Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-14 / 292. szám
Sipos Kund Kötöny református esperes: — A Krisztus előtti időszakot igen nagy váradalom előzte meg. Annál is nagyobb volt a várakozás a választott nép életében, mivel a prófétai szó elhangzott, amely meghirdette a szabadító Messiás eljövetelét. Innen ered az a szólás: várják, mint zsidók a Messiást. A várakozás be is teljesedett, mikor Jézus a mennybe ment. Amikor a mi Megváltónk felment a mennybe, akkor azt ígérte, amiképpen mi láttuk őt a mennybe menni, akképpen fog visz- szatérni a földre. Az első advent már beteljesedett, Jézus eljött. A második adventben pedig most vagyunk. Hisszük azt, hogy amit Jézus Krisztus megígért, beteljesedik. Amikor Jézustól megkérdezték a tanítványok, mikor lesz az Ő visszajö- vetele, azt felelte: „Nem adatott az én hatalmamba, hogy megmondjam tinéktek. Ez egyedül az Atyának hatalmában van. Csak Ő tudja, mikor jön el az utolsó ítélet napja.” Nem mondta meg, mert nem tudta. Az örökkévaló Isten nagyon bölcsen elrejtette a mi szemünk elől és a mi értelmünk elől, hogy mikor lesz a világ vége. Hisz gondoljunk csak bele! Az rettenetes anarchiához vezetne, ha tudnánk előre a végítélet napját. Akadnak olyanok, akik különféle furfangos számításokkal megjövendölik a világ végét, de a hívő ember ezen csak mosolyogni tud. Aki ismeri és hiszi amit a szentírás mond, az nem veszi komolyan az ilyen jövendöléseket. Ettől függetlenül mi, keresztyének hisszük és várjuk a Megváltót. Nekünk felelősséget és tartást ad ez a tudat. Amíg el nem jön a Megváltó, addig hűséggel végzem a munkámat, nevelem a gyermekeimet és teljes felelősséggel élem az életemet. A szentírásban nagyon sok kedves adventi ige van, amely int és figyelmeztet bennünket arra, hogy várjuk vissza a mennyből Jézus Krisztust. Hála Istennek, ezt érzik a mi gyülekezeti tagjaink. Mint ahogy látjuk, az egész országban nagy készülődés és nagy várakozás van. Valahogy mindig az van bennem, mint amikor Jézus született. Akkor is akaratlanul nép- vándorlás volt, hiszen Augustus császár nem tudhatta, hogy az ő idejében teljesedik be az ígéret. Nem tudhatta, hogy majd Názáretből el kell mennie Máriának és Józsefnek, mert az van megírva: Betlehemben kell megszületnie a Megváltónak. Amikor a császár elrendelte a népszámlálást, miszerint mindenkit szülőhelyén kell összeírni, mindezt nem sejtette. Ugyanezt a vándorlást tapasztalom most is. Karácsonykor mindenki hazamegy szülőföldjére. A diákok otthonukba, a felnőttek családjukkal együtt szüleikhez, rokonaikhoz. És ez így van jól! — A mai advent lényegesen eltér a történelmitől. Amióta az emberiség létezik, vele él az úgynevezett megváltóvárás. Az eredendő bűn után Adám ígéretet kapott, hogy majd eljön a Messiás. Amikor Krisztus eljövetelével az isteni ígéret teljesült, a várakozás is átalakult. Az őskereszténységnek egy ünnepe volt, a húsvét. Amikor a keresztényüldözés alábbhagyott, akkor kezdtek el megemlékezni Krisztus születése napjáról. Kialakult karácsony ünnepe és vele együtt advent hava. A szokás gyorsan terjedt el a keresztény világban, keleten és nyugaton. Érdekesség, hogy a keletieknél mindig is szigorúbbak voltak a rítusok, mint nálunk. A római egyház mindig megengedőbb volt Bizáncnál. Ott a várakozás ideje kemény böjtöt jelent, míg a mi egyházunk ezt nem követeli meg. Mai formája a középkorban terjedt el, elsősorban egyházi liturgikus törvényei vannak. „Harmatozzatok égi magasok, téged vár epedve a halandók lelke, jöjj el édes üdvözítőnk” — mondja az egyházi ének. Az advent ideje alatt tartott hajnali mise érdekes módon vegyíti a történelmi adventét és a mai formáját, amikor kifejezetten Krisztus születésnapjára készülnek a hívők. Kifejezi az emberiség vágyát, szabadulást a gonosztól, ezért van a bűnbánat is. Ugyanakkor karácsonyi készülődésünket is jelenti. A megváltót Mária várta a legszebben, hiszen senki sem tekinthet nagyobb várakozással a születendő gyermekre, mint