Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-07 / 286. szám
Egy hét sem telt el még A kis rókák nyíregyházi bemutatója óta még le sem csengtek a nézőben az indulatok, még feszül a fáradtság a játszókban, a darabbeli három testvér, a három „kis róka” — Szabó Tünde, Hetey László és Szigeti András — mégis körülüli az asztalt és arról beszélget, hogy mennyiben fedi mai életünket a színmű üzenetén át a múlt valósága? Ugyanakkor a beteg ember, a kiszolgáltatott, védtelen, halálát váró ember mindig részvétet kelt, mindig szimpatikus. Szinte mindent elnéznek neki, hiszen a végét járja. Azonban mindennek — így a családi bosszúnak is — megvan a maga ésszerű határa, még akkor is, ha a megtoroltak megérdemlik a leckét. Aki átlép ezen a határon*-az maga is a .gyűlölet bűvkörébe kerül, maga is lealjasul. Ugyanúgy, mint József Attila kasznárja, akinek „zsebbe nőtt a két keze”! — Tehát nem a becsület és a becstelenség feszül egymásnak? — Nem. Kíméletlen törtetés és feneketlen bosszúvágy... Hetey László: — Furcsa módon akkoriban mégis működtek valamilyen üzleti garanciák. Az üzlet ugyanis nem működik valamiféle becsület nélkül. Klasszikus értelemben ezért nem létezik ma tiszta üzlet. Régen az alku szakaszában ment a birkózás, a bruszt, de ha megtörtént a megállapodás, az szentírás volt. Ugye azt nem Palotai István (Uj Kelet) Hetey László: — Néha szinte megdöbbenek, hogy mekkorát változott a világ. Talán éppen azért érzem, hogy az a párhuzam, ami a darab és a mai valóság között feszül, csak látszólagos. Vagy mégsem? Egy biztos: A kis rókákban lévő borzalmak sora, csak millenneum korabeli Stefánia úti sétagalopp ahhor a véres rodeóhoz képest, ami jelenünket jellemzi! — Ez csak viszonyítás kérdése. De hol van az ellentét? — A leglényegesebb különbséget abban látom, hogy a hajdani Amerika — és így a történet is az eredeti tőkefelhalmozásról szólt, míg ami ma itt van, az nem más, mint a régi vagyon újrafelosztása kóros és becstelen eszközökkel. Amikor ugyanaz az elvtársúr. aki hajdan habzó szájjal követelte a termelés folyamatos fokozását (mint a szocialista üdvözülés egyetlen járható útját), az ma immár a harmadik gyár felszámolóbiztosa, és minden erejével azon van, hogy minél hamarabb széthordassa az üzemet (lehetőleg bagóért), akkor nekem bizony felfordul a gyomrom. Hát ez az alapvető kölönbség a múlt kíméletlen gyarapodási törekvései, valamint a jelen romboló szándékai között. Régen, kegyetlen módon, de győzött a ráció, ma meg... — A három törekvő testvér valóban ezt akarja. Mindent a fejlesztéseknek vetnek alá. Ki ezért, ki azért. A női főszereplő férje, William viszont ellenzi ezt... — Abban az időben irracionális dolog volt a pénzen ülni. Szinte már a becstelenség határát súrolta. Aki nem forgatta a tőkét, az vagy bolond volt, vagy — éppen mint William esetében —- valaki más kárára tette, mert annyira fűtötte a gyűlölet. — Ezek szerint itt „lebukik” a kitűnő Bárány Frigyes által teljes kontrában játszott William figurája? Ót sem tisztes célok irányítják? Szabó Tünde: — Persze! Ha végiggondolja valaki a történetet, kiderül, hogy ő sem különb a Deákné vásznánál. Ebben a darabban mindenki velejéig aljas. A pénz bűvölete mindenkit lealjasít. Szabó Tünde konfliktusok akkor kezdtek felbukkanni, amikor a színészek már szinte teljesen magukévá tették a szerepet, és kiderült, hogy többen mást gondoltak a darabról, a szerepükről. Mellesleg az lett volna a csoda, ha minden simán megy. Ez egy iszonyú feszültségekkel teli mű, a sistergő gyűlöletről szól. Az lett volna inkább gyaFotó: Racskó Tibor mert mindig kapok tőle valamit. Érdekes és új helyzet, hogy férjemmel, Hetey Lászlóval először játszunk testvéreket! Komolyan oda kellett figyelni minden mozdulatra, minden apró jelre, hiszen ebben a színpadi helyzetben más kommunikációs csatornák működnek. Róbert Gidával Színjáték életre-halálra nehéz belátni, hogy ez manapság legfeljebb az óhaj szintjén létezik. A kis rókákban csak a végén lőnek. — Máshogy gombolyodna a cselekmény fonala, ha a mai Magyarországon játszódna? — Az első pillanatban már robbannának a gránátok, és végiglövöldöznék az egészet. A darab vége azonban egy az egyben mai: mivel a megegyezés — mai szóval a konszenzus — nem alku, hanem kíméletlen zsarolássorozat eredménye. Az erőviszonyok kialakultak, és már csak az elosztás módjában kell megegyezni. Ezért nincs ma hiteles politikai erő az országban. — Ha jól tudom, nagyon nehezen született meg az előadás. Rengeteg elvi és művészi vita tarkította a próbafolyamatot. Szabó Tünde: — Tasnádi Csaba rendezővel remek dolog együtt dolgozni. Pontos és felkészült művész, akire a színész teljes lelki nyugalommal rábízhatja magát. A nús, ha az anyag nem sugárzik ki a próbafolyamatra. Ettől aztán a próbák élesebbek, az előadás viszont lágyabb lett... — Az előadás fő erőssége a színészi játék... — Valóban elmondható, hogy ezt a stílust már nagyon kevesen képviselik az országban. Ez a régi Vígszínház és a Madách Színház, azaz az igazi, hagyományos értelemben vett polgári színjátszás világa, ahol minden a legnagyobb műgonddal születik. Ma már inkább „foltokban vetik oda” a dolgokat. Érdekes eredmény születhet abból a tervből — ha sikerül —, hogy az előadás átkerül a nagyszínpadra is. Végül is két dologtól függ. Egyik a műsorterv kérdése, a másik pedig az, meg tudják-e győzni a rendezőt arról, hogy az előadás „sérülés nélkül” adaptálható, áthangolható... — Milyenek a kollégák A kis rókákban? Jó velük dolgozni? — Valami isteni! Imádok például Szigeti szemébe nézni, Hetey László és Szigeti András Fotó: Racskó Tibor (Gábor — a szerk.) és Gosz- tola Adéllal is remek együtt dolgozni. Különben állítom, hogy Gida többet tanult ebből az egy előadásból, mint két év alatt Pesten. Hetey László: — Szigeti Andrissal csodálatos együtt dolgozni. Érzékeny, pillanatok alatt reagál, alázatos a színházhoz. Szigeti András: — Nem erről van szó! Az ember teszi a dolgát és kész. A darab különben nagyon is a mának szól. Ha ma játszódna, tutti, hogy A kis hiénák lenne a címe... — Nem kis farkasok? — Azok nem dögevők! Mert itt ma a dögevés megy. Az egyéni érdekek infer- nója! A manufaktúrák kilépése a nagyobb piacok felé régen normális viszonyok között folyt. Mindez annak ellenére történt, hogy az emberek többsége ezen a területen még kisebb léptékben mozgott csak otthonosan. Nem ismerték a tőzsdét, hanem boltot, kisebb farmokat vezettek. Akkoriban a család volt az összetartó erő, még akkor is, ha ebből esetleg kemény harc keletkezett. Ma az egyén akar csak boldogulni. Kapkodunk, nincs közöttünk semmi összhang! Az a bizonyos „léptékhiány” ma is ugyanúgy érvényes. A szakértelem hiánya (leginkább a „szakértői” kormányban) mindenre rányomja a bélyegét. Ma lépéshiányos hiénák rombolják a nemzet építményeit! Nem is vérrel, hanem hazugságokból összerótt boldogság ez, olyan világ, amelyben a kaszással is szövetkeznek a „pozicionáriu- sok”. Mellesleg kultúra kérdése az egész. Régen volt a dolgoknak formájuk és stílusuk! Ma már senkiben sem lehet megbízni. Ahogy a költő mondja: Fortélyos félelem igazgat minket... Beregszásziak