy mindig egyenletesen, magas színvo­nalon teljesít, míg az amatőr hullámzó teljesítményt nyújt. A Nyírség viszont hosszú évek óta kiemelkedő színvo­nalon dolgozik. Sz. Zs.: - Ilyen értelemben valóban profik vagyunk. Ha belegondolok, akkor attól az első arany kettő minősítéstől kezdve mindig az első vonal­ban szerepelt az együttes. Az igazság az, hogy egy amatőr tánccsoportot nem nehéz csúcs­ra futtatni, sokkal nehezebb ott tartani. Végül is 12-13 éve vagyunk az élvonalban, és annak örülök a legjobban, hogy a szakmában sem kérdő­jelezik meg teljesítményün­ket. Az is jó, hogy távol va­gyunk Budapesttől, egy vidé­ki együttesnek mindig min­denért nagyon meg kellett dolgozni. Pesten elég jó hely­zetbe kerülni, és fut a szekér, itt, Nyíregyházán csak ke­mény munkával tudjuk meg­teremteni szakmai becsüle­tünket.Akik az évek során hozzánk keveredtek, abba szoktak bele, hogy dolgozni kell. Azt is meg kell említe­nem, hogy az együttes sike­rei is inspirálták tagjainkat. Kialakult egy baráti, egymást segítő társaság, a feladatokat mindig úgy szabtuk meg, hogy annak meg tudjunk fe­lelni.-Az együttes híres utánpót­lás-nevelő egyesület. Vala­milyen szamárlétra végig­járása szükséges ahhoz, hogy valaki tag lehessen ? D. Gy.: - Valahogy így van. Gyerekcsoportjainkkal első­sorban az a célunk, hogy maj­dan a nagyegyüttesben tán­coljanak. Megtanítjuk a gye­rekeket táncolni, és mind a két csoportunkban, a Babszem­ben és a Margarétában is úgy neveljük a kicsiket, hogy cél­juk legyen a nagyok közé kerülni.- Gyakran vesznek rész külföldi fesztiválokon. Ezeknek a rendszere ho­gyan alakult ki? D. Gy.: - Hát nem túl gyak­ran van meghívásunk. Az előbb elsorolt minősítésekhez és eredményekhez képest ritkán jutunk külföldre. Mire egy fel­hívás elér hozzánk, Pesten már el is osztották egymás között a meghívókat. Bármilyen fur­csán hangzik, ez a legnehezebb része a munkánknak. A társu­lat rangjának megfelelő feszti­válra eljutni szinte lehetetlen. Két évvel ezelőtt egy rosszem­lékű egyiptomi valamin vet­Szilágyi Zsolt Fotó: Csonka Róbert tünk részt, nem szeretnénk még egyszer ilyen csapdába kerül­ni. Szakmai értelemben sem sokat ért az egész, de az külön felháborító volt, hogy az együt­tesek hermetikusan el voltak zárva egymástól, tapasztalat- cseréről szó sem lehetett. Vol­tak nagyszerűen szervezett fesztiválok is, ilyen volt pél­dául az izraeli, de sajnos, ez a ritkább. Érdekes, hogy eddig még nem szerepeltünk egyik testvérvárosunkban sem. Vala­hogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy nem értünk rá abban az időpontban, amikor­ra a felkérés szólt. I- Miből tartja fenn magát az együttes? Sz. Zs.: - A polgármesteri hivataltól kapunk nagyobb összegű támogatást. A Nyír­séget az a megtiszteltetés érte, hogy a város kiemelt együt­tesei között tartják számon, és ennek köszönhetően az ön- kormányzat segíti munkánkat. Valami pénz bejön fellépé­seinkből is, bár mostanában ebből egyre kevesebb van a kultúrházaknak. Sokba kerül a busz, nem olcsó a zenekar, szóval egyre kevesebb a fel­lépésünk. A fesztiválokon nyert pénzdíjak is az egyesü­let kasszáját gyarapítják. A Ki mit tud?-on nyert összeget például ruhatárunk felfrissíté­sére használjuk, amiket már varrnak. D. Gy.: - Nem nagyon pa­naszkodhatunk, mert bevéte­leink fedezik a napi munká­hoz elengedhetetlenül szük­séges kiadásokat. Ha jobban állnánk anyagilag, akkor ki­alakítanánk egy állandó ru­határat (a mai napig sincs), és alkalmaznánk egy főállású öltöztetőt. Fellépőruháikat a táncosok otthon tartják, és ál­landóan hurcolják magukkal az előadásokra. Most próbá­lunk valami sufnit kialakíta­ni itt, a művelődési házban, de nem ez az igazi megoldás. Sz. Zs.: - Valamikor öltöz- tetője is volt a táncosoknak, most ez csak amolyan vágy­álomnak tűnik, pedig sokszor lenne szükség segítségre, kü­lönösen gyorsöltözéseknél. Nehogy azt gondolja, hogy ez túlságosan nagy kívánság. Más együtteseknél, amatő­röknél is, ez nem ismeretlen fo­galom. Munka közben azonnal észreveszi, ha valahol felfes­lik a ruha, megvarrja, és a jel­mez nem megy tönkre. Egy ilyen munkatárs alkalmazása több hasznot hozna, mint amennyi kiadást munkabére jelentene. Lassan már nem tudunk hol lakni, mert az ott­hon tárolt öltözékek szép las­san kiszorítanak bennünket lakásainkból.