Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)
1997-01-22 / 18. szám
A Himnusz Kölcsey kézírásával Szalai László A XVIII. század végétől kialakuló országok állami jelképeihez - zászlók és címerek mellett - hamarosan csatlakoztak a himnuszok is. Ekkor támadt igény arra, hogy ünnepeiket egy- egy nemzeti énekkel, vagy hangszeres zeneművel gazdagíthassák. Mára több mint kétszáz himnuszt ismerünk, melyek szövegükben, zenéjükben jelentősen eltérnek egymástól. Érdekes, hogy a világ himnuszai közt kevés olyan van, melyben ne volna európai gyökér. A legrégebbi himnuszszöveg a tizedik századból a japán himnuszban található. Vérről, harcról, áldozatról számtalan himnuszban esik szó, például a kubaiban: „A hazáért meghalni életet jelent.” A haitiek így énekelnek himnuszukban: „Meghalni szép a zászlóért, a hazáért”. Az ezzel szöges ellentétben állók az ország idillikus szépségét dicsérik, mint például a malawi himnusz. Talán az egyik legszebb szövegű az indiai költő által írt bangladesi himnusz: „Eged és levegőd furulyaként szólaltatja meg szívemet”. Természetesen a világ legszebb himnusza a mienk. Kölcsey a Himnuszban arról tesz bizonyságot, amit valaki így fogalmazott meg: „Ha a hitet megtartjuk, megtart bennünket a hit”. Az első vers bibliai ihletésű, minden gondolata megtalálható a Szentírásban: ,Jsten áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel”. így írta ezt Ézsaiás próféta a 25. rész 6. versében: „Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát új borokból...” „Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel”. A 35. zsoltár 1-2. verse így szól: „Perelj Uram, a velem perlőkkel, harcolj az ellenem harcolókkal! Ragadj pajzsot, vértet és siess segítségemre”. „Balsors akit régen tép”. Ezt szintén megfogalmazta Ézsaiás az 54. fejezet 11. versében: „Ó te nyomorult, vihartépte, viasz- talan!” , JHozz rá víg esztendőt” mondja Kölcsey, és mit mond Ézsaiás a 61,2-ben: „Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét.” „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Ez is Ézsaiásnál olvasható: „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és hirdessétek neki, hogy letelt a rabság, megbűnhődött bűnéért”. A mi Himnuszunk nem dicsér szövegében uralkodót, nem kötődik semmiféle államformához. (Romániában egy emberöltő alatt háromszor írták át a himnuszt.) Himnuszunkban is, mint a Szózatban és a Rákóczi-indulóban, a nép erős szíve lüktet. Ezért volt hiábavaló ezek többszöri betiltása. Bartay András zeneszerző, színiigazgató írt ki pályázatot Kölcsey Himnusz című költeményének megzenésítésére, melyet Erkel Ferenc nyert el 1844-ben. Adja Isten, hogy méltó helyre kerüljön a Himnusz népünk, kultúránk életében, és minél többen tudják énekelni, amikor annak ideje eljön, úgy, amint az egy nemzeti imádsághoz illik. 1997. január 22., szerda Ünnep/rontás helyett Néző István 1823. január 22-én írta meg a reformkori költő-politikus, Kölcsey Ferenc a Himnusz című versét. Az alkotó nevét viselő társaság kezdeményezésére ez a nap lett a Magyar Kultúra NapjaAma bizonyos zivataros évszázadok elmúltával jöttek újabb fergetegek, s most sem állíthatjuk, hogy felhőtlen lenne az ország égboltja. Eme sötét fátyol bizony a honi kultúrát is homályba takarja, itt-ott látni csak néhány fénylő foltot, de az is lehet, hogy a volt „szocialista kultúra” romjai pa- rázslanak. A régi rendszer bomlásával csökkent azoknak a kulturális eszményeknek a társadalmi megbecsültsége, amelyeket többnyire addig is csak szóban ismertek el, hangoztatván a kultúra, az alkotó ember értékteremtő erejének, képességének fontosságát. Napjainkban a kulturális értékek újabb átszervező- dése történik, a kialakuló struktúrában egyre kisebb teret kap az úgynevezett humán kultúra, •- anyagilag is egyre elismertebbek lesznek azok, akik „piacképesebb” ismeretekkel bírnak. A kultúratényleges megbecsültségét jelzi a kultúraközvetítők