Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-07 / 286. szám
6 1996. december 7., szombat Kultúra UJ KELET Anyanyelvűnkért Munkatársunktól Egyre növekvő aggodalommal tapasztaljuk a közélet és az üzleti élet nyelvének fokozódó elidegenedését, anyanyelvűnk szavainak eltűnését a cégtáblákról, reklámokból. A jelenség károsan hat a mindennapi nyelvhasználatra, hiszen a lakosság állandó kapcsolatban áll az üzleti feliratokkal, és az a képzet alakulhat ki benne, hogy ez a keverék nyelvhasználat a követendő példa. Tudatában vagyunk annak, hogy az üzleti élet idegen nyelvű egysíkúsága — bizonyos mértékben — világjelenség, amelynek hatása, divatja alól a magyar üzleti világot teljesen kivonni igen nehéz, sőt, megoldhatatlan feladat volna. De azt is tudjuk, hogy ez a nyelvünket és önérzetünket sértő divat nem egészséges jelenség; nem lenne tehát jó, ha továbbra is terjedne. Előttünk állhat több olyan európai ország példája, ahol törvényben mondták ki, hogy nyilvános reklámokban és közleményekben tilos olyan idegen szavakat használni, amelyeknek van anyanyelvi megfelelőjük. Mi nem javasolunk átfogó nyelvtörvényt. Egyrészt azért nem, mert a nyelvtörvény szó mostanában, a szlovák nyelvtörvény életbe lépése óta rossz felhangot kapott. Másrészt pedig azért nem, mert ha ilyen törvény a parlament elé kerül, bármilyen megalapozott is, könnyen a politika martalékává válhat, márpedig az anyanyelv ügye fontosabb annál, hogysem ennek kockázatát vállalnánk. Célirányos rendelkezéseket, intézkedéseket azonban nagyon is fontosnak tartunk, így elsősorban azt, hogy az illetékes minisztériumok az esetleg szükséges felfrissítés után szerezzenek érvényt azoknak a rendeleteknek, amelyeket 1986— 87-ben hozott a Belkereskedelmi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium az idegen szavaknak az üzleti életben való használatáról, pontosabban ennek korlátozásáról. Fel kel! hívnunk a figyelmet arra is, hogy a nyelv- használati igénytelenség, az idegenes nyelvi fordulatok nem feltétlenül, sőt, szerintünk éppenséggel nem a gazdasági, politikai korszerűség és nyitottság jelei. Mint ahogy anyanyelvűnkhöz azért is ragaszkodunk, hogy gondolatainkat, szándékainkat pontosan fejezzük ki. Ezért tartjuk kötelességünknek fellépni anyanyelvűnk épsége, s ezzel gondolkodásunk és fogalmi világunk tisztasága védelmében. Felkérjük az arra hivatott állami és társadalmi intézményeket, hogy segítsék anyanyelvűnk tisztaságának megőrzését és további gazdagítását. Ez is egyik alapvető tényezője a nemzeti meg- újodásnak, egyúttal pedig a demokratikus nyíltság feltétele. A felhívás közzétevői: A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága Anyanyelvápolók Szövetsége Magyar írószövetség (Örömmel tesszük közzé a felhívást, mert mélységesen egyetértünk vele. Ezt minél többünknek kell olvasnia, megszívlelnie, és tenni igazsága érvényesülése érdekében! S hogy ne legyen pusztába kiáltott szó, máris — mondhatnánk hivatalból — csatlakozunk a segítőkhöz munkatársunk itt következő írásával. Szándékunk, hogy ezután is tollhegyre tűzzük a nyelvrontó jelenségeket. Ehhez kérjük olvasóink segítségét, észrevételeit is. A legjobbakat közöljük — a szerkesztő.) Központban a center Erdélyi Tamás jegyzete Vágjunk hát bele, lőjük mérgezett nyilunkat a jelenség közepébe, népiesen a közepibe. Tehát nem a centrumába vagy angolosan a centerbe. Az idősebb sport- szeretők ugyanis emlékezhetnek még rá, hogy a center a labdarúgásban a középcsatár neve volt, amíg Szepesiéknek maradéktalanul sikerült megmagyarítani, s lett belőle középcsatár (Hidegkúti), a centerhalfból pedig középfedezet (Bozsik). Cen- terbekk sosem volt, csak jobb- meg balbekk (hátvéd). Később kezdték a középfedezetet hátravonni a védelembe, majd a középcsatárt, jött a 4- 2-4-es felállás, lett is gólszegénység, mire néhai öregapám megjegyezte: Nem futball már a magyar futball! De a center visszajött. Itt van mindennapi életünkben okkal, ok nélkül. Okkal az angolul tanulók számára, de értelmetlenül, ha nekünk akarják jelezni vele leginkább azt, hogy hol keressük a boltot, kereskedést, áruházát. A mintát még a hatvanas években a jó öreg Állami Áruház-hálózat nyújtotta, amikor átkeresztelkedett Centrumnak. Mondta is piás barátom, hogy mindig napi néhány cent rum fejadagját juttatja eszébe... De mit tehettünk? Hiába tiltakoztunk volna ellene, meg kellett szoknunk. Később aztán több követője akadt az idegenmajmoló név- használatban. Az angolos center-alak a legutóbbi években kezdett rohamosan terjedni. Kezdetben csak bálás ócskaságkereskedők tették vele hangzatosabbá megunt bála- boutique, bálabutik nevüket, bála-centerré divatosítva. Mára viszont tele van a város centerekkel, így hívja üzletét a divatáruval, hanglemezzel (a CD is az!), szőnyeggel stb.-vel kereskedő, azt gondolva, ezzel bizalomgerjesztőbb, elegánsabb a neve, mint egy bármilyen „külvárosi" társának. Pedig csak fantáziája szegénységét bizonyítja! Ha jó az üzlet, ha azt tapasztalja a vevő, hogy oda érdemes betérni, akkor könnyebben válhat személyneve, magyaros fantázianeve ismertté és elismertté, egyedivé és megkülönböztető jellegűvé. S a rossz példa ragadós. A center a legvadabb összetételekben újra és újra megjelenik. Szép, régi magyar szavakhoz ragasztják, vagy más, ugyancsak idegen szavakhoz, mindegy. Jelenlétével mérgezi nyelvünket, s nemcsak hogy megkülönböztető reklámértéke nincs már, de elszaporodásával a legexkluzívabb helyeket is lealacsonyítja! Talán ez lesz a halála. Reménykedjünk benne! Árnyas József; Havas táj Mégis mitől amatőrök? Palotai István (Új Kelet) Van az úgy, hogy a szokványos keretek szétfeszülnek, vagy más értelmet kapván átlényegülnek. Az is előfordul, hogy az értéknek semmi köze az árhoz. Manapság, az elvte- lenségek korában elveket keresni badarság. És mégis léteznek! Csak éppen el kell vonatkoztatni a gyakorlati élettől, a mindennapok taposómalmától, a jövedelemszerzéstől. Amatőr. Néhány évtizede ennek a szónak komoly becsülete volt. Műkedvelőnek is nevezték. Ez azonban nem mérce volt, és főleg nem negatív titulus, hanem nagyon is becsület és tisztesség dolga. A műkedvelő, aki munkaidején túl igazi szerelemből fest vagy rajzol, kizárólag a tevékenység — az önkifejezés kedvéért. Nem vezérlik megélhetési kérdések, mindig boldogan oldódik alkotásaiban. Tudása, tehetsége lehet azonos a hivatásoséval, adott esetben felül is múlhatja azt. Mívesen, csupa szerelemből alkot, mint ahogy a pacsirta fütyül a réten... Remekívű, átfogó kiállítás tanúi lehetnek azok, akik veszik a fáradságot, és elzarándokolnak a KPVDSZ művelődési házába, a nyíregyházi Szarvas utcába, és megtekintik az Amatőr képző- és iparművészek ez évi tárlatát. Már az első benyomás kedvező: körbepillantván rögtön kiderül, hogy komoly mesterek irányítják a munkájukat, és nem felkapott „izmuslovagok”. A pontosság, a rajzi és szakmai tudás igénye kalaplevételre kényszerít. Igen, így is lehet. Illetve így KELL! Természetesen ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy epi- gonok hadának kell lenniük. Nem is azok. Minden alkotáson átizzik az „amatőrök” egyénisége, ezért is olyan színes és „emészthető”maga a tárlat. Kajibás Éva Katalin Bárban című képe kompozíciójában, színeiben, de főleg vonalvezetésében