Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)
1997-01-20 / 16. szám
1 Falujáró 1997. január 20., hétfő A falusi turizmus mint a túlélés lehetősége Errefelé nem dúskálnak az emberek a jóban. Munkalehetőség szinte semmi, mindenkinek magának kell megtalálnia a boldogulás útját. Munkahelyet csak az állami foglalkoztatók, pontosabban az önkormányzat képes fenntartani. Az utóbbi időben fel- virágzott a fizetővendégszolgálat. Ha elindulunk a tiszai szabadstrand felé (alig félórás séta a falu központjából), takarosán felújított parasztházakat látunk az utca mindkét oldalán. Ezeket az épületeket nyaranta kiadják a környéket felkereső turistáknak. Ma már visszatérő vendégek is vannak. Az ilyen jellegű vendéglátás soha nem volt ismeretlen a környéken. Vendég- szerető népek laknak itt. Még az úgynevezett „átkos- ban” is volt szálláslehetőség. Talán egyetlen falu volt Fehérgyarmatot elhagyva, ahol fedelet talált a megfáradt vándor. Valamikor csak a Kölcsey fogadó volt messze földön az egyetlen, ahol a szállás mellett jóféle falatokkal várták az utazókat. Ma már szerencsére nem így van. Szaporodnak a vendéglátó- helyek, és egyre több éjszakai szállás vár arra, hogy elfoglalják. Sok látnivaló van Szatmárcsekén és a körülötte lévő falvakban. És ott van a csekei Tisza-part, ami vetekedhet bármelyik tengerpart fövenyével. A Kölcsey fogadó sem akármilyen épület. Valamikor a Kende család kúriája volt. Ha nem is összkomfortos, de kulturált körülmények között képes fogadni a vendégeket, és a konyhája sem akármilyen. A mező- gazdasági termelés mellett igazából csak a turizmus az egyetlen lehetőség valamiféle jövedelem szerzésére. Jó lenne, ha az illetékesek jobban odafigyelnének, és akkor mind a két fél jól járna. Az is, aki ebből szeretne megélni, és az is, aki olcsón, kényelmes körülmények között szeretne a hajszás hétköznapok után legalább két hetet pihenni. Fejták a temetőben Eredetükről még ma is vitatkoznak a néprajztudósok. Sokféle nézet csapott össze, de igazából a tudománynak ez idáig nem sikerült tisztázni a csónakos fejfák történetét. Mondják ősi finnugor temetkezési szokás emlékei felidézésének, de egyesek csak múló divatról beszélnek. Az biztos, ezek a fejfák egyedülállóak, Európában sehol sem találhatók, ezért még a Húsvét- szigeteken talált szobrokkal is rokonságba vélik hozni őket. A hatalmas, 180 cm magas, csónakot ábrázoló emlékek tölgyfából készülnek, alakjuk emberhez is hasonlítható. Vannak, akik azt mondják, hogy a fejfák szimbolikája jelentheti az ember utazását az alvilágba, ahogyan az a régi görög regékben van. Jelentheti azt is, hogy valamennyien Charon ladikján evezünk át a másvilágra, mert némelyek csónakban fekvő emberhez hasonlítják a síremlékeket. Kétféle fejfa található a temetőben. Ötszög alakú és hatoldalúra bárdolt síremlék. Az ötszögűnek eleje, és két oldala derékszögű, és a hátsó két lap szögben metszi egymást. .A fejfák magassága nem egyforma. Ez elsősorban a korhadás miatt van így, mert az elkorhadt részt levágják, majd ismét visszahelyezik eredeti helyére a fejfát. A fák romlandósága jelenti legfőbb érvét azoknak, akik mint múló divatot emlegetik a csekei temetkezési szokásokat. Akárhogyan is van, a szat- márcsekei temető féltve őrzött kincse a szatmári tájnak. 