Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-14 / 292. szám
UJ KELET Kultúra 1996. december 14., péntek 7 Nyelvünk védelmében Alternatív perspektívák Nemrégiben közzé tettük a magyar nyelvért aggódok felhívását nyelvünk tisztaságának védelmére. Most újabb megfontolásra érdemes gondolatokkal szeretnénk hozzájárulni az ügyhöz. (Továbbra is várjuk olvasóink észrevételeit, hozzászólásait!) Erdélyi Tamás jegyzete Ha előretekintünk nyelvünk jövőjére, bizony joggal félhetünk attól, hogy nem kedvezők a kilátásaink. Ha nem következik be — a családi nevelésben, az oktatásban, a mindennapi életben — fordulat, a jövőben nyelvünk szegényebb, rosszabb, torzabb lesz. Ez persze rémálom, amit minden korban és mindenki megálmodott már, aki szerette a nyelvét, szerette ma- gyarságát. Mi teszi mégis valósabbá a veszélyt ma, a XX. század végén, mint a nyelvújítás korát kivéve eddig bármikor? A XIX. század elején az volt a kérdés: alkalmassá tesszük-e a magyar nyelvet a kor dolgainak kifejezésére, vagyis a felzárkóztatásra a művelt nyugati nyelvekhez? Ugye, milyen ismerős a kérdés? Csak azt gondoljuk, ma ebben a felzárkózásban nem a nyelv játssza a fő szerepet, hanem a gazdaság; nem a szó, hanem a pénz az a dolog, ami ennek alapeleme. Sokkal inkább akörül forog minden gondolatunk, törekvésünk és cselekedetünk. S a szó, a beszéd és az írás háttérbe szorul. Márpedig az üzlet nyelve az angol. A számítógép nyelve ugyancsak. A pop— rock—beat—rap stb. nyelve szintén. Az égi tévécsatornák nagy többsége angolul szól hozzánk. Nyugat felé igyekvésünk elképzelhetetlen az angol nyelv ismerete nélkül. Éppen ezért kell még gondosabban ápolni sajátunkat, különben a kétféle jövőképből a rosz- szabbik, a rémálom válik valósággá. Harmadik lehetőség nincs! Azaz a perspektíva valódi alternatívaként realizálódik — magyarul: a két (és nem több!) jövőkép egyike valósul meg. Érthető? Ugye, így jobban érthető? Hát akkor miért nem vigyázunk, miért nem így írjuk? Hogy a szebbik jövőt hagyhassuk gyermekeinkre! Apró képek: a jubiláns K. K., az utolsó mohikán Berki Antal (Új Kelet) Szinte hihetetlen, hogy több mint huszonöt éve énekel nekünk Kovács Kati. Amióta feltűnt a Ki mit tud?- ban, ott van a hazai énekesi gárda élvonalában. Jubileumi koncertkörútja egyik állomásán, a nyíregyházi művelődési központban beszélgettünk a pálya kezdeteiről, a közönségről, a popzenéről. — Ön igazából soha nem tartozott egyik sztárcsapathoz sem... — De mindenkivel dolgoztam, Illésékkel, az Omegával, a Metróval, még a Scam- polóval is. Az egy kicsit fájt, hogy a Királydombon nem voltam ott az István, a király stábjában, de később a sevillai világkiállításon elénekelhettem Saroltát. Úgy tűnik, ebből a korosztályból csak egyedül maradtam koncertező. A többiek ezt már nem csi- nálják, sem Zalatnay, sem Koncz. Amolyan utolsó mohikán lettem. — Lát-e különbséget a régi és a mostani Ki mit tud?-ok között? — Nem tudom, megfigyelte-e, de úgy látom, a fiatalok szívesen éneklik a dalaimat. Nagyon sok a tehetséges énekes. Ezt láttam a mostani Ki mit tud?-ban is. Ennek egészen más volt a hangulata, mint annak a réginek. Bennünket az a verseny azonnal sztárrá tett. Akkoriban mindenki a tévé előtt ült. Még a televízió is újdonság volt. Az emberek átjártak egymáshoz. Vitték a kis székeiket, valami inni-, harapnivalót, és nézték a műsort egészen záróráig. Kovács Kati a bujtosiban Egy-egy Ki mit tud?