Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-22 / 45. szám

^ij tickt Kultúra 1997. február 22., szombat Életgépek festője Sípos Attila különös világa Alig egy éve történt, hogy egy véletlen folytán megis­mertem Sipos Attilát. Amikor érdeklődtem tőle, hogy mikor láthatnám alkotásait, csendesen csak annyit mondott, hogy még nem érett meg benne az a stílus, amivel éppen foglalkozik. Még nem vagyok kész. Még gondolkodom... - mondta. Őszintén megvallom, akkor azt hittem, hogy ez a sze­mérem nem más, mint a mai fiatal festőművészek kö­rében oly sokszor tapasztalható intellektuális gőg, a világgal való szembenállás jele. Tévedtem... Ma már tudom, hogy amit csinál, az valóban annyira mélyen tudatos, annyira elemző jellegű és annyira egyedi, hogy tényleg ki kellet kísérleteznie, elméleti és gya­korlati szempontból egyaránt... A jövendő alkotói? Beszélgetés a Művészeti Szakközépiskola diákjaival Széles körű képzés folyik a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában. Leendő festők, szobrászok, muzsikusok, keramiku­sok és egyéb művészpalánták próbálgatják itt szárnyaikat. Az se biztos, hogy min- dannyiukból művész lesz, de az iskolában töltött négy esztendő akkor sem felesleges, ha végzés után a növendékek más, az élet prózaibb területein találják meg számítá­saikat. Lapunk múlt szombati számában há­rom ifjú muzsikust mutattunk be, most a sort két kerámiát tanuló fiúval és egy gobelin­szövő lánnyal folytatjuk. A dolog érdekes­sége, hogy hármójuk közül ketten mostaná­ban tértek haza Finnországból, ahol közel egy hónapig vendégeskedtek Savonlinna városka hasonló képzést adó középiskolá­jában. Molnár Katalinnal és Beke Mátyás­sal finnországi élményeikről beszélgettünk. Barna Tibort a kerámia rejtelmeiről és a pá­lyaválasztás nehézségeiről faggattuk. Palotai István (Új Kelet)- Ez a stílus akkoriban még valóban csak gondolati szin­ten létezett - magyarázza a művész. - Kétségtelen, hogy már voltak kísérleteim, azon­ban egy éve még inkább nai­vabb ihletésű megfogalmazá­saim voltak, valamint úgyne­vezett „kávéházi képek”. Egy- egy gőzölgő kávéskanna, egy csésze, enteriőr és így tovább.- Ez a ma látható stílus?- Hat-hét hónapja érle­lődött meg.- Kérem, mondjon néhány szót tanulmányairól, művé­szi múltjáról.- Közel tíz éve festek. A tech­nikát festőművész barátaimtól tanultam, rajzolni pedig a „sza­badiskolában”. Cseppet sem bánom, sőt, most már kimon­dottan örülök, hogy magam jártam végig a megismerés út­ját. így senki sem befolyásol­hatott. ,.Mestereim”, Cezanne és Gauguin, azonban ez csak általános szellemiségében és legfeljebb a színvilágom meg­figyelésekor érhető tetten. A lelki-szellemi közösség gyö­kere - az impresszionistákkal szemben - az örökkévalóság ábrázolásának szándéka.- Végül is hogy nevezi a stílusát?- Dan Haus. így, németül. Ezek az alkotások az élet nagy sorskérdéseivel foglalkoznak: élettel, halállal, az idővel, a belső és külső harmóniával, mindennel.-Hogyan születik meg egy képe?- A fejemben áll össze elő­ször, aztán rajzolok, skiccelek, vázlatokat készítek. Amikor elkezdem festeni, már nagyon konkrét elképzeléseim van­nak. Nem a pillanatot, hanem az örökkévalóságot keresem.- Olyanok ezek a művek, mint a gépi áttételek. Az az érzése az embernek, ha a kép alján „megfog egy tengelyt" és forgatni kezdi, megmozdul az egész felület.- Ez a célom. A festménye­im életgépek, az örökkévalóság mozgásának részesei, a lét örök­mozgói. A festés számomra tisz­tulás. Ez érlelt igazán emberré, ezen keresztül értettem meg az élet lényegét és a pozitív je­lenségek értékelését A jóságot a szeretetet az embereket és az Istent Festés közben folyamato­san gondolkozom. Kölcsönha­tásban vagyunk egymással, a képek születésük közben engem festenek! A nagy mesterek ké­pei ezt árasztják. Látom rajtuk.- Mondták már önnek, hogy spekulatív módon fest?- Mindig nagy örömmel töl­tött el, ha mondták. Ez ugyanis azt jelenti, hogy kapisgálták a szándékaimat. Nem pejoratív jelző a „spekulatív” szó, hiszen én csak katalizátor vagyok, aki munkája során segít az em­bereknek az élet titkainak meg­fejtésében. A képeimen renge­teg olyan „vizuális taposóak­na” van, amelyet a kép tulajdo­nosa lehet, hogy csak tíz év után vesz észre. Keményen stilizá­lok, a képben képeket rejtek el, a teret és az időt szabadon ke­zelem. Minden fejlődik ezen a világon, és megggyőződésem, hogy amit csinálok, a jövő egyik járható útja a képzőmű­vészetben. A tíz év alatt össze­sen tíz-tizenegy csoportos ki­állításon vettem részt, ebből hat alkalommal 1996-ban. Első egyéni tárlatom is tavaly volt a nyíregyházi Tiszti Klubban, és nagy öröm számomra, hogy e kiállítás nyomán meghívtak Budapestre, érdeklődik irántam a szakma. Budapesti egyéni tár­latom a Művészbarátok Egye­sületének István utcai galériá­jában nyílik meg március 8-án.-Nemfél a főváros ítéletétől?- Dehogynem! Azonban ép­pen ezért, hogy legyen elég anyagom, addig rengeteget dolgozom, és ez segít leküzde­ni a félelmet. Az alkotás amúgy is kényszeres menekülés. Berki Antal (Új Kelet) Beke Mátyás: - Azzal kez­dődött, hogy a finn vendég­látók egy fiút és egy lányt hív­tak meg. Jelentkezett egy fiú - úgyhogy velem nem volt prob­léma - és négy lány, akik kö­zül Katit választották ki. Molnár Katalin: - Az volt az egyetlen feltétel, hogy az uta­zók vállalják az útiköltséget. Minden mást vendéglátóink finanszíroztak. B. M.: - Szerencsénk volt, hogy sikerült olcsón repülő­jegyet szereznünk, és elrepül­tünk Helsinkibe. M. K.: - Úgy kezdődött, hogy először egy finn jött az isko­lánkba vendégeskedni és ő várt minket a repülőtéren. Általában olyan emberek forgolódtak kö­rülöttünk, akik már jártak Ma­gyarországon, vagy valami kö­zük van hozzánk. Helsinkiből utaztunk Savonlinnába. Miután kipihentük az utazás fáradalma­it, bekapcsolódtunk az iskola munkájába. Készítettünk egy munkatervet, és sorra jártuk a különböző osztályokat. B. M.: - Olyan túl sokat nem értünk a tervezéssel, hiszen nagyon sokszor egészen mást tettünk, mint amit kigondol­tunk. Előfordult, hogy elindul­tunk valahová, és út közben té­rítettek el bennünket. M. K.: - Nagyon sokat kirán­dultunk, bebarangoltuk az egész megyét. Gyönyörű vidékeken jártunk, amire vendéglátóink sajnálkozva mondták, hogy most nem az igazi, de menjünk vissza nyáron, akkor majd láthat­juk, mennyire szép a tájék. B. M.: - Nekem lenyűgöző látvány volt, el sem tudom képzelni, milyen lehet, amikor szerintük tényleg szép. M. K.: - Érdekes módszerrel tanulnak az ottaniak. Sokkal kötöttebb, merevebb a tananyag. A diákok sem élveznek akkora szabadságot, mint nálunk. B. M.: - A két iskolarendszer szellemiségében van óriási kü­lönbség. Ott egészen más a ta­nár-diák viszony. Sokkal in­kább építenek a tekintélyelvű­ségre, mint a mi iskoláinkban. M. K.: - Igaz, hogy az ottani iskolának lényegesen jobbak az anyagi körülményei, de itt mi sokkal szabadabbak va­gyunk, valahogyan családia­sabb a légkör. B. M.: - Nálunk például nincs kötelező tervezésóra. Ha valaki igazán szereti a szakmá­ját, akkor szabad idejében mást se csinál, csak tervez... M. K.: - El is várják tőlünk a tanárok... B. M.: — ...ott kötelezően ír­ják elő, hogy tervezzenek, de azt is megmondják a diáknak, hogy mit. Teljesen más a mi mentalitásunk, mint az övék, de azért nagyon kedves emberek. M. K.: - Rengeteg barátot szereztünk, sok meghívásunk van, jó lenne majd valamikor visszamenni, megnézni, mi­lyen szép nyáron az a vidék. B. M.: - Február elején jöt­tünk haza, és ismét beálltunk a napi tanulásba. Pótoljuk az el­mulasztott órákat, szerencsére nem sok van, mert utazás előtt előre is dolgoztunk, és készü­lünk az érettségire meg a fel­vételire. Sopronba szeretnék kerülni az Erdészeti Egyetem Formatervezői Szakára. M. K.: - Én meg az Iparmű­vészetire szeretnék jelentkez­ni, vagy pedig a Műszaki Egye­tem Építészmérnöki Karára. Barna Tibor szótlanul ülte végig beszélgetésünket, és kí­váncsian hallgatta kollégái él­ményeit. Kerámia szakos tanu­ló, szinte kérdezés nélkül me­sél tanulmányairól.