társadalmi presztízse, illetve jelezné, ha lenne. Ez esetben ugyanis a hierarchia alján lenni olyan, mintha ez a csoport nem is létezne. A magyar kultúra jelzős szerkezetben a kultúra szó tartalmán, értékén kívül csak a „magyar” jelzővel van még némi probléma. Annyian és annyiszor írták, magyarázták már, hogy ki a magyar, mi a magyar, mégsem sikerült, mert nem sikerülhetett egy olyan változót meghatározni, amelyben mint az atomban, az atommagot al- kotják azok az állandó értékek, amelyeket a magyarság eddig alkotott, s elektronokként keringenek körülöttünk a jelen hozamai. Magyar kultúra van, létezik, sorvad és burjánzik, át-, le- és felértékelődnek egyes szakaszai, alkotói, alkotásai, mindezek a minősítések azonban mit sem változtatnak az eleve meglévő minőségen vagy minőségtelen- ségen. A kultúra fogalmába sajnálatos módon annak hiánya is beletartozik. Ezt a létező űrt kellene a gondolkodni tudó s akaró elméknek, a kultúrát közvetítő eszközöknek s a nemlétező kultúrpolitikának becses anyaggal kitölteniük, közkinccsé tenniük úgy, hogy eközben átvennénk, integrálnák a külországokból azt, ami érdemes. Jelenleg éppen az ellenkező folyamatnak lehetünk tanúi. Pénzhiányra hivatkozva, de valójában az üzlet reményében az állami és a magánszektor médiumai ontják a nyugati sztaniolpa- pírba csomagolt semmit, s ott tartunk, hogy az óvodások bármelyik reklámszöveget elmondják, de sok iskolásnak fogalma sincs arról, hogy ki volt Kölcsey Ferenc. Ez utóbbiak azonban ne csüggedjenek: egész jól lehet élni ezen ismeret hiányában is. A szatmári adózó nép állapotáról Részletek Kölcsey Ferenc művéből Ha a Szatmár, Máramaros, Bereg, Ungvár és Ugocsa vármegyék népességét kerek számmal hatszázezerre tesszük, ezen summából Szatmár vármegyére egy- harmad rész fog esni, az enúített négy vármegyékre pedig ösz- vességgel kétharmad rész. Talán a mi adózó népünk boldogabb kömyűlállások közé van helyheztetve, mint az említett vármegyék lakói? Ezen kérdésre könnyű a felelet, mihelyt a következőket figyelembe vesz- szük. Az 1826-i populáris conscrip- tió 24 698 háznépet jegyzett fel, lakóházat pedig csak 21 649-et; és így mindjárt 3049 háznép, amelynek még csak lakóháza sincs! Ugyanazon öszveírás szerint telkes paraszt csak 10 334 van, és így az egész népességnek sokkal több mint fele csak zselléres lakos! Ott, hol a legszükségesebb hibázik, könnyű általlátni, hogy a boldogúlásnak útai már előre kettévágattak. Az adózó háznép, mely magának elég kenyeret nem termeszthet, szerencsés, ha min- denapi élelmét s ruházatát keserű munkával megszerezhetvén, még annyira mehet, hogy adójának terhétől megmenekedhes- sék! És ha a földmívelés a parasztot nem táplálhatja: mit kezdjen? Marhatartást? Jármos ökrök és hámos lovak itt tekintetet nem érdemlő jövedelmet hoznak. Mert az áltatok mívelt föld a parasztnak félesztendei élelmét is nehezen szerzi meg; szekerezés pedig a nagybányai vidéken kívül nálunk úgyszólván semmi sincs. A juhtartás a vármegye legnagyobb részében nem is követelhető, közönségesen tudva van, valamint az is, hogy sertést a paraszt saját házának szükségeire is nagyon keveset nevelhet, mert azt tengerivel kell tartania, ami a vármegye kéthannad részében őtet magát is táplálja. Ide járúl az is, hogy a méhtartás és pálinkafőzés sokkal kevesebb fontosságúak, mint gondolni lehetne. Ahol a földmívelőnek ily rossz állapotja van: nem lehet ott a mesterembert szerencsés köny- nyűlállások közt gondolni. S valóban nagyon kevesen is adják magokat az életkeresés ezen ágára. Több mint huszonnégyezer háznép közt 233 mesterember mértéktelenül kicsiny szám. S még hasonlatlanúl kisebb azoknak száma, kik kupecség és kereskedés által keresnek élelmet. Mert amazok csak huszon- ketten, ezek legfeljebb huszon- hatan vágynak, s oly szegények, hogy értékök öszvességgel annyi ezer forintot, mint ameny- nyin vágynak nem teszen. És íme, ily