az édesanya. Ezeket a roráte-miséket Mária emlékének szenteli az egyház, hiszen mindenki ólyan szeretettel óhajtja a Megváltó eljövetelét, mint ahogyan azt Mária tette annak idején. Valamikor kis lámpásokkal vonultak az emberek a roráte-misére. Ma már nem kötelező, de a mi templomunkban megtartjuk ezeket az örömteli várakozást jelentő miséket. Külön öröm számunkra, hogy sokan jönnek el reggelente, és nemcsak idősek, de fiatalok, sőt gyermekek is. Az adventi koszorú négy gyertyája jelképezi az ünnep közeledtét. Minden vasárnap meggyújtunk egyet és mire leégnek a gyertyácskák, megérkezik a Megváltó. A fenyőfa az élet fájának is tekinthető. Díszei a jólétet szimbolizálják. Az aranyszínűre festett dió, a piros alma, vagy a szép papírba csomagolt szaloncukor mindmind az ember vágyait jelképezik egy szebb, igazságosabb világ és az örök élet után. Dr. Váradi József pápai prelátus, püspöki helynök: Az oldalt írták: Berki Antal, Fekete Tibor, Lefler György, Palotai István, Sikli Tímea. Laborczi Géza evangélikus lelkész: — Advent a karácsony előtti négy hetet, az eljövetel idejét jelenti. Ebben az időszakban a keresztények Krisztus eljövetelére várnak. Van egy régi reformációs mondás, mely minden év telén újra visszaköszön. így hangzik: Jézusnak négy adventje van. Az első, midőn testben megjelent, a második, mikor a szívbe bészáll és megtéríti azt, a harmadik, mikor eljön az ember halálának óráján, és a negyedik, midőn visszajön ítélni eleveneket és holtakat. Ez a mondás a szépsége mellett még a mai napig is nagyon sok igazságot takar. Ahhoz azonban, hogy megértsük Jézus négy adventját, mindenképpen fontos tudni; Jézus történelmi személy, és nem a fantázia, a kitaláció szüleménye. Személyén át válik értelmessé a történelem. Ezt takarja az első advent. A második adventkor gyakran elgondolkodik az ember, miért is született erre a Földre? Minek él? Sokan talán csak ezekben a napokban döbbennek rá, mennyi olyan érték van, ami kézzel ugyan nem fogható, de nagy-nagy örömet okoz. Nem biztos, hogy csak az mondhatja magát elégedett és boldog embernek, akinek sok pénze, fényes palotája van és sikeres. Sokkal nagyobb örömnek tartom, ha valaki tud még őszintén nevetni, játszani. Mindkettő nagyon fontos. Bár az ünnep előtt nem jó a halálról beszélni, az élethez mégis mindenképpen hozzátartozik az elmúlás is. Ez az üzenete a harmadik eljövetelnek. Mindannyian halandók vagyunk, bár más ember elmúlását valamivel könnyebben viseljük, mint azt a tudatot, hogy egyszer mi is elmegyünk. S ha már eljön az óra, az ember méltósággal menjen, rendben hagyva maga után e világon dolgait. Óriási ajándék, ha valaki úgy megy el, hogy nem hagy maga után káoszt. A negyedik advent üzenete szerint az ember élete mindig az örökkévalóság mérlegén áll. Ha megpróbáljuk mindig eszerint mérlegelni a napi gondokat, talán könnyebb lesz elviselni azokat. Kruppa Levente görög katolikus püspöki titkár: — Az elmúlt esztendőkben Budapesten éltem. Nagyon zavart az ünnepi nyüzsgés, a legkevésbé sem tudtam meglátni az utcákon hömpölygő embertömeg arcán: valójában mire is készülnek. Úgy gondoltam, az ország keleti végében, amely nekem is szű- kebb hazám, igazibb lesz a karácsonyi előkészület, mert a szegényebb ember tisztábban lát, és jobban észreveszi a felszín mögött a valóságos értékeket. Amit viszont látni kényszerülök, az egyszerűen az emberek manipulálása, és visszaélés a fogalmak jelentéstartalmával. Valóban a szeretet ünnepe a karácsony? Szívesen megnézném, milyen arccal fogadnák az emberek, ha hirtelen eltűnne e csodabazár. Azt hiszem, nagy lenne a rémület: mi lesz most velünk?! Lehet, hogy szomorú, de csak annyi bennünk a valóságos előkészület, amennyi az ünnepi kaval- kád, a karácsonyi „business” leválasztása után marad. Meg kell keresnünk a forrást, az ünnep eredetét, amely megváltoztatja életünket. Jézus születésnapjára készülünk, az 0 születése a mi ünnepünk forrása. A legnagyobb ajándék az, hogy karácsonykor mindenki a bőségtől és a szűkösségtől függetlenül megtapasztalhatja, mit jelent: velünk van az Isten. Sőt, a bőség talán akadály, mert a magasra rakott ajándékhalmaz mögé sokkal nehezebb belátni. Nem vagyok ellenzője az ajándékozásnak, hisz magam is vettem ajándékot az enyéimnek. De a gyerekeim már ma is tudják, Jézus születésnapjára készülünk, s karácsonykor sem fognak tévedésbe esni az ünnep értelmét illetően. Tudni fogják, azért az ajándékozás, hogy emlékeztessük magunkat és egymást a legnagyobb ajándékra: Jézus velünk éli a mi emberi életünket. Az O szeretete leginkább a csöndben érzékelhető. A karácsonyi forgatag zaja-böm- bölése talán éppen ezt a csöndet igyekszik ellehetetleníteni. Jézus szeretete — egyszerű szeretet. Nem igényel pénzt, az üzlet világa nagyon messze esik tőle. Ezt a szeretetet nem lehet meghamisítani, sem pótolni bármi mással. Elismerem, nehezebb odafigyelni egy másik ember problémájára, mint adni neki egy ajándékot. Nehezebb előzékenynek lenni a tumultusokban, mint sodródni a tömeggel, és esetleg belesodomi másokat is. Nehezebb leülni rajzolni és játszani a gyerekeinkkel, mint egy drága ajándékot a fa alá tenni. De a karácsonyban rejlő öröm mégiscsak ezekből a pénzt nem igénylő „áldozatocskák- ból” fakad. Szüleimtől sok mindent kaptam gyerekkoromban. Megpróbáltam felidézni, a karácsonyi ajándékok melyikére emlékszem, de egyik sem jutott eszembe. Am nagyon erősen él bennem annak a karácsony estének az emléke, amikor apám, a szigorú és tekintélyes apa, felültetett bennünket, a három testvért az általa készített szánkóra, s előttünk futva, játékosan-gyere- kesen szánkóztatott a friss havon. Ilyen emlékek bőséggel élnek bennem, s ma is hálás vagyok értük. Ezekből a szeretetélmé- nyekből tudom, miként szeret minket az Isten, s remélem, egyszer az én gyerekeim is általam tudják érezni és megérteni a legtisztább és legnagyobb örömöt. A dvent. Feltehetőleg nem véletlen etimológiai összefüggés, hogy a „várni” szó a germán nyelvekben ugyanúgy, mint a magyarban „v” betűvel kezdődik, és minden bizonnyal egy közös tőből fakad. Warten németül, wait angolul, vänta svédül, vrente dánul, és még sorolhatnám, de az eredmény ugyanaz lenne. Tovább gondolván megállapítható, hogy a fogalom — pontosabban folyamatos „pasz- szív cselekvés” —, amit ez a szó takar, nem szerepelhet az ember ősidőkből származó szókészletéből, hiszen ez a fogalom nem is létezett. Várni, várakozni már magasabb kulturáltsági szintet jelent. Az állatok sohasem várakoznak. Lesben állnak áldozataik elfogására, vagy meghúzzák magukat, tartva a támadástól. Nem várakozhatnak, hiszen az tudatos cselekvés, amelyhez nem elegendő a jelen sanyarú állapotának ösztönös érzete, kell hozzá a jövendőbe vetett hit vagy az elkövetkezendőkben várható kedvező változás biztos tudata is. A várakozás az öröm előszobája. Az az állapot, amely előkészít, érdemessé tesz, ünnepi díszbe öltöztet. A várakozás egyéb értelmezési lehetőségei is egytől egyig kulturáltságot, nemességet sugallnak, hiszen az orvosra vagy kenyérre várakozó — azaz a sorban álló — is jót remél, és eme fegyelmezett tettével elveti az erő elvét... Minden cselekedetnek van indítéka. Lehet az velünk születetten ösztönös, beidegző- dötten reflexes, tudatos vagy tudatalatti, lelki vagy testi indíttatású — mégis mindig azonos oka van: a cselekedet céljának elérése. Tehát elmondhatjuk, hogy nem maga a tett az, ami meghatározza önmagát, hanem az ezzel elérendő cél nemes vagy nemtelen mivolta. A várakozás éppen ezért bármennyire is mindig pozitív töltetű cselekedet, céljában határozza meg önmaga nemességének szintjeit, az egyszerű napi örömökre várástól egészen a „szentség házáig”. A z Istenre, az istengyermek megszületésére várni tehát már önmagában véve is bizonyos mértékű szekularizáció. Az ember gondosan kitakarítja szívét és lelkét bűnei piszkától, majd „rendet csinál”. Lemossa önmagáról a hétköznapok porát, és ünneplőbe öltözik.