sikere Berki Antal (Új Kelet) Nagy sikerrel mutatkozott be Tiszalökön a Beregszászi Illyés Gyula Színház. A Dekameron novelláiból összeállított vígjátékfüzér elkápráztatta a közönséget. Az előadás legnagyobb erénye az a hatalmas tempó, amit az első perctől az utolsóig diktáltak a vígjáték szereplői. Boccaccio pajzán humora még ma is nevetésre ingerli a nézőket, bizonyítva az örök igazságot, hogy az emberi gyarlóság az évszázadok, évezredek alatt semmit sem változott. Kitűnően illeszkedett a fiatalos, diákos felfogáshoz Orff zenéje. Vid- nyánszky Attila a szükségből erényt csinálva egyszerű jelzésekkel, jelmezekkel oldotta meg a helyszínváltozásokat. A közreműködő összesen hét színész pedig bravúrosan váltogatta a szerepeket és a jellemeket az összesen tíz novellát feldolgozó színdarab során. Misszió a Kárpátalján Antal (Új Kelet) _____ Ni ncs könnyű helyzetben a Beregszászi Illyés Gyula Színház. Nem csak azért, mert kisebbségi sorban próbálja a magyar kultúrát terjeszteni, hanem azért sem, mert a színházat körülvevő közegben is mindenki a létéért küzd. A színház művészei, csakúgy, mint az egykori Szovjetunió Kárpáton túli területein élő, ma Ukrajnához tartozó őslakosok máról holnapra élnek. Az Illyés Gyula Színház rendszeresen szerepel megyénk különböző településein. Varga Józseffel, a színház művészével Tiszalökön beszélgettünk közvetlenül a Boccacció-darab bemutatója előtt. — Munkahelyünk ugyan van, de munkánk, fizetésünk nincs. Hosszú napok- ra fizetés nélküli szabadságra kényszerülünk. A valamikori színházavató ünnepélyessége régen a múlté. Magunkra maradva küzdünk a fennmaradásért. Ukrajnától sokat nem várhatunk, az anyaországbeli támogatás pedig nagyon szűkösen csurran- cseppen. Maradnak a vendégjátékok, hiszen odahaza még a közönség is nagyon nehezen tudja megvenni a színházjegyet. Egy-egy magyarországi vendégszereplés időlegesen feltölti a színház kasz- száját, amivel a következő turnéig ki lehet húzni, és várjuk a csodát, vagy a gazdasági fellendülést. A dolgok jelenlegi állása szerint előbb várható csodás esemény, mint bármiféle stabilizáció. Sok mindent csináltam én a színház megalakulása előtt, illetve azt megelőzően, hogy Ki- jevben lehetővé tették a magyar nyelvű színészképzést. Érdekes, hogy amatőrként soha nem szerepeltem színpadon. Verseket persze mondtam, de Varga József nem játszottam a beregszászi Népszínházban, ami köztudottan amatőrökből álló társulat volt. Sajnos ma már ők sem léteznek. Mi tartjuk úgy-ahogy a frontot. Otthon túl sok lehetőségünk nincs, talán csak az a megbecsülés tartja bennünk a lelket, amit a közönségünktől, és bármilyen furcsán hangzik, a hivatalos ukrán színházi vezetőségtől kapunk. Több fesztiválon is mi képviseltük az ukrán színházakat, persze ezek csak kamaradarabokra vonatkoznak, nekünk nincs lehetőségünk nagyszínházi produkciók bemutatására. — Milyen szerepeket játszott az elmúlt években? — Lényegében mindent, amit egy ilyen kis társulatban el lehet játszani. Kialakult szerepkörök nincsenek. Nagyon kevesen vagyunk, összesen heten. Amikor elvégeztük a főiskolát, még tizenhármán voltunk, de a többiek nem vállalták a helyzetünkből adódó megpróbáltatásokat, a létbizonytalanságot. Legkedvesebb szerepem: Brecht: Koldusopera című darabjában Tigris Brown, a rendőrfőnök. — Mit jelentenek a magyarországi vendégszereplések? — Nagyon sokat. Különösen a kisvárdai találkozók. Ilyenkor megtáltosodik a társulat, sokat tanulunk, és érezzük, hogy mennyire fontos az a misszió, amit Kárpátalján teljesítünk. Három róka egy asztal körül