1973-ban védetté nyilvánították, közvetlenül azután, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség a temetőben található fejfákat restauráltatta. Érdekesek a síremlékek díszítései is. Minden fejfán megtalálható az ABFRA (a boldog feltámadás reménye alatt) és a BP (béke poraira) rövidítés, ezeken kívül az elhunyt neve, halálának dátuma. Esetleg rövid üzenet a túlélőktől, vagy valamiféle rövid sírvers. Sok fejfán található díszítés. Általában valamilyen népművészeti motívumot faragnak a fejfakészítők. Gyakori a magyaros motívum, például a bajusz vagy a csipkevágás. Ma a temető Szatmárcseke leghíresebb műemléke. Messze földről zarándokolnak ide a látogatók, hogy megcsodálják a valóban páratlan szépségű temetkezési helyet, és legalább egy szál virágot szenteljenek a régen volt elődök emlékének. Nevét állítólag egy Cseke nevű erdőkerülő után kapta. A Szatmár előnév csak megkülönböztető jelzőként volt használatos. Mindig is nevezetes települése volt a szatmári Tiszahátnak. Az első írásos dokumentumok már 1181-ben megemlítik. Történelme azonos a magyar nép történetével. Pusztította német, török, tatár. A tatárok még az 1717-es betöréskor is alaposan kifosztották. Mindig nemesi község volt. A Kende és a Kölcsey család hitbizománya. Leghíresebb lakója Kölcsey Ferenc. A költő 1814-től haláláig, 1838. augusztus 24-éig élt a faluban. Nevezetes versek születtek Szatmárcsekén; a Vanitatum vanitas, Dobozi, de mindenek előtt az 1823. január 22-én végleges formába öntött Himnusz. Vállalkozó polgármester- Nem arra készültem, hogy valaha is polgármester legyek, de most már hatodik éve töltőn be a tisztséget. Műszaki végzettségem van, és volt úgy is, hogy mindörökre hátat fordítok szülőfalumnak. Éltem Nyíregyházán, laktam Pécsett, dolgoztam a környékben is, Csa- holcon. Hosszú vargabetűk után kerültem haza Csekére, de nem bántam meg a csavargást. Aki világot, az én esetemben országot lát, az egyben sokat tapasztal, amivel hozzájárulhat egy közösség felemelkedéséhez. Engem a környezetem tett polgármesterré, és ha arra gondolok, hogy ’94-ben újraválasztottak, akkor talán megérdemeltem a bizalmukat. Sikeresnek mondhatom az első négy évet, de a mostani két év sokkal nehezebb. Örülök annak is, ha az előző ciklus eredményeit sikerül megőriznünk. Úgy tűnik, hogy ezt a két esztendőt és azt, ami még ezután jön, az önkormányzatok legszívesebben kitörölnék a naptáraikból. Valamit még ilyen körülmények között is sikerült elérnünk, hiszen megvalósult a gázberuházás, ami 108 millió forintjába került a falunak. Nagyon keveset fogunk visszakapni belőle. A lakosok is sokkal nagyobb mértékben járultak hozzá a vezetékek kiépítéséhez, mert amíg máshol 30-40 ezer forintot kért az önkormányzat a gázcson- kért, addig mi kénytelenek voltunk családiházanként 60 ezer forintot beszedni. Hiába volt eddig minden erőfeszítésünk, még mindig nem indult meg a gázszolgáltatás. Remélem, a közeli hetekben sikerül pontot tenni az ügy végére. Sok tervem van, aminek megvalósításához nem elég a ciklusból hátralévő két esztendő. Jó lenne üdülőfaluvá nyilváníttatni Szatmárcsekét. Most értünk olyan szintre, hogy nekiláthatunk elképzeléseink megvalósításához. Ehhez a gázbekötésen kívül meg kell teremtenünk a szennyvízhálózatot, az utakat, járdákat ki kell alakítanunk, mert sajnos a falu útjainak hetven százaléka földút és a járda sincs mindenütt kiépítve. Kijelöltük az üdülőövezet helyét és 100 négyszögöles telkeket parcelláztunk ki. Ezeket nem adjuk drágán, reméljük, hogy előbb-utóbb mindegyiknek meglesz a gazdája. Sokat köszönhetünk a Kölcsey Társaságnak, a megyei önkormányzatnak, terveinket mindenhol támogatják, csak hát a pénz, abból van a legkevesebb. Nemcsak a falu, de lakosai sem dúskálnak a javakban. Munkalehetőség nincs. Az önkormányzati munkahelyeken kívül nincs más álláshely nálunk. Néhány boltos, kereskedő, ennyi. Megnövekedett a szociális segélyért folyamodók száma. Szinte mindenki jövedelempótló támogatást kap, de a szigorodó feltételek miatt sokan még ettől a kevés pénztől is elesnek. Az önkormányzat erejéhez mérten segíti a rászorulókat. Ilyen az étkeztetési programunk. A falu óvodásai, iskolás gyerekei ingyenesen kapják az ebédet, mert azt gondoljuk, hogy legalább gyerekeinket mentsük meg az éhezéstől. Az iskolafejlesztés amúgy is fontos dolog az önkormányzat terveiben. Ha előbbre akarunk lépni, ha ki akarunk mászni a mostani