Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-22 / 45. szám
^ij tickt Kultúra 1997. február 22., szombat Életgépek festője Sípos Attila különös világa Alig egy éve történt, hogy egy véletlen folytán megismertem Sipos Attilát. Amikor érdeklődtem tőle, hogy mikor láthatnám alkotásait, csendesen csak annyit mondott, hogy még nem érett meg benne az a stílus, amivel éppen foglalkozik. Még nem vagyok kész. Még gondolkodom... - mondta. Őszintén megvallom, akkor azt hittem, hogy ez a szemérem nem más, mint a mai fiatal festőművészek körében oly sokszor tapasztalható intellektuális gőg, a világgal való szembenállás jele. Tévedtem... Ma már tudom, hogy amit csinál, az valóban annyira mélyen tudatos, annyira elemző jellegű és annyira egyedi, hogy tényleg ki kellet kísérleteznie, elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt... A jövendő alkotói? Beszélgetés a Művészeti Szakközépiskola diákjaival Széles körű képzés folyik a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában. Leendő festők, szobrászok, muzsikusok, keramikusok és egyéb művészpalánták próbálgatják itt szárnyaikat. Az se biztos, hogy min- dannyiukból művész lesz, de az iskolában töltött négy esztendő akkor sem felesleges, ha végzés után a növendékek más, az élet prózaibb területein találják meg számításaikat. Lapunk múlt szombati számában három ifjú muzsikust mutattunk be, most a sort két kerámiát tanuló fiúval és egy gobelinszövő lánnyal folytatjuk. A dolog érdekessége, hogy hármójuk közül ketten mostanában tértek haza Finnországból, ahol közel egy hónapig vendégeskedtek Savonlinna városka hasonló képzést adó középiskolájában. Molnár Katalinnal és Beke Mátyással finnországi élményeikről beszélgettünk. Barna Tibort a kerámia rejtelmeiről és a pályaválasztás nehézségeiről faggattuk. Palotai István (Új Kelet)- Ez a stílus akkoriban még valóban csak gondolati szinten létezett - magyarázza a művész. - Kétségtelen, hogy már voltak kísérleteim, azonban egy éve még inkább naivabb ihletésű megfogalmazásaim voltak, valamint úgynevezett „kávéházi képek”. Egy- egy gőzölgő kávéskanna, egy csésze, enteriőr és így tovább.- Ez a ma látható stílus?- Hat-hét hónapja érlelődött meg.- Kérem, mondjon néhány szót tanulmányairól, művészi múltjáról.- Közel tíz éve festek. A technikát festőművész barátaimtól tanultam, rajzolni pedig a „szabadiskolában”. Cseppet sem bánom, sőt, most már kimondottan örülök, hogy magam jártam végig a megismerés útját. így senki sem befolyásolhatott. ,.Mestereim”, Cezanne és Gauguin, azonban ez csak általános szellemiségében és legfeljebb a színvilágom megfigyelésekor érhető tetten. A lelki-szellemi közösség gyökere - az impresszionistákkal szemben - az örökkévalóság ábrázolásának szándéka.- Végül is hogy nevezi a stílusát?- Dan Haus. így, németül. Ezek az alkotások az élet nagy sorskérdéseivel foglalkoznak: élettel, halállal, az idővel, a belső és külső harmóniával, mindennel.-Hogyan születik meg egy képe?- A fejemben áll össze először, aztán rajzolok, skiccelek, vázlatokat készítek. Amikor elkezdem festeni, már nagyon konkrét elképzeléseim vannak. Nem a pillanatot, hanem az örökkévalóságot keresem.- Olyanok ezek a művek, mint a gépi áttételek. Az az érzése az embernek, ha a kép alján „megfog egy tengelyt" és forgatni kezdi, megmozdul az egész felület.- Ez a célom. A festményeim életgépek, az örökkévalóság mozgásának részesei, a lét örökmozgói. A festés számomra tisztulás. Ez érlelt igazán emberré, ezen keresztül értettem meg az élet lényegét és a pozitív jelenségek értékelését A jóságot a szeretetet az embereket és az Istent Festés közben folyamatosan gondolkozom. Kölcsönhatásban vagyunk egymással, a képek születésük közben engem festenek! A nagy mesterek képei ezt árasztják. Látom rajtuk.- Mondták már önnek, hogy spekulatív módon fest?