Új Kelet, 1996. november (3. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-11 / 263. szám

1996. november 11., hétfő Kultúra Tanulni vágyó fiatal pályatársaimnak Ellenőrzőkönyv Történelem I. Molnár Ferenc, a színpadi szerző!... Már újra becsben tar­tott „megmentője” évadoknak, ha baj van egy-egy színházi pénztár forgalmával, ha, Jemű- vészkedte” a látogatottságot néhány „mágus”, mentőöv Molnár bármely darabja, amelybe a fuldokló direktorok megkapaszkodhatnak. Egykor a magyar színház „anyanyelve” volt a játék, já­ték „a kastélyban” játék a „lizsében”, játék egy nem koszlott, nem vízzel elárasztott, nem működbe sötétült színpa­don, ahol a szereplők, még ha cselédek is, pipereszagúak, még ha furcsák is, bájosak!... Perfekt játszotta egykor a ma­gyar színész a „nem fontosat”. Akkoriban ugyanis tehette, mert ő maga fontos volt, válo­gatott ruhatárat tartott méltósá­ga védelmében, vasalt nadrág­ban, sevrócipőben, és kemé­nyített gallérral járt kávéházba, étterembe, s nyaralni Abbá­ziába. Molnár korában a szí­nésznek még nem volt erénye a „nagy bazi mélységgel” ál­cázott fakóság, akkoriban a komédiások még különleges­ségük, másféleségük és másfé­le színességük szerint tűntek ki az átlagból. Ma a szakmai kép­zetlenség átlaga törvényerőre emelte a szürkeséget. A magyar színházból az el­múlt harminc évben kiirtották a könnyedséget, hisz épp egyé­niségnek lenni volt sokáig a legnagyobb bűn, s a sok egy­forma arcúság mi másban mí­melhette volna „nélkülözhetet­lenségét”, mint a látens súlyok, a pszeudo-rosszkedvűség meg- vertsége alatt. Könnyű személyiségtől csak cafrang a könnyedség, érdeke­sen könnyed csak a valódi, a természettől való titok lehet, csak komoly, nagy személyi­ségek révén élvezetes az eredendő báj!... A „kinevezett” sztárnak Molnár alakjaiban nem jut lélegzet három órán át, ha nincs szakmai muníció, ha nincs kiérlelt elegancia, ha nincs láthatatlan izma a jelen­lévő individuális kondíciójá­nak, kifulladnak a pillanatok egymás után, s csak a semmi elnehezülése szembetűnő. Színészetünkből eltűnt az ív, a dallam, a felvonásokat átlen­gő mosoly, a bősz kritikától ment megnyerő frivolság, a fanyar pikantéria, a beszéd- technika bravúrja, a gesztusok koordinált szűkszavúsága, a mondatok egymást lendítő szellemességének kottázható építkezése, a közönség lenyű- gözésének magától értetődő zsonglőrmutatványa. Lélekrajz, az van!... A bensőt tonnaként megülő „sztanyisz- lavszkijiság”, az is van!... Keserűségtől legörbedő szájak, zsigerekből fölböffenő sóha­jok, magánmormogások, gondterheltségek, színpadra betolakodó üldözési mániák, sértettségek, deffektusok, azok szintén bőviben vannak!... A magyar színésztársadalom utóbbi harminc évben képzett egyedei mindent megtanultak a „művészlétezés meggyötört- ségének kirakat-grimaszai­ból”, csak a szakmai fogások teljességének eszközeit mu­lasztották el magukévá tenni. Egy kikefélt zakóban, egy szmokingban, isten ne adja, egy frakkban van egy estélyi ruhában testi-lelki analfabéták­ká leszünk!... A magyar színész ma csak a bakancsos, lerongyolódott, görbedt hátú expressziót tud­ja, pedig újabban néha az öltöztetőnőknek egyre több­ször kell kifényesíteni a lakkcipőt, megvasalni az ing nyakát. Molnárnál nem lehet a sze­mélyiség gyűrött. Molnár harmonikus, jósza- gú és úri!... Mivel szükségünk van rá, szép lassan „hozzá kellene vi­selkednünk” magunkat!... Ellenkező esetben Molnár megbuktat bennünket. Születésnapi kiállítás a Bagolyvárban Soltész Albert hetvenéves Azt mondják: senki sem lehet próféta a saját hazájában. Saj­nos, így igaz. Különben ugyan miként volna lehetséges, hogy hetven kemény évet kelljen megélnie egy művésznek ahhoz, hogy felismerjük igazi nagyságát, és magához méltó tisztelet­tel megbecsüléssel övezzük? Igen, igen. Hiszen már eddig is megtehettük volna! De mert köztünk él, jelenléte mindenna­pos, hát csak rábólintunk: igen, Soltész jó festő. Tévedtünk! Soltész nem jó festő, Soltész Albert az igazi nagyok közül való, Soltész Albert: Mester! Nagy időket idéz emelkedett hangon, bár mindig egyszerű és tiszta. Palotai István (Új Kelet) Tájhoz, világhoz, eszméhez, a művészet örök igazságaihoz örökkön hű, aki képtelen a divat­áramlatok diktálta alkura, mert köti a látott igazságok becsülete, amelyben úgy képes feloldódni, mint só a tengerben, átlényegít- ve azt! Mester, aki mutatja az utat eben a süket éjszakai bolyongás­ban, világítótorony: ím, itt a kikötő, nem pedig az elsilányí- tott zagyva megjelenítésben. Itt az igazság, ahol a tér és a szerke­zet nem omlik össze, hanem új­raépül. Ahol a szín nem annak kérdése, hogy éppen melyik tu­bus esik kézre, hanem a fény vetülete! A Mester, aki kínlódik, de nyer, mert mindennap meg­fejti a csodát, ahelyett, hogy sut­ba lökve azt, csak a felület ábrá­zolására tömé. Tiszteletet paran­csoló rajztudása pedig felveti a Nyitány az elet öröméhez Kanda Ferenc (Uj Kelet) Jól kezdődött Nyíregyháza idei hangversenyévadja. Nem egészen három héten belül két nagysikerű koncertet hallgat­hattak meg a zenekedvelők, amelyeken a zene élvezete mellett egyrészt érdekes, más­felől mélyen érzelmi találkozá­si pontokat is felfedezhettek. Az érdekességet az jelentet­te, hogy a hangversenyeken egyazon városok ének- és ze­nekarai voltak a közreműkö­dők: október 19-én a Szabol­csi Szimfonikus Zenekar és a Nyíregyházi Vegyes Kar, no­vember 5-én a Debreceni Fil­harmonikus Zenekar és a Deb­receni Kodály Kórus. Ez per­sze akár nem helyénvaló össze­hasonlításokra ösztökélhette volna azokat, akik nem a pódi­umra figyeltek. Nem tették, mert a feltételekben és körül­ményekben kétségtelenül meg­lévő különbségek (csak egyet: a debrecenieknek ki kellett nyitni a színpad hátsó terüle­tét, a mieinknek nem) nem je­lentek meg ilyen markánsan az előadások színvonalában. Különös hangulatot kölcsö­nöz bármely hangversenynek, ha az elhangzó művek azokat a gondolatokat mozgatják meg, erősítik fel, amelyek örö­mök, emlékek, gondok, kérdések formájában körülfogják aznapja­inkat. Ki tagadhatná, hogy a Dvorák IX. (Az új világból) szimfóniáját végigkísérő haza­menni—idegenben maradni ví­vódás sajátos hangsúlyt kapott forradalmunk 40. évfordulója előtt néhány nappal. