Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-12 / 290. szám
$ 1996. december 12., csütörtök Szomszédoló Vallási ellentétek az tlng völgyében Megverték a pópát Az ungvári járásban sajnos még mind a mai napig léteznek olyan települések, ahol a vallási felekezetek közt valamilyen ellentét rontja a viszonyt. A járásban hét különböző felekezetet tartanak számon, s kereken száz gyülekezettel. Közülük ’95-ben rendezettek a kölcsönös viszonyok, jók a kapcsolatok az állami szervekkel. Öt községben azonban egyelőre nincs egyetértés a felek közt. Elsősorban a görög katolikus és a pravoszláv felekezetűek közti megbékélés körül vannak komoly problémák. Petrivka faluban például együtt építettek közös szentélyt a két gyülekezet tagjai. A dologból mégis kenyértörés lett, mert nem tudnak megegyezni a templom használatának rendjében. A birtoklási jogban a döntést most az állami szervektől várják a hívek, akiknek egy csoportja a járási önkormányzat épületéhez is felvonult, hogy kicsikarja az irányítói testület támogatását. A járási adminisztráció vezetői megértéssel kezelik a problémát, de mint a vitatkozó felekkel is közölték, az ügy elsősorban rájuk, a templomjáró emberekre tartozik. Hasonló ellentét borzolja a kedélyeket Nagylázon, ahol a templom birtoklása körül folyik a vita. Itt már tettleges- ségig fajultak a dolgok görög katolikusok és pravoszlávok között. A katolikusok egy csoportja megverte a tanácselnököt és a pravoszláv pópát. A templom körüli vitát mind a mai napig nem sikerült megnyugtatóan rendezni. Nem is sikerülhet, ameddig mindkét felekezet mereven elutasítja a felkínált kompromisszumos javaslatokat. A kölcsönös egyetértés, a felebaráti szeretet hiánya ellen sajnos az állami szervek sem tehetnek semmit. Köblérben (Kibljari) a volt görög katolikus parókia visz- szaperlése körül izzanak a kedélyek. Mint azt Molnár Gábor, a járási önkormányzat elnökhelyettese, aki a vallásügyi kérdésekért felelős, elmondta, e faluban is hiányzik az emberek közti megértés. A parókia háború után államosított épületében ugyanis jelenleg a község óvodája kapott helyet. Ha az épületet visszaadnák az eredeti tulajdonosnak, azaz a görög katolikus egyháznak, úgy a falu óvoda nélkül maradna. Nincs ugyanis más épület, ahová a gyermekintézményt át lehetne költöztetni. Új óvoda építésére pedig nincs pénze senkinek. Molnár Gábor szerint az ungvári járásban még mintegy tíz településen folyik vita a parókiák ügyében. Komoly konfliktushelyzet alakult ki például Ráton, ahol a helyi kis számú görög katolikus felekezet áll hadban a faluban több mint három évtizede szolgálatot teljesítő felcserrel és családjával, akik az egykori parókia épületét lakják. A községi tanács egyik korábbi határozatában az épület tulajdonjogát visszaadta az egyháznak, de azóta sem sikerült megoldani az ott lakók lakásproblémáját. Az Az oidait írta: Balogh Csaba egykori parókiában lakóknak ugyanis egyszerűen nincs hová kiköltözniük, amit a felekezet tagjai nem hajlandók tudomásul venni. A kilakoltatási kísérleteket már erőszakos megnyilvánulások is tarkítják. Természetesen nem mindenütt hagyták a felekezetek és azok lelkipásztorai elfajulni az esetleges ellentéteket, mert a gyülekezet hangulatára, viselkedésére meglehetős befolyással lehetnek az egyházi személyek, papok, lelkészek, tiszteletesek, pópák. S ha ők nem tudnak rendet tartani a nyájban, akkor ott valami nagyon nincs a helyén. Miért nincs torzsalkodás például Szolyván? Pedig az ottani görög katolikusoknak is lett volna ürügyük az ellenségeskedésre. Elvégre az ő templomukat is elkobozta a szovjet állam. Ők azonban a háborúskodás helyett inkább a lelkipásztoruk által megmutatott békés utat választották, s belefogtak egy új templom építésébe. Felebaráti szeretetre, megértésre, egymás iránti toleranciára van példa az ungvári járásban is. Csapon például békésen megfért egymással egy templomban több mint ötven éven át a, római katolikusok és a reformátusok gyülekezete. Soha nem támadt közöttük vita a templom használata miatt, mert az őket, a lelkűket irányító-formáló egyházi személyek nem azt tartották célszerűnek. Számukra az Isten igéje volt az egyetlen mérvadó, s nem az evilági