- Mindig nagy örömmel töltött el, ha mondták. Ez ugyanis azt jelenti, hogy kapisgálták a szándékaimat. Nem pejoratív jelző a „spekulatív” szó, hiszen én csak katalizátor vagyok, aki munkája során segít az embereknek az élet titkainak megfejtésében. A képeimen rengeteg olyan „vizuális taposóakna” van, amelyet a kép tulajdonosa lehet, hogy csak tíz év után vesz észre. Keményen stilizálok, a képben képeket rejtek el, a teret és az időt szabadon kezelem. Minden fejlődik ezen a világon, és megggyőződésem, hogy amit csinálok, a jövő egyik járható útja a képzőművészetben. A tíz év alatt összesen tíz-tizenegy csoportos kiállításon vettem részt, ebből hat alkalommal 1996-ban. Első egyéni tárlatom is tavaly volt a nyíregyházi Tiszti Klubban, és nagy öröm számomra, hogy e kiállítás nyomán meghívtak Budapestre, érdeklődik irántam a szakma. Budapesti egyéni tárlatom a Művészbarátok Egyesületének István utcai galériájában nyílik meg március 8-án.-Nemfél a főváros ítéletétől?- Dehogynem! Azonban éppen ezért, hogy legyen elég anyagom, addig rengeteget dolgozom, és ez segít leküzdeni a félelmet. Az alkotás amúgy is kényszeres menekülés. Berki Antal (Új Kelet) Beke Mátyás: - Azzal kezdődött, hogy a finn vendéglátók egy fiút és egy lányt hívtak meg. Jelentkezett egy fiú - úgyhogy velem nem volt probléma - és négy lány, akik közül Katit választották ki. Molnár Katalin: - Az volt az egyetlen feltétel, hogy az utazók vállalják az útiköltséget. Minden mást vendéglátóink finanszíroztak. B. M.: - Szerencsénk volt, hogy sikerült olcsón repülőjegyet szereznünk, és elrepültünk Helsinkibe. M. K.: - Úgy kezdődött, hogy először egy finn jött az iskolánkba vendégeskedni és ő várt minket a repülőtéren. Általában olyan emberek forgolódtak körülöttünk, akik már jártak Magyarországon, vagy valami közük van hozzánk. Helsinkiből utaztunk Savonlinnába. Miután kipihentük az utazás fáradalmait, bekapcsolódtunk az iskola munkájába. Készítettünk egy munkatervet, és sorra jártuk a különböző osztályokat. B. M.: - Olyan túl sokat nem értünk a tervezéssel, hiszen nagyon sokszor egészen mást tettünk, mint amit kigondoltunk. Előfordult, hogy elindultunk valahová, és út közben térítettek el bennünket. M. K.: - Nagyon sokat kirándultunk, bebarangoltuk az egész megyét. Gyönyörű vidékeken jártunk, amire vendéglátóink sajnálkozva mondták, hogy most nem az igazi, de menjünk vissza nyáron, akkor majd láthatjuk, mennyire szép a tájék. B. M.: - Nekem lenyűgöző látvány volt, el sem tudom képzelni, milyen lehet, amikor szerintük tényleg szép. M. K.: - Érdekes módszerrel tanulnak az ottaniak. Sokkal kötöttebb, merevebb a tananyag. A diákok sem élveznek akkora szabadságot, mint nálunk. B. M.: - A két iskolarendszer szellemiségében van óriási különbség. Ott egészen más a tanár-diák viszony. Sokkal inkább építenek a tekintélyelvűségre, mint a mi iskoláinkban. M. K.: - Igaz, hogy az ottani iskolának lényegesen jobbak az anyagi körülményei, de itt mi sokkal szabadabbak vagyunk, valahogyan családiasabb a légkör. B. M.: - Nálunk például nincs kötelező tervezésóra. Ha valaki igazán szereti a szakmáját, akkor szabad idejében mást se csinál, csak tervez... M. K.: - El is várják tőlünk a tanárok... B. M.: — ...ott kötelezően írják elő, hogy tervezzenek, de azt is megmondják a diáknak, hogy mit. Teljesen más a mi mentalitásunk, mint az övék, de azért nagyon kedves emberek. M. K.: - Rengeteg barátot szereztünk, sok meghívásunk van, jó lenne majd valamikor visszamenni, megnézni, milyen szép nyáron az a vidék. B. M.: - Február elején jöttünk haza, és ismét beálltunk a napi tanulásba. Pótoljuk az elmulasztott órákat, szerencsére nem sok van, mert utazás előtt előre is dolgoztunk, és készülünk az érettségire meg a felvételire. Sopronba szeretnék kerülni az Erdészeti Egyetem Formatervezői Szakára. M. K.: - Én meg az Iparművészetire szeretnék jelentkezni, vagy pedig a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára. Barna Tibor szótlanul ülte végig beszélgetésünket, és kíváncsian hallgatta kollégái élményeit. Kerámia szakos tanuló, szinte kérdezés nélkül mesél tanulmányairól.