- Hogyan kap kedvet valaki a fazekassághoz? Barna Tibor: - Általános is­kolás voltam, amikor megis­merkedtem az agyagozással, volt a suliban szakkör, és pusz­tán kíváncsiságból elmentem néhány foglalkozásra, aztán ottragadtam. Még akkor se so­kat tudtam a szakmáról, amikor ide jöttem tanulni. Igazában itt ismerkedtem meg az agyagban rejlő szépségekkel. Itt tanultam meg, hogy a kerámia milyen sokrétű dolog, hogy az, amit annak idején az általános isko­lában csináltunk, még csak pici darabkájának sem tekinthető. Nem tudtam azt sem, hogy a kerámia mi mindenre használ­ható, hogy szigorúan véve az étkészletek sorozata is kerámia, de a művészetek éppen úgy be­fogadják, mint az építészet.- Mihez van nagyobb kedve, a művészi vagy a praktikus munkához?- Szerintem ezt a kettőt nem lehet egymástól elválasztani. Sőt. Még a gyárban, sorozatban gyártott edényekben is van művészi érték. Ezeket meg kell tervezni, formába kell önteni, és lehet, hogy nagyobb gyönyö­rűséget okoz egy egyedi, kéz­zel készült tányér elkészítése, de azt hiszem, a sorozatgyártás­ban rejlő lehetőségeket sem szabad lebecsülni.- Milyen elképzelései van­nak az érettségi utánra?-Az Iparművészeti Főiskolára szeretnék menni, a szilikát tan­székre. Nem lesz könnyű, de elég sok időm lesz kitalálni, hogy mit csináljak. Ha sikerül a felvételim, akkor egy évem marad a döntés­re, hogy kerámia, porcelán vagy üveg szakon folytatom tovább. Addig minden tárgyat tanulnom kell, de nem hiszem, hogy tör­ténne velem olyasmi, amiért hűt­len lennék a kerámiához. Csodák Palotai István (Új Kelet) A színház nagy titkok rejteke. Nem „csak” a tehet­ségről van szó, hiszen ez a „mesterség” remekművei­nek alapfeltétele, hanem a varázslatról. Ami titok. A leg­nagyobb művészek titka! Szabó Tünde is ilyen tit­kok hordozója. Amit a Vén Európa Hotel-ben felmutat, az maga a csoda. Nem nagy szerep, „csak” akkora, mint például Gobbi Hilda Ase anyója volt a Nemzeti Peer Gyntjében, vagy m\nt fíásti Lajos Péter apostola az Em­ber tragédiája feledhetetlen tévéadaptációjában, avagy Hithcock Szakadt függö­nyének lengyel grófnője... Csak annyi az egész, hogy amíg él az ember, nem felej­ti el, sorsa részévé válik, beépül a leikébe. Szabó Tünde Ernáját tu­lajdonképpen utálni kéne, hiszen nincs visszataszí- tóbb dolog egy részeg, zi­lált külsejű - és sorsú - nőnél, aki ráadásul - lega­lábbis látszólag - kőke­mény lelkű és követelőző is. Mégsem tesszük. Szeretjük! Nem a szánalom motivál ebben, hanem valami meg­nevezhetetlen. Talán az a mindent átlengő emberség, ami kibontja a mi embersé­günket is... Hogy „csinál­ja”? Hogy képes úgy lejön­ni a lépcsőn, hogy abban az egész sorsa benne van? Kérdezzük őt, Szabó Tündét, aki, ha életében soha mást nem játszott vol­na, csak ezt, akkor is beírta volna magát a magyar szín­játszás aranykönyvébe:- Verebes azt kérte, hogy legyen Erna pocsolyarészeg, de az agya működjön, hiszen először ő mondja ki a darab egyik mondanivalóját. („Az élet förtelmes, de...”) Legyen halott marionettbábu, de élő ember is egyben, aki sorsa hordozója, romjaiban is hó­dító és kívánatos, lepusztult, de úri tartású és intelligens... Sokféleképpen próbálkoz­tam. Rengeteget szenvedtem és küzdöttem például a lépcsőjelenettel is. Tudtam, hogy nincs korrekciós lehe­tőségem, és abba a pár jele­netbe kell mindent kompro- málnom, ami adatott. Ha ez nem sikerül, akkor oda a lehetőség. A „felszínnel” küzdöttem, és minden akkor oldódott meg, amikor meg­nyílt számomra a „mély”. Belül - azaz lelkileg — cen- tiztem ki Ernát, és ekkor kez­dett élni. Nem volt mese. Ki kellett szállnom önmagám­ból. A figura szeretetteljes mivolta is talán a vele foly­tatott küzdelem eredménye. Jól ismerem őt! Ezek a szín­játszásnak már olyan mezs­gyéi, amit nem lehet megta­nítani... Mint Velasquez, for­gó” kereke... I Beke Mátyás I Molnár Katalin Barna Tibor

Next

/
Thumbnails
Contents