egyértelműen remek szecessziós alkotás, míg Keresztúri Nándor A mester című olaja inkább a posztimpresszionistákat juttatja eszünkbe, azonban a figura jellegzetes környezete talán Csontváryt juttatja eszünkbe. Kissné Kertész Katalin Halálmadara rendkívül anyagszerű és művészi üvegkép. Nyilas Sándor szikár expresszív szobrai, valamint Morvay Tibor Éva, illetőleg Ádám című köztéri ihletésű bronzai komoly mesterségbeli tudást bizonyítanak. Morvay monu- mentalizmusa különösen megkapó. Kovács Zoltán üvegszobrai szobrásztehetségre utalnak. Mészáros Gyula Alkonya is nagyon érdekes kompozíció. Vincze Sándor lazúros tájai, Kovács Zoltánná Tél című szépségesen szép hófehér tája, Mészáros Gyula tájképei, valamint Szabó Ágnes hatalmas lokálszínfelületei a Szirmok című olaján emlékezetesek maradnak a tárlatlátogató számára. Természetesen ez korántsem jelenti, hogy a többiek teljesítménye kevesebb méltatásra ad okot. Amatőrök? Bár minden hivatásosnak helyet adó galériában tapasztalhatnánk ezt a színvonalat. A medve bőre Palotai István (Új Kelet) Szegény kulturális miniszterünk mennyit kínlódott, amíg megértette a pénzügyi kormányzat gőz- henger-finomságú illetékeseivel; bizony jó lenne annyi adószabadságot kölcsönözni a polgároknak, hogy egyetlen taknyos szá- zalékocska erejéig maguk dönthessék el, ugyan kit is támogatnak. Nagy kínnal-keservvel mégis megszületett a törvény, amit „természete- sen”azonnal jegeltek egy évre. Úgy látszik, nem véletlenül. Ez az idő ugyanis pontosan elegendő volt arra, hogy akkora feneket kerítsenek neki, mintha ezt az összeget lenne a legnehezebb elkölteni és elosztani a világon... Nyitásként azzal kezdtek, hogy „pontosan meg kell nevezni, melyek azok a kulturális területek”, ahová a pénz utalható legyen? Naná, hogy ez újabb gond forrása lett, így a főcsapás következő iránya a kultúra szó megfogalmazása, értelmezése lett. Ez azonban csak elsőre látszik egyszerűnek. Legalább olyan bab- rás, mint a szépség megfogalmazása, amin több ezer éve nyűglődnek a filozófusok — hiába. így hát hagyták a fenébe az egészet, és újabb tankcsapdákat ástak a jószándék játékautójának: felbirizgálták a nagy egyházakat, hogy tartsanak igényt az összegekre. Valami csodával határos módon azonban ez a manőver is csődöt mondott, mire előhozakodtak azzal a farbával, amitől aztán már mindenkinek felállt a szőr a hátán: egy éven keresztül az egy százalékok csak az új Nemzeti Színház felépítésének támogatására legyenek felhasználhatók! Ez aztán már mindennek a teteje! Már megint a Nemzeti Színház... Jó lenne végre egyszer és mindenkorra tudomásul venni, hogy a huszadik század végén a nemzeti színházakat már nem közadakozásból szokták építeni! Ha egy ország és annak vezetői csak egy cseppet is adnak magukra, meg sem engedik, hogy a nemzet színházát ne a központi költségvetésből finanszírozzák. Ha nincs miből, akkor is! Mert van miből! Csak nem kell eltocsikolni! Komolyan mondom, a guta kerülget, ha arra gondolok, hogy egyes emberek közvetítésekért, picsipacsiért, el- intézgetésekért akkora pénzeket szakítanak, ameny- nyiből az első kapavágástól az utolsó mütyürig felépíthető lenne az ominózus intézmény! Hát akkor mégis ki meri azt állítani, hogy nincs rá pénz?! Pénz van, csak meg kell nézni a helyét. Nemcsak nekünk, akik bérből és fizetésből élünk (?), hanem azoknak is, akiknek ezt „köszönhetjük”. Addig pedig, amíg ezt meg nem tanulják, hadd mondjuk meg mi, hogy hová tegyék azt az egy százalékot. Nekünk úgyis jóval nagyobb a gyakorlatunk benne... Mívesen, de csupán szerelemből Ács Lászlóné: Tél (Tűzzománc) Fotók: Harascsák Annamária I Kovács Zoltán: Férfi