válságos helyzetből, azt csak kiművelt emberfők sokaságával tudjuk elérni. Óriási kincseink vannak, a műemlék temető mellett ott van a Tisza-part, ami nyaranta a turisták paradicsomává válhat. Az üdülőfalu létrehozásával remélhetőleg megélénkül majd a vállalkozók aktivitása is. Az önkormányzatnak sem pénze, sem energiája egy tiszai strandfürdő kialakításához, meg aztán egy ilyen államigazgatási szervezet roppant nehézkes, bürokratikus. Ide mindenképpen az egyéni ötletek megvalósítása szükséges. Az önkormányzat megteszi ami tőle telik, le fogjuk vezetni a partra a villanyt és szabad teret teremtünk a vállalkozók leleményességének. Azt remélem, hogy lassan végetér a hét szűk esztendő, már csak azért is, mert nem vállalhatjuk fel egy szociális gondozásból élő falu vezetését, finanszírozását. Az embereket fel kell rázni ebből a mostani letargikus állapotukból és velük együtt, a lakosok kezdeményezőkészségének segítségével hiszem, hogy Szatmárcseke a közeljövőben virágzó településsé válik. Évente több tízezren zarándokolnak el a szatmár- csekei temetőbe, hogy egy szál virágot tegyenek a Himnusz költőjének síremlékére. Nemcsak január 22-én, amikor a költemény végső formába öntése tiszteletére a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, de egész évben jönnek a látogatók, hogy tisztelegjenek nagy költőnk emléke előtt. A síremléket 1938-ban, Kölcsey Ferenc halálának századik évfordulóján állíttatta a vármegye vezetése. A költő sírját a mindenkori csekei iskolásgyerekek gondozzák, akik nagyon büszkék arra, hogy községükben született a Himnusz, az ön- kormányzat pedig garanciát vállalt, hogy a temető környéke és a műemlék temető olyan legyen, hogy semmi se zavarhassa meg Kölcsey Ferenc örök álmát. Képünkön a Kölcsey Társaság nevében helyeznek el koszorút a hálás utódok. Az oldalt írta: Berki Antal A felvételeket Racskó Tibor készítette Kölcseylegenda Ma már nem létezik a ház, ahol egykoron élt. Művelődési ház működik a Kölcsey- kúria helyén. A falu hálás népe azonban nem feledkezett meg valamikori lakójáról, ha az épületet elnyelte is az enyészet, legalább egy emlékszobát berendeztek tiszteletére. Szatmárcseke mindenkoron hálásan emlékezett a reformkor gondolkodójára, a Himnusz költőjére. Úgy tartja a legenda, hogy Kölcseynek azért kellett száműzöttként ezen az Isten háta mögötti helyen élnie, mert kiállt a parasztok jogaiért. És tényleg így van. Igaz, hogy nem huszonnégy évesen, amikor 1814-ben megtelepedett Kölesén, hanem jóval később, a harmincas években, amikor diétái követként, úgy is mint korá- nak elismert nagyhatású szónoka, a jobbágyok szószólójává vált. Középbirtokosként nem volt nehéz azonosulni a parasztság sorsával. Pontosan ismerte fájdalmaikat, gondjaikat, hiszen azok őt magát és családját is gyötörték. A reformkor mérföldkő a magyar történelemben. Sokan mondják, hogy a ’89-es rendszerváltás és mostani korunk egyfajta történelemismétlődés, hogy megint reformkort élünk. Ez nem így van. Már csak azért sem, mert az akkoriak nem személyes gyarapodásukkal törődtek. Nem hangzatos szólamokkal „küzdöttek” a nemzet felemelkedéséért, hanem önzetlenül, szükség esetén vagyonukat, életüket is áldozva a közjavára. Kölcseyt is lemondatták a követségről, mert nézetei nem feleltek meg a maradi ság és a begyepesedett birtokosok elképzelésének. Szégyenszemre Szatmár megye közgyűlése megvonta mandátumát, és így vissza kellett vonulnia az aktív politikai élettől. Kölcseyt olvasva a mai érdeklődő rémülten veszi észre, hogy semmit sem változott a világ. Ilyenkor vesszük észre, hogy tulajdonképpen sehonnan sehová sem jutottunk, és hiába a technikai fejlődés, ha a szegény nép „állapotja” immáron 150 éve nem javult egy jottányit sem. Ugyanolyan elesett, kiszolgáltatott a szatmári Tiszahát népe, mint ahogy azt annak idején Kölcsey tekintetes úr leírta.
