Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)
1997-01-25 / 21. szám
a. Ó, nyíló rózsa! Sarjadás, tövis! Viszályaid a tengapi egekkel nem bontják szét a kékség szárnyait a csöndet, fényt nem lázítod sebeddel. 0, nyíló rózsa, sarjadás, tövis pohárban guggoló buja bocsánat: ne hidd, hogy múló látomásaid pirosra festik örök rabruhánkat hogy holnapig széthullnak lapjai az egybefűzött vén emlékezetnek ahogy széthullnak barnás szirmaid a halállal, múlással mérgezettek. Az ember mindig újrafűzi sorsát és mind másként, és önmagára mérve. Amit tagad, az majd a tagadással fúródik, épül léte belsejébe. O, nyíló rózsa, sarjadás, tövis! Kis hitviták a pártatlan Egésszel nem érintik parázsló szirmaid. A te léted csak önmagával érvel. Ne nézd, ki emberként sorsodra látok, véges emlékezettel mindent megidézek bolyongásaimat porban, egekben mindazt, amit őseimmel elfeledtem és úgy tűnik, ha bármit elfelednék: lesz mód, hogy gyermekeim is feledjék. Huidobro-, Cummings-, Majakovszkij-rózsa pillant reám, vagy Pilinszky virága: a váza gőgös kristályüvege fogalmaikat is magába zárja. S bár aszpirin, cukor vagy só kegyelmez virágának, hogy tartson még a jelmez de tétovázva, lassított ütemben a méreg mégis nyitja reteszét sok láthatatlan, különös rekeszben. Ki tudja, sorsa mit rejtegetett? Mindegy. Halála előbb érkezett. M int ahogyan Nyír egyházához a Buj- tos, úgy tartozott szegény Füttyös Zoli Pesthez! Világéletében fiatal em- > bér volt és maradt. Ötvenévesen is ha húsznak tűnt, hát sokat mondok... Nem csak annyinak látszott! | Annyi is volt! Az évtizedek — kinek- kinek ízlése szerint — ván- í szorogtak vagy száguldottak, de Füttyös Zoli sem küllemében, sem tempójában nem változott. Öles léptekkel és bólogató galambnyakkal rótta éjjel-nappal az utcákat, és csak úgy harsogott, ahogy fütyült! Átszellemült boldog mosoly volt az arcán, és mindenkinek köszönt: Szevasz! Szevasz! Szevasz! Kezében í ; az elmaradhatatlan összeül csavart újság, amivel az autókat és a lányok fenekét csapkodta. Néha persze azért meg is verték, de jobbára megúszta egy-két fülessel, mert mindenki látta, hogy félnótás. Sokszor eszembe jut manapság Zoli, ha megyek az utcán és mogorván rőstetők tömegét kerülgetem. Félnótás volt-e Zoli? — kérdezgetem magamtól és egyre bizonytalanabb vagyok. Igazán azt sem tudom, hogy Füttyös Zoli Palotai István én vagyok-e boldogabb — az integrálódott polgár — vagy Füttyös Zoli, az örökvidám fenegyerek? Bizony sokszor, amikor úgy érzem, hogy „dől a fa” jólesne nekem is fütyö- részve rohangálnom és köszönéseimmel haverrá emelni az egész várost, nem pedig „okos dolgokat” cselekednem. Okos dolgokat? Milyen okos dolgokat? Hát vannak-e a világon okosabb dolgok, mint a A szigorú költő Kányádi Sándor jelenség a magyar irodalomban, ahogy mondani szokta: „Valamikor a legfiatalabb költészettel foglalkozó ember voltam, akinek nagy elődök segítettek. Illyés Gyula. Pilinszky János. Ma már életkorban lassan ott tartok, ahol Illyés Gyula és már én vagyok az, aki másoknak segít, persze ha elfogadják tanácsaimat.” Berki Antal (Új Kelet) Az erdélyi Nagygalambfalván született költő szigorú ember. Szigorú a költészetében is. Végtelenül puritán, abszolút lecsupaszított, csak a lényeget kiemelő verssorai a kisebbségi lét keserveit megtapasztalt ember fájdalmas felkiáltásai. Azt írja a Halottak napja Bécsben, című monumentális nagy versében: „Mert a legárvább, akinek még halottai sincsenek Bora ecet, könnye torma, Gyertyájának is csak a korma. Álldogálhat egymagában kezében egy száll virággal, mert a legárvább, akinek még halottai sincsenek." Jól ismerte ezt a gondolatot a mindenkori román hatalom is, hiszen nem véletlenül próbálta még a halottaitól is megfosztani a magyar nemzetiséget. Ha nincs múltad, nincs jövendőt sem, mondja Kányádi és tíz körömmel próbálja védeni azt, ami még maradt. A házsongárdi temető árnyas fái között egyre kevesebb magyar nyugodhat békében. Kényszerű társbérletekbe zsúfolódnak a holtak, mert magyar ember számára jószerével nem adnak temetkezési engedélyt, mondván, hogy a temető megtelt, keressen a hozzátartozó más vidéken végső nyughelyét halottjának. így kerülhetett közös sírba a nagy színész, Kovács György és a világhírű építész-polihisztor Kós Károly. Bizony-bizony. Kincses Kolozsvárott nem jut temetőhely magyar ember számára. Nem könnyű megtűrtként más országban vegetálni, vallja a költő, de mindjárt azt is hozzáteszi, hogy csak emelt fővel érdemes megmaradni. Kányádi Sándor büszkén vállalja származását és azt a