Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)
1997-01-18 / 15. szám
Fesztóri Ágnes és Babka József Fotó: Racskó = Manapság kevesen vállalkoznak arra, hogy kettesben í játsszanak egy zongorán. Valamikor pedig nagy ha- l gyományai voltak a négykezes játéknak. Igaz, nem | pódiumon, inkább baráti estélyeken, akkor, amikor j, még nagy népszerűségnek örvendett a házimuzsikálás. Ezért is volt meglepetés a Nyíregyházi Zeneiskola fas’ nári hangversenye, amelyen Fesztóri Ágnes és Babka ® JózsefSchubert-négykezeseket játszott. Velük beszél- I gettünk zenéről, a tanítás szépségeiről és arról, mekkora élményt jelent egy-egy koncerten szerepelni. Berki Antal (Új Kelet) ■- Annak idején, amikor K pályát választottak, nem ■ kacérkodtak a zongoramű- I vészi hivatás gondolatával? Fesztóri Agnes: - Nem I jártam akadémiára, főisko- I lát végeztem. A diploma | után magánúton tanultam I tovább. Gondoltam az Akaii démiára is, de nem akartam I elszakadni Nyíregyházától. Máté Klári néni tanított I három évig, és mellette kon- I certeztem. Már főiskolás ko^ I romban is sokat szerepeltem, a de önálló műsorom nem volt. Babka József: - Sem a I főiskola előtt, sem utána nem I gondoltam szólistakarrierre. 1 Nagyon későn, hetedikes I koromban kezdtem zongo- I rázni tanulni. Elég korán ■ kapcsolatba kerültem a ka- I marazenével, zongorakísérő ■ is voltam, nem alakult ki ben- I nem olyan késztetés, hogy I egyedül is megpróbáljam a I koncertezést, de azért min- I dig szerettem közönség előtt I szerepelni. Az irodai munka I elég száraz, nem igazán elé- I gíti ki az embert.- Részt vesznek-e a Szaft bolcsi Szimfonikus Zenekar a munkájában? F. A.: - Előfordult, hogy ! dolgoztunk együtt, de inkább csak alkalmilag... B. J.:-Nem. — A tanításnak milyen szerepe van az életükben? B. J.: - Mindig is szeret- I tem tanítani, de sajnos nem 8 sok alkalmam volt rá. Nem I sokkal azután, hogy Nyíregy- I házára kerültem, kineveztek I igazgatóhelyettessé, később pedig igazgató lettem. Egyszerűen nem maradt idő a tanításra. Nagyon kevés az óraszámom, ami azt is jelenti, hogy nem sok növendékkel tudok foglalkozni, a tanítás szépségét pedig többek között az adja meg, ha a tanár a tanítványok tömegében rábukkan a tehetségre, azt féltőn gondozza, ápolja, segíti kibontakozását. F. Á.: - Kezdetben nem nagyon örültem a tanárságnak. Sokat koncerteztem, és legszívesebben minden időmet gyakorlással töltöttem volna. Az utóbbi időben volt néhány olyan kiváló növendékem, akiket élvezet Tanítani. A tehetséges tanítványok által szerettem meg igazán a tanítást. Ma már odáig jutottam, hogy még otthon is a másnapi órákon gondolkodom...- Miért választottak műsorukban négykezeseket, hiszen ez nem a legnépszerűbb pódi- umi forrna, és az ilyen művek száma az óriási zongorairodalomhoz képest elenyésző? B. J.: - Én már a hetvenes évek elején elkezdtem négykezeseket játszani, de az akkori partnereim érdeklődése másfelé fordult. Visszatérve a műfaj irodalmára, azért elég szép számban van anyag. A nagy zeneszerzők mindegyike írt négykezest, van bőven miből válogatnunk. F. Á.: - Nem először szerepeltünk együtt négykezessel, és úgy emlékszem, az első közös fellépésünk jól sikerült. Később, talán idő hiányában, nem foglalkoztunk ezzel a műfajjal, de most, ezen a tanári koncerten felújítottuk azt régi műsort, és kiderült, hogy a műfaj sikeres, és a közönség körében tábora van. Vallomások a zenéről Palotai István (Uj Kelet) Kevés olyan nép van Európában, amelyik saját szót használ a zene fogalmának kifejezésére, általában minden náció elégedett volt a latin „musica” nemzeti variációjával. Abból a tényből, hogy mi zenének, a szlovákok és a csehek hudbának mondják, le lehetne vonni néhány áltanulságot, csak éppen a lényegen nem változtat: a zene mindenkié! Mindenkié? Sajnos így ez mégsem igaz, pedig aki a zene befogadásának csodás adományával nem rendelkezik, az mint a színvak, szegényebb egy hatalmas menedékkel! Mert a zene mindenre gyógyír. Hatéves koromban találkoztam először a zenével. Édesanyám - bátor ember lévén - egyenesen a „mélyvízbe dobott”, elvitt magával a Lakrrié Erkel színházi előadására. Hajdani elbeszéléseiből tudom, hogy a zene felcsendülésének első pillanatától döbbent és forró odaadással, egy pisszenés nélkül hallgattam végig az operát. A csengettyűária azóta is az egyik legkedvesebb dallamom, ami nem csoda, hiszen akkor és ott Gyurkovics Mária énekelte. A következő a sorban Kacsóh Pongrác János vitéze volt a Magyar Állami Operaházban. A francia királylány, mit tesz Isten, megint Gyurkovics Mária volt, még meg is sirattam, amikor Jancsi (Sárdy János) kikosarazta... Aztán jöttek sorban a csodák. A Pillangókisasz- szony Szecsődy Irénnel, Littasy György csodás lírai basszusa a Varázsfuvolában, hogy utána Székely Mihályt hallhassam benne, a Salome