- Apropó, Ki mit tud? Nem viselte meg Önöket a zsűri döntése körüli her­cehurca?- Egyáltalán nem. Nem azt mondom, hogy a kétszeri győzelem után elégedettek voltunk a második hellyel, de azt tudomásul kell venni, nem lehet mindig első az em­ber, meg azt is, hogy szubjek­tumokkal nehéz versenyre kelni. Végül is a közönség­díj kárpótolt bennünket az elveszített első helyért, a me­xikói nyaralásról pedig csak felső-fokokban tudok be­szélni.- Nem volt fárasztó az utazás? Mennyire zavar­ta Önöket az időeltoló­dás, az irdatlan magas­ság, kibírható volt-e a ti­zenkét órás repülőút? D. Gy.: -Nem 12, hanem 16 óra volt a repülési idő, mert New Yorkból repülővel men­tünk Mexico Citybe. Hajnali négy órakor indultunk Nyír­egyházáról, és „röpke” 31 órás utazás után meg is érkeztünk Mexikóba. Az újságokból és a sportolóktól tudtuk, hogy a szintkülönbség nagyon meg­viseli a szervezetet, de nem na­gyon vettük észre a 2500 mé­teres különbséget. Inkább az időeltolódás okozott fáradtsá­got, az is inkább az időseb­beknél. A repülés unalmát meg Antal Imre viccei feledtették.- Tizenkét nap nem sok idő, ahhoz mindenképpen kevés, hogy megismerked­jenek egy teljesen isme­retlen világgal... D. Gy.: - Jól szervezett utazás volt ez, rendkívül zsúfolt programmal. Az volt a cél, hogy minél többet megismerjünk abból a vi­lágból. Nem bántuk meg, hogy szinte nem volt szabad időnk, hogy alvásra is csak módjával gondolhattunk. A rendelkezésünkre álló 12 nap alatt mindent megnéz­tünk, amit lehetett. Az együt­tes járt már Egyiptomban is, élmény volt összehasonlíta­ni a piramisokat. A mexikói piramisok csak alakjukban hasonlítanak az egyiptomi­akhoz, bár némelyik magas­sága vetekszik a Kheop- széval. Az egyik sírkamrába be is mehettünk. Jártunk ka­nyonokban, láttunk két olyan indián falut, ahol még őrzik a réges-régi hagyomá­nyokat. Egyáltalán nem tu­ristalátványosság volt, ezek az indiánok még őrzik ha­gyományaikat, nem szeretik, ha zavarják őket, minden eszközzel védelmezik önál­lóságukat, múltjukat. Kép­zelheti, milyen élmény volt ez a néprajz iránt érdeklődő, azzal foglalkozó táncosok számára. Voltunk Cancum- ban, egy csodálatos tenger­parti üdülőhelyen, és részt vettem egy tengeralattjáró kiránduláson. Amíg a többi­ek Jetszkyvel motoroztak a dzsungelt kettészelő fo­lyón, mi néhány an leszáll­tunk a tenger mélyére. Lát­tunk cápákat, amik mellett szebbnél szebb halak úsztak el, de ők ügyet sem vetettek rájuk. Két búvár pedig, akik acélból készült kesztyűt vi­seltek, olyan halakkal etet­te őket, amiket méltóztattak elfogyasztani a cápa urasá- gok. Lehet, hogy azért etet­ték a fenevadakat, hogy nyugodtan végezhessék a munkájukat. Hiába volt köz­tünk az üvegfal, azért bor- zongva figyeltem, mi törté­nik a búvárokkal.- Egyszer már eladták az együttes feje felől a tetőt. Most biztonságban érzik magukat? D. Gy.: - Igen. Sz. Zs.: - Amióta itt va­gyunk a Honvéd utcában, jó a kapcsolatunk Jámbor Ist­ván igazgató úrral. Termé­szetesen az „együttélés” nem megy zökkenőmente­sen, de komoly bajok nincse­nek. Azt gondolom, hogy jól jártunk az Alvégesi Műve­lődési Házzal, és a ház is jól járt a Nyírséggel. Abban meg biztos vagyok, hogy az ön- kormányzatnak nincs szán­déka eladni az épületet. Biz­tos, hogy nehezebb most a dolgunk, mint régebben, hi­szen tagjainkat is sújtják a másokat is nyomorgató meg­élhetési gondok, de majd csak túljutunk a hét szűk esztendőn, és akkor a nép­táncmozgalom felett is kisüt a nap.

Next

/
Thumbnails
Contents