küldetést, ami, tehetsége kényszerített ki belőle. Azok sorába tartozik, akik szigorúan, de féltő szeretettel terelgetik a rájuk bízott emberfők sokaságát. Ahogyan rakódnak vállára az évek, úgy válik költészete reményteljesebbé, ma már nyoma sincs annak a pesszimista Kányádinak, aki valamikor a Sörény és koponya című kötetet kiadta. Mára a megemberesedett költő hozzánőtt a maga vállalta feladathoz. Tudja, a pesszimizmus sehonnan sehová nem vezet, irányt kell mutatni, jó szót kell adni, reményt kell csöpögtetni az emberek leikébe, mert csak így lehet elviselni a harmadik évezred felé közeledő világunkat. Kányádi Sándor Jönnek hozzám jönnek hozzám hajnalonta ködbe bújva lopakodva jönnek hozzám hajnalonta honnan jönnek mit akarnak csontomig ki mért takarnak csontomig ki mért takarnak kebelembe rezgőnyárfáí kötnek alá árva bárányt mért ültetnek rezgőnyárfát szívem májam mint a gyermek akit ha kell ha nem vernek akit ha kell ha nem vernek szívem májam mért szedik ki szívem májam mért szedik ki s vetik a kutyáknak enni kötnék bár egy tiszta gyolcsba annyit érdemeltem volna kötnék bár egy tiszta gyolcsba két szememen ki-bejárnak elmenőben meggyaláznak két szememen ki s be járnak földdel tömik be a számat Magyar József Portengeren Ha ez a finom por, mint homokóra felső edényéből az alsóba lepereg: a rettegő élőknek mérhető idő. Neked már játék, időtlenség. A lélek körkörös röpiilése a kiszabott pályán. Közelebb, egyre közelebb magadhoz: már bőrödig, húsodig, csontodig magad vagy! Ott lent nem rab — szabad! A földön is ez lett volna jó. De kor kötött és por ezernyi kitérő, zsákutca... — 5 a portengeren egy hajó. szép lányok feneke?! És az a néhány pofon? Hát édes Istenem, azokat úgyis megkapja az ember, ha semmit sem csinál. Akkor meg miért ne csinálja? Egyszer megállítottam az utcán Zolit és megkérdeztem tőle, hogy hová megy? Rámnézett és a világ legtermészetesebb hangján csak annyit mondott: Mindenhová! Hát igen. Mi meg? Sokszor bizony sehová... Ülünk nemlétező babérjainkon és tesz- szük, amit mondanak. És nem fütyülünk, nem nevetünk... Füttyös Zoli különben nem mindig volt ilyen. O is besorolt közénk. Egyetemre járt. Amikor kitört a forradalom, aktívan részt vállalt belőle. A z oroszok verték hülyére, aztán ’57-ben kiengedték, menjen Isten hírével. És Zoli attól kezdve a kikezdhetetlen, sérthetetlen és legyőzhetetlen ifjúság örök élő emlékműve lett. Kondor Jenő fájdalmai Kondor Jenő fiatal, a szónak abban az értelmében, ahogy ezt manapság a negyven körüli emberekre mondják. Talán ez a relatív fiatalság is magyarázza a költő fájdalmakból szőtt világképét, pedig szakmája után akár vidámabb verseket is tartalmazhatna a Nincsért fáj című kötet, mert aki középiskolásokat tanít, arra óhatatlanul is ráragad a tizenévesek életszere te te. Kondor Jenő ellenáll környezete hatásainak, azt is mondhatnánk, szándékosan nem vesz tudomást az élet örömeiről. Szerencsére verseit nem a divatos életérzés vezérli, fájdalmas hangú verseit maga a megtapasztalt valóság teszi hitelessé. A vékonyka kötet hozzávetőlegesen nyolcvan verset tartalmaz, ami azt sugallja, hogy a költő nem könnyen készül el verseivel, hogy hetekig, hónapokig, esetleg évekig küszködik egy-egy költeménnyel. Mert a nyilvánosság nagy úr. Az „ezerfejű” olvasónál nincs éberebb szemű kritikus. Azt szoktuk mondani, hogy manapság nem olvasnak az emberek. Könyveket se, verset meg egyáltalán. Ezért panaszkodott valamikor Kölcsey is, Petőfi is. És mégis a költészet él. A versekre szükség van és sok az olyan olvasó, aki nem dob félre könyvet csak azért, mert versek vannak lapjain. Kondor Jenő írásai kiállják a versszeretők kritikáját. Hangulatai, fájdalmai egy küldetését vállaló költő dalaiban valósulnak meg. Nem könnyű olvasmány Kondor Jenő könyve, de aki rászánja magát és átlapozza a Nincsért fáj című kötetet, élményekkel megrakodva, talán lelkiekben gazdagabban teheti könyvespolcára, hogy bárminor levehesse onnan. Csak egy csillagig Ne mondd el soha senkinek, se embernek, se Istennek; mert rajtad üt szavuk, kezük. Nem értesz szót soha velük. Meglopják csókod, mosolyod, Kunyhódba rejtve bújtathatod örökké zölden önmagad - Szavukra szennyes sár tapad. De belém szorult egy balga hit, hogy kimeneküljek egy csillagig: mert eltűnik majd a zúzmara, és tavasz lesz újra valaha. Sem embernek, sem Istennek, nem mondom el majd senkinek, hogy elloptad csókom, mosolyom, s csak te ölelsz át csillagosom. *** Az oldalt összeállította: Forgó Sipos József Kondor Jenő NINCSÉRT FÁJ Kisvárda 1996 Finta Éva X rózsa halála