békétlenség tüzelése. Békés úton oldották meg a parókia birtoklásának kérdését Eszenyben is. Ott iskola volt az egykori papiakban. Öt évvel ezelőtt a felek leültek tárgyalni, s különösebb viták nélkül oldották meg a problémát. Azóta iskolája is van a falunak, s épül az új parókia is. Ha tehát Isten földi szolgái is úgy akarják, s valóban az igehirdetést tartják szent kötelességüknek s nem a lelkek egymás ellen uszítását, talán elcsitulhatnának a kedélyek, s az évek óta tartó értelmetlen vallásháború abbamaradna. Akkor majd béke és szeretet uralja ezt a parányi térséget Tiszán innen, Ungon túl. KELET Az évszázad bűnbandája A Kárpátaljai Megyei Belügyi Főosztályon a közelmúltban elemezték a megye kriminalisztikai helyzetét, s megállapították, ha nem is jelentős mértékben, de javulnak az állapotok. Lefülelték az évszázad bűnbandáját a kárpátaljai belügyi- sek. Ez a soktagú bűntársulás afganisztáni veteránokból állt össze. Vezérük egy olyan katonatiszt volt, aki a legkülönbözőbb hadszíntereken edződött. A fegyveres különítmény terrorakciókat hajtott végre Kárpátalján, s bárhol, ahol megrendelésük volt. Működtek Odesszában, Kijevben, s az ország határain túl. Kárpátalja a volt Szovjetunió és utódállama geopolitikailag különleges helyzetben lévő országrésze, ahol a gazdasági bűnözés csatornáinak érrendszere is erősen kitapintható. A gazdasági bűncselekmények terjedése terén a megye a második helyen van Ukrajnában. S ez önmagáért beszél. Az országos mutatókhoz viszonyítva jól működik az adómilícia. Az adócsalások, gazdasági visszaélések leleplezésére létrehozott belügyi szerv az elkövetett, illetve felszínre került bűncselekmények 4,4 százalékát derítette fel. Az országos felderítettségi átlag ezzel szemben alig éri el az egy százalékot. Nagy tétel a bűnözésben a csempészet. A vámhatóság kijátszására az elsősorban szeszes italokból, dohányáruból, kávéból és elektronikai cikkekből álló csempészszállítmányok döntő többsége Magyarországról érkezik a megye területére. Külön kategória a szeszes italoké. A kárpátaljai belügyisek adatai szerint csupán Magyarország területén legalább negyven olyan szeszipari vállalat működik, amely kizárólag az ukrán, illetve az egykori szovjet piac számára termel. Kárpátaljára naponta kamionok tucatjai lépnek be olyan vodkaszállítmánnyal, melynek rendeltetési helye a kísérő okmányok szerint valamely utódállam. Jobban utána nézve azonban kiderült, hogy az országba beléptetett tranzitszállítmányok közül egyetlen egy sem hagyta el később Ukrajna területét. A vodkaszállítmányoknak Kárpátalját elhagyva egyszerűen nyomuk vész. A megrendelőként feltüntetett cégekről rendre az derül ki, hogy soha nem is léteztek. Hogy hová tűnik a töméntelen behozott szeszes ital, ma még megoldatlan rejtély. A minap egy jelentős nagyságú pezsgőszállítmányt tartottak fel az ukrán hatóságok. A gyanút az keltette fel, hogy az okmányokban megnevezett cégországként Moldova szerepelt. Márpedig ez a térség éppenséggel pezsgőgyártásáról ismert. Azaz olybá tűnt a dolog, mintha az eszkimók rendeltek volna hűtőládákat. Soha nem tudta meg, mi volt a bűne Huszonöt évre ítélték A batári Dolinszky Józseffel a véletlen sodort össze. Az életének kálváriájáról szóló elbeszélését magnószalag őrzi. Ez a történet arról tanúskodik, hogy a kárpátaljai magyar férfiak meghurcoltatása nem ért véget 1944 őszén. «—Még nem töltöttem be a 22. életévemet, amikor behívót kaptam a szovjet seregbe az ötvenes évek elején. Ötödma- gammal voltam magyar annál az alakulatnál, ahol sorkatonai szolgálatomat kellett töltenem. Ez Kijev közelében volt. Azt sem mondták, hogy letartóztattak. Úgy tuduk, hogy Kijevbe megyünk újoncokért. Furcsálltám is, hogy csak engem visznek. A pályaudvar előtt egy nagy fekete autó várt, abba kellett beszállnom. Ekkor már sejtettem, hogy valami baj van készülőben. Őrségből vittek el, s nem engedtek semmilyen holmit magamhoz venni. Egy pincébe vezettek, letépték a vállapjaimat, s betaszítottak egy sötét kamrafélébe. Éhes voltam, meg szomjas. Hiába kiabáltam. Éjféltájt adták tudtomra hivatalosan a letartóztatásomat. Később tudtam meg, hogy bajtársaimra is ez a sors várt. Haditörvényszék elé kerültünk. A