-fordu- ló valóságos társadalmi eseménynek számított. Sok volt az élőműsor. Ma már nincs ilyen. Szinte minden könnyűzenei adás felvételről megy. Működik a play-back. Mi azt se tudtuk, hogy mi az. Én most se használom, pedig lenne rá módom. Számolni kell a tévedés lehetőségével. Sokkal izgalmasabb egy koncert, ha végig figyelni kell a teljesítményre. — Milyen tervei vannak még az idén? — Az egyik legfontosabb a karácsonyi koncertem, még ilyet soha nem csináltam. Most egy kicsit a bőség zavarával küszködöm. Ezt nem panaszként mondom, de tényleg annyi feladatom lett, hogy nem is tudom, mit hagyjak el belőlük. Megpróbálok mindennek megfelelni, és majd valamikor januárban lazíthatok egy kicsit. Egy békebeli kiállítás tárlói Oscar Dietrich arany- és ezüstműves Rendkívül érdekes és átfogó iparművészeti kiállítás látható pár napja a nyíregyházi Jósa András Múzeumban. Az Oscar Dietrich arany- és ezüstműves munkáiból rendezett tárlat mély betekintést enged a „boldog békeidők” és az azt követő évtizedek egyedi és széria-kivitelezett iparművészeti termékeinek gazdag világába. Palotai István (Új Kelet) Oscar Dietrich az aranymű- vességet apjánál, Julius Wilhelm Dietrichnél tanulta, aki 1848-ban alapította cégét, hogy aztán 1881-ben fiának adja át az irányítást. A cégalapító főleg gyűrűkkel foglalkozott, és 1878-tól készültek termékkülönlegességei: a szabadalmaztatott tömör és üreges niello dísztárgyak. A gyártási program ettől kezdve folyamatosan gazdagodott. A XX. század elejétől már sétapálcák, női esernyőfogók (zománc és kristály kivitelben), botgombok, övzárak, tiszteletadományok és ajándéktárgyak, versenydíjak, serlegek, kupák, szivarvágók és karmesteri pálcák, pecsétnyomók, babér- és tölgykoszorúk, figurális és más műtárgyak is szerepeltek a kínálatban. Az 1880-as évek végéig éremveréssel is foglalkoztak. Nemesfémből készült és drágakövekkel, féldrágakövekkel gazdagon díszített tárgyait 1908-tól Németországba, Franciaországba, Oroszországba, Olaszországba, Romániába és az Egyesült Államokba exportálta. 1888-tól rendszeresen és sikerrel szerepel a különböző világkiállításokon. Az 1910- es és az 1925-ös Párizsi Világ- kiállításon diplomákat nyer. Gyártmányai tervrajzait világhírű képző- és iparművészek készítik. Egész életét a szakmának és cégének szenteli, melynek eredményeképpen az „OD” nemesfémjelzés köz- tiszteletnek örvendő elismerést vív ki magának világszerte. Oscar Dietrich Bécsben, 1940-ben, nyolcvanhét éves korában halt meg. A tárlók között sétálgatva szinte megérinti az ember lelkét a „boldog békeidők” hangulata. A koré, amelyben a szépség és az elegancia olyan magától.értetődő volt, mint a kristálytiszta levegő, ami a bécsi erdő felől lengedezve érkezett a monarchia fővárosába. Abban az időben nemcsak a praktikum volt egyedül üdvözítő és lényeges, hanem az élet apró szépségeinek élvezete is. Szinte alig létezett olyan tárgy, ami ne kapott volna valamilyen díszítést, amelynél ne számított volna annak szemet gyönyörködtető külseje. A funkció és az esztétikum akkoriban még kézenfogva jártak... Az első tárlóban csodás és hatalmas szortimentje látható a korabeli botoknak, sétapálcáknak és míves esemyőnye- leknek. Ezüst és arany botfogantyúk és botgombok sorjáznak előttünk. Az ezüstből készült állatfigurák hajszálpontos megmunkálású realisztikus szobrocskák, megannyi aprócska műremek. Az egyik sétaboton klasszicista stílusú, szépségesen szép, alig nyolc centiméteres istennőalak, miniatűr szobrocska dicséri gazdája ízlését, és természetesen az alkotót. A második tárlóhoz érve szembeötlik a stílusváltozás: az itt látható ezüst díszítőelemek és rátétmotívumok már a szecesszió korát idézik. A levelek hajszálpontos megmunkálása és a vonalak szecessziós hullámzása teljes művészi egységet alkot. Továbblépve, a harmadik tárlóban szívfájdí- tóan szép használati tárgyakat tekinthetünk meg a harmincas évekből. Ezekre már a letisztultság, a „modem” megjelenés a jellemző, azonban ne tévedjünk: ez korántsem azonos a ma lélektelen sematizmusával! A nehéz, veretes ezüst étkészlet finom girland motívuma úgy simul az anyagba, mintha maga az Úristen teremKortárs festő képe a művészről tette volna oda. Az ezüstdobozokon látszik, hogy szinte jó kézbe venni őket, akárcsak azt a szivarvágót, amelynek egyszerű formai szépsége önmagáért beszél. A falon gyönyörű diploma: az I. Ferenc József ötvenéves uralkodói jubileuma alkalmából rendezett kiállítás dicsérő oklevele Oscar Diet- rich és cége részére. Majd odébb egy másik: az 1900-as Párizsi Világkiállítás bronzdiplomája. Hatalmas vitrin következik nehéz, veretes láncokkal, arany, drága- és féldrágakő nyakékekkel. Csak a jóég tudja, hogy hányféle anyag sorjázik itt opáltól a brilliánsig. Aprócska függők aranyból, ezüstből, medálok és érmék, brossok és karkötők — megannyi szépséges műremek. Végül pedig egy vízszintes tárlóban huszonkilenc egészen varázslatos szépségű éremverőtő látható. Megmunkálásuk tökéletes. Látszik, hogy a rajtuk verhető érmék egytől egyig klasszikus remekművek lehetnek. A kiállított tárgyak a mester Bécsben élő unokái, valamint a Jósa András Múzeum Kállay-gyűjteményének tulajdonában vannak. (A kiállítás január közepéig látható.) Ezüst rátét Az első tárló Fotók: Bozsó Katalin Előírt ideál P- I. (Új Kelet) ____ Mi nden korszaknak van ideológiai vezérmotívuma. Ez a vezérmotívum aztán — mint a szövőpók — mindent körülfon, behálóz, és fokozatosan önmaga képére formál mindent, azaz minden fronton kialakítja a kor ideálját. Ez az ideál sok- szorozódik azután a divatban, az emberek viselkedésében, és az egész kor szellemiségében. A nagyobb korszakokról természetesen csak nagyol-. tabb képeket festhetünk (például olyat, hogy a reneszánsz ember ideálja a szép testű, szép arcú, kisportolt alakú férfi volt). A mikro- korokhoz pontosabb, kon- túrosabb képek és alkotott ismeretek kapcsolódnak. Ha például a hetvenes évek emberideáljáról beszélek, akkor okvetlenül egy hosz- szú hajú, bő indiai ingben járó, virágokat szeretgető, füvet, hasist szívó és LSD-t „dobáló” vézna, magas srácra gondolok, aki nemhogy nem akarja, de fel sem tudja emelni a fegyvert. Ezt a mikrokort áthatja a szeretet, és a szerelem istenként tisztelt nimbusza, a politikusok leghatározottabb bosszantására. Ha mindezt szembeállítjuk a mai mikrokorszak ideálrendszerével, siralmas képet kapunk. Állig felfegyverkezett izomagyú gyilkológépek dúlják a világot, amelyben az egyetlen közérthető önkifejezés az erőszak. Mindez a divatban is reprodukálódik, összemosván a nemeket, hasonlóképp otrombává téve nőket és férfiakat. Villany- szerelő-, vagy ácsbakancs, ruházat helyett szegekkel kivert harciló-szerszám, kopasz fej, a zsebben spray, bokszer, pisztoly és kés. Ezek „mennek” ma, lehet, hogy holnap már a púp is... Mindazonáltal, hogy így nézünk ki, ez csak a felszín és valamilyen elkorcsosult romantika. Mint ahogy a Schwarzenegger-film (amelyben az izomember terhes papát játszik) is sejtetni engedi: lakozik ebben a férfiben hatalmas szív is. De hát miért kell akkor ezt titkolnia? Tény, hogy egykét túlzóan álromantikus kor kivételével a férfiembernek nem adatott meg soha a „sírás öröme”. Az érzelmek ilyen kifejezése, netán érzelgés a nőkre hárult. Aztán ahogy fokról fokra emancipálódott a szebbik nem: lassan elvesztette ezt a jogát is. Ugyan minek mutassa ki immár, ha valami miatt lelki fájdalom éri, amikor ő is géppuskát, bazookát akaszthat a nyakába, és egyszerűen le is puffanthat- ja azt, aki sírásra készteti?... A kérdés már csak az, hogy mi jöhet még ezek után? Egy még vadabb, még embertelenebb férfi- és nőideál? Vagy netán újra a csöpögős romantika kora? Vagy esetleg valami olyasmi, ami még eddig nem volt soha? Ki tudja? De minek is tudni? Majd meglátjuk.