helyheztetésben van az az adózó nép, mely esztendőnként csupán a házi és hadi cassákba 99 015 ezüst forintra hágó summát fizet! Az az adózó nép, mely kenyeret pénzen vészén, számához képest felette kevés marhát tart és tarthat, s a kereskedés útait maga előtt mindenfelé bezárva találván, legtöbb esetben csupán kézi munkájával érdemli meg azt a pénzt, mellyel adóját időről időre szállítgatja. Azon tizenhétezer s egynéhány száz zsellér lakos, kertész s több ilyenek közt, kik ezen nemes megye kebelében találtatnak, amint feljebb is megjegyezve van, több mint háromezer lakik idegen fedél alatt; de bizonyosan többre lehet tenni azoknak számát, kik sem földet, sem marhát nem bírván, élteknek nagyobb részében kenyeret sem süthetnek, hanem a legkisebb darabot, mellyel éhségeket valaha enyhítették, napszámos munka által idegen kezekből nyerik meg. Az 1816 és azt követő esztendő iszonyító következésekben mutatta meg ezen élelem módjának bizonytalan voltát. Ha az olcsóbb esztendőkben a nyomasztó szükség nem láttatja is oly szembetűnőleg magát; de mindég nyughatatlaníthat bennünket az a gondolat: hogy a mi sokra hágó portáink kivetésében az ilyen szerencsétlenek is csalhatatlanul számvetésbe jöttek, s aTek. Vármegye kénytelen volt a legutolsó zsellér fejét is a legelső rendű telkes paraszt fejével egyet érő rovás alá számiáltatni. Könnyű általlátni, hogy a sokkal szegényebbnek feje nem viselhet annyi terhet, mint a gazdagabbá; s óhajtani méltó az, hogy e nemes megye, a maga portáinak kevesítése által oly hely- heztetésbé jöjjön, melyben az ilyeneknek méltó enyhülést szerezni lehessen. Annál szükségesebb erre törekednünk, mert a feljebb kitett két cassabéli summák kijelentése által még csak egy része van elmondva az adózó népet nyomó tehernek. Mivel pedig a Tek. Vármegye által helységenként felosztott terhek a helybeli elöljárók által manipuláltatnak, s ezen manipulálás minden további normális felosztás nélkül szabad kéz szerint történik: nem elkerülhetetlenül következik-e: ha a paraszt a közönségesen meghatározott tartozásokon felül is ter- heltetik? De a feljebb említetteken kivűl is sok okok folynak együvé, melyek az adózó nép szegénységben tartására együtt munkálkodnak. Szabad legyen itt a következő esetet megjegyeznem. Sok helységei vágynak a nemes megyének, hol vagy a közbirtokosok többsége, vagy más helybeli okoknál fogva a paraszt gyakran változtatja telepét, melyből az ur- bariális földek míveletlensége önkényt foly. Ez a kézről kézre vándorlás semmivé teszi a földek termékenységét; valamint az is, hogy a paraszt minden akadály nélkül vagy esztendei bérért, vagy adósság miatt eladogatja földeinek hasznát, s ezáltal egyszersmind magát győzhetetlen szegénységbe süllyeszti. Nincs ugyan természetesebb, mint az, hogy a szegény ember megszorúljon, s valakitől bizonyos summács- kát vegyen kölcsönben; de ezen kölcsönözések tapasztalásaim szerint a nagyvárosi zálogra kölcsönözök legterhesebb uzsoráiknál is súlyosabbak. Az adózó nép egyik nem kicsiny terhének vélem azt is, amit feljebb már kezdék említeni, hogy ti. a helységekre közönségesen kivetett adómennyiség individuális felosztása egyedül s úgyszólván minden kulcs nélkül a helybeli elöljárókra bíztatik. Az pedig...egyenesen viszen oda, hogy a helység tehetősbjei (ezek többnyire elöljárók, vagy azokkal összeköttetésben állanak) a tehetetlenek terhével könnyűének magokon. S ezeknek könnyen önhasznúvá válható feladásaik sehol sem lehetnek károsabbak, mint a földek klasszifikációjában;... Nem bátorkodtam volna ezen közszokásban lévő klas- részletek Kölcsey Ferenc művébőlszifikáció ellen itt kikelni, ha maga Montesquieu itt vezérem nem volna. De tagadhatatlan az az intés, amit ezen nagy ember adott; hogy a klasszifikációkban elkerülhetetlenül történő hibák, az adó nagyobbodásának esetében veszedelmes következtetéseket okoznak. A Magyar Kultúra Napja A mi himnuszunk