vizsgálati fogságban — mert gondolom, az volt — hét hónapig ültem magánzárkában. Nem érintkezhettem senkivel. Igaz, verni nem vertek. Egyszer akartak ütni, mert nem voltam hajlandó aláírni a csupa valótlant tartalmazó jegyzőkönyvet, amit egy bizonyos Haradeckij főhadnagy írt. Szeretnék találkozni vele. Akkor megkérdeztem tőle, miért csinálják ezt velünk? Azt felelte, hogy ha oroszok lennénk, nem lenne semmi bajunk. Az volt hát a fő bűnünk, hogy nem tudtunk jól oroszul, magyarok voltunk. Volt ott egy Molnár József nevű hadnagy. Ő tolmácsolt. Talán beregszászi lehetett. Nagyon rendes ember volt. Szeretném tudni, mi lett vele. Volt egy elődje, az is magyar volt, de még az oroszoknál is- rosszabbul bánt velünk. A zárka, ahová becsuktak, fűtetlen volt, sötét. Az ablakot kiverték. Majd megvett az isten hidege. Összességében tizenöt hónapot ültem börtönben. Nagyon megrázó volt megtudni, hogy 25 évet kaptunk. Mégis reménykedtünk valami csodában, hogy kiderül, nem vagyunk bűnösök. Az ítélethirdetést követően a börtönben összetereltek egy nagy terembe vagy százötven elítéltet. Ott tudtuk meg, hogy visznek tovább. Csodálkoztam, mennyi zsidó volt köztünk. A tömlőében úgy áthűltem, hogy egy életre szóló reumát kaptam. És most egy gramm szenem sincs... Állítólag elárultam a szovjet hazát. Azt azonban, hogy ezt miként, mikor csináltam, a mai napig sem tudom. Az Ural- hegység északi részén, a tajga és a tundra határán lévő haláltáborok egyikébe kerültem. Még Magyarországról is voltak ott. Szegedről Kasza Péter. Ő azért került oda, mert a lányát meg akarta erőszakolni egy szovjet katona, és ő egy bottal agyonütötte a katonát. Tíz évet kapott. Nagyon betegen, de hazatérhetett. Sokan voltunk magyarok. Még utánunk is érkeztek. Bendefi Béla az ölemben haldoklott. Őt Munkácsról hurcolták el. Itthon felkerestem a családját. Olyanok voltunk, mint aki nincs észnél. Fakitermelésen dolgoztunk. Derékig érő hóban, mínusz tíz fokos hidegben naponta tizenhat kilométert gyalogoltunk a munkahely és a tábor között. A láger tele volt * V'j f-... M y . ■*. ; Ifi;* A muzsalyi templomrom Fotó: Markovics zsulikokkal, besúgókkal. Minden szavunkra nagyon kellett vigyáznunk. Már reggel ötkor ébresztettek. Ez az öreg rabok feladata volt. A reggeli rendszerint üres halleves volt. Az erdőben felügyelők hajtották a rabokat, mert a tervet teljesíteni kellett. Egyes brigádok fizetést is kaptak. Eleinte azonban olyanban dolgoztam, melynek felügyelője maga tette zsebre a havi 10—20 rubelt, mert állítólag nem teljesítettük a 120 százalékot. Később egy másik brigádban én is kaptam egy kis pénzt. Volt a lágerben egy kantin, ahol olykor lehetett kenyeret, kekszet, sőt, cukrot is venni... Sohasem felejtem el; mentünk az erdőben, az egyik rab kiugrott a sorból, szökni próbált. Két—három nap múlva fogták el. Kutyákkal marcan- goltatták szét mindannyiunk szeme láttára. Megmutatták, hogy járnak a szökevények. Ott pusztult el a szerencsétlen. Nem volt ott hova szökni. A lágerek egymást érték. Tele volt a környék katonasággal. Úgy vártuk Sztálin halálát, mint a zsidók a Messiást. Tudtuk, hogy akkor változni kell valaminek. Változott is. Elengedték a köztörvényeseket, a külföldieket. Moszkvából jött ki egy hattagú bizottság. Megkérdeztük tőlük, hogy mi a bűnünk? Ők azt mondták, aki nem ölt, az mehet haza. Egyenként hallgattak ki mindenkit. Volt egy barátom. Policáj volt a németek alatt. Jó ember volt. Remekül értett a gépekhez, traktorokhoz. Nem tudom, mi lett vele. Nem akarták hazaengedni. Én akkor már öt évet húztam le a lágerben, több mint hat éve tartott a rabság. Nagyon kiszívta erőmet a kegyetlen munka. Ha tört, ha szakadt, a napi 80—100 köbméter fát ki kellett dönteni, megtisztítani, felaprózni. Amikor hazajöttem, szerettem volna meglátogatni a rokonaimat Magyarországon, alig néhány kilométerre a falumtól. Sokáig hitegettek, hogy megkapom az útlevelet, de hiába vártam. Mindig találtak valami okot az elutasításra. Itthon is nehéz volt. Akadt, aki utánam kiabálta az utcán, hogy fasiszta vagyok. Az 56- os események idején állandó karhatalmi felügyelet alatt álltam. Hát így volt... Csak 1994-ben rehabilitáltak. Kárpótlást nem kaptam semmiért.