Margaret Tynes- szal, az Anyegin Svéd Sándorral, Melis Figarója, Radnay György meseszép baritonszerepei, Bartha Alfonz preklasszikus megfogalmazásai, Agay Karolától az Ej királynője, egy-egy | dalnokversenynek is beillő előadás, amelyben egyszerre szólalt meg Simándy József, Kövecses Béla, Mátyás Mária és Kal ikó Teréz! Tizennégy évesen már egyedül jártam az Operába, méghozzá a nyolc forintos „nemlátó” helyekre. Ez fent volt a legmagasabb kakasülőn, oldalt, így csak a színpad másik fele volt látható, az is az égi madarak perspektívájából. De kit érdekelt! Hallhattam a csodát! Részese voltam a zene nagy magyar ünnepeinek. Hangversenyekre csak tizenhat éves korom körül kezdtem járni, de akkor mindent pótoltam, amit tudtam. Legnagyobb élményeim nem is a Zene- akadémiához, hanem inkább a Ferenciek terén lévő templomhoz kötöttek. Akkoriban már partitúrával ? kezemben hallgattam a szebbnél szebb miséket, rekviemeket. Aztán valahogy ez is elmúlt. Jöttek az élet „fontosabb” dolgai, a megélhetés, a munka. A zenét azonban természetesen ma is az életem szerves részének tartom... Házhoz megy az opera Egy nagyszerű kezdeményezés sikere A legtöbb családban, ha komolyzene szólal meg a rádióban, azonnal kikapcsolják a készüléket. Ez nemcsak olyan helyeken van így, ahol nem mindennapos vendég a kultúra, de az értelmiségi családok némelyikében sem örvend nagy népszerűségnek a klasszikus zene. Az ilyen családokban felnövekvő, egyébként mindenre fogékony gyerekek egyszerűen nem jutnak zenei élményhez, és felnőtt korukban sem lesznek a komolyzene szerelmesei. Tanári négykezes Berki Antal (Új Kelet) _____ Az Operaház, felismerve a problémát, 1993-ban megalapította az Ifjú Operabarátok Körét az operairodalom népszerűsítésére. Az ifjú operabarátok, Házhoz megy az opera címmel január 12-én a művelődési központban mutatkoztak be a nyíregyházi közönségnek. Az Operaház fiatal művészei mellett a Jedlik Ányos nyolcosztályos gimnázium növendékei működtek közre a másfél órás műsorban. A gimnazisták bravúrosan oldották meg a tájékozatlan, kíváncsi néző szerepét, kissé (szándékosan) butuska kérdéseikre a nézők előtt feltárult egy színház, jelen esetben az Operaház titokzatos világa. A közönség sok mindennel megismerkedett, amit egy igazi színházlátogató sohasem láthat, mert a kulisszák jótékonyan takarják el a valóságot. Kiderült: nagy hasú embert csontsovány énekes is játszhat; alacsony bonviván is képes olyan látszatot kelteni, hogy magassága azonos a langaléta primadonnáéval. Nem kell más, csak egy has alakú kitömés és egy preparált, vastag talpú csizma. És hát az énekesek. Slágerszámokból állították össze műsorukat, és ez így volt rendjén. A kezdetnek szánt Cherubin-ária (Mozart: Figaró házassága) után látni lehetett a nézőközönség arcán a meglepetést: hát egy ária is lehet dallamos, lehet élvezhető? Az előadást lezáró Hadaró-duett (Donizetti: Don Pasquale) pedig valóságos tapsvihart váltott ki a gyerekekből. A könnyed, szellemes és zenei csemegéket rejtő produkció meghódította a nyíregyházi gyerekek szívét, és talán eloszlatta a komolyzene iránti gyanakvásukat. Az mindenesetre tény, hogy a végén percekig zúgott a vastaps, és az énekesek ismétlésre kényszerültek. Komor Agnes-, a program megvalósítására létrehozott alapítvány mindenese, az operairodalom szerelmese, aki maga is huszonhat évig hárfá- zott az Operaház zenekarában, szívesen beszél az ifjú operabarátok céljairól:- Ma már nem nagyon lehet a gyerekeket bármire is kényszeríteni. Olyan programokat kell nekik szervezni, ahol jól érzik magukat. Amikor ’93- ban megalakultunk, azt a célt tűztük magunk elé: zeneértő, zeneszerető gyerekeket nevelünk, nem titkoltan azért, hogy felnőtt korukban az Operaház közönségutánpótlását jelenthessék. Nem csak pódiumműsorokkal járunk a gyerekek kedvében, de évente rendezünk nyílt napokat, amikor az érdeklődők pincétől a padlásig bejárhatják az Operaházat. Sajnos ebből az élményből a vidéki gyerekek kimaradnak, és a gazdasági nehézségek miatt nem élvezhetik gyerekmatinéinkat sem, pedig ezekre az előadásokra mindössze száz forint a belépőjegy. Sok olyan levelet kapunk, amelyben megköszönik a lehetőséget, de a rendkívül magas utazási költségek miatt sajnos nem tudnak élni vele. Ezért aztán mi utazunk. Ebben az évben 12 előadást játszunk különböző városokban. Öröm látni, ahogy a közönségünk egyre jobban belelendül, egyre inkább résztvevője lesz a műsornak, és hogy az énekesek, az Operaház fiatal művészei: Szvétek László. Gémes Katalin, a mai előadásra beugró Péter Anikó, Szilágyi Béla és Oberfrank Péter karnagy úr milyen komolyan veszik feladatukat. Nagyon szívesen csináljuk, és a legnagyobb fizetség fáradozásainkért a gyerekek csillogó szeme. Bevezetés az opera világába Péter Anikó és Szvetkó László Fotó: Bozsó Katalin I