- Hogyan kap kedvet valaki a fazekassághoz? Barna Tibor: - Általános iskolás voltam, amikor megismerkedtem az agyagozással, volt a suliban szakkör, és pusztán kíváncsiságból elmentem néhány foglalkozásra, aztán ottragadtam. Még akkor se sokat tudtam a szakmáról, amikor ide jöttem tanulni. Igazában itt ismerkedtem meg az agyagban rejlő szépségekkel. Itt tanultam meg, hogy a kerámia milyen sokrétű dolog, hogy az, amit annak idején az általános iskolában csináltunk, még csak pici darabkájának sem tekinthető. Nem tudtam azt sem, hogy a kerámia mi mindenre használható, hogy szigorúan véve az étkészletek sorozata is kerámia, de a művészetek éppen úgy befogadják, mint az építészet.- Mihez van nagyobb kedve, a művészi vagy a praktikus munkához?- Szerintem ezt a kettőt nem lehet egymástól elválasztani. Sőt. Még a gyárban, sorozatban gyártott edényekben is van művészi érték. Ezeket meg kell tervezni, formába kell önteni, és lehet, hogy nagyobb gyönyörűséget okoz egy egyedi, kézzel készült tányér elkészítése, de azt hiszem, a sorozatgyártásban rejlő lehetőségeket sem szabad lebecsülni.- Milyen elképzelései vannak az érettségi utánra?-Az Iparművészeti Főiskolára szeretnék menni, a szilikát tanszékre. Nem lesz könnyű, de elég sok időm lesz kitalálni, hogy mit csináljak. Ha sikerül a felvételim, akkor egy évem marad a döntésre, hogy kerámia, porcelán vagy üveg szakon folytatom tovább. Addig minden tárgyat tanulnom kell, de nem hiszem, hogy történne velem olyasmi, amiért hűtlen lennék a kerámiához. Csodák Palotai István (Új Kelet) A színház nagy titkok rejteke. Nem „csak” a tehetségről van szó, hiszen ez a „mesterség” remekműveinek alapfeltétele, hanem a varázslatról. Ami titok. A legnagyobb művészek titka! Szabó Tünde is ilyen titkok hordozója. Amit a Vén Európa Hotel-ben felmutat, az maga a csoda. Nem nagy szerep, „csak” akkora, mint például Gobbi Hilda Ase anyója volt a Nemzeti Peer Gyntjében, vagy m\nt fíásti Lajos Péter apostola az Ember tragédiája feledhetetlen tévéadaptációjában, avagy Hithcock Szakadt függönyének lengyel grófnője... Csak annyi az egész, hogy amíg él az ember, nem felejti el, sorsa részévé válik, beépül a leikébe. Szabó Tünde Ernáját tulajdonképpen utálni kéne, hiszen nincs visszataszí- tóbb dolog egy részeg, zilált külsejű - és sorsú - nőnél, aki ráadásul - legalábbis látszólag - kőkemény lelkű és követelőző is. Mégsem tesszük. Szeretjük! Nem a szánalom motivál ebben, hanem valami megnevezhetetlen. Talán az a mindent átlengő emberség, ami kibontja a mi emberségünket is... Hogy „csinálja”? Hogy képes úgy lejönni a lépcsőn, hogy abban az egész sorsa benne van? Kérdezzük őt, Szabó Tündét, aki, ha életében soha mást nem játszott volna, csak ezt, akkor is beírta volna magát a magyar színjátszás aranykönyvébe:- Verebes azt kérte, hogy legyen Erna pocsolyarészeg, de az agya működjön, hiszen először ő mondja ki a darab egyik mondanivalóját. („Az élet förtelmes, de...”) Legyen halott marionettbábu, de élő ember is egyben, aki sorsa hordozója, romjaiban is hódító és kívánatos, lepusztult, de úri tartású és intelligens... Sokféleképpen próbálkoztam. Rengeteget szenvedtem és küzdöttem például a lépcsőjelenettel is. Tudtam, hogy nincs korrekciós lehetőségem, és abba a pár jelenetbe kell mindent kompro- málnom, ami adatott. Ha ez nem sikerül, akkor oda a lehetőség. A „felszínnel” küzdöttem, és minden akkor oldódott meg, amikor megnyílt számomra a „mély”. Belül - azaz lelkileg — cen- tiztem ki Ernát, és ekkor kezdett élni. Nem volt mese. Ki kellett szállnom önmagámból. A figura szeretetteljes mivolta is talán a vele folytatott küzdelem eredménye. Jól ismerem őt! Ezek a színjátszásnak már olyan mezsgyéi, amit nem lehet megtanítani... Mint Velasquez, forgó” kereke... I Beke Mátyás I Molnár Katalin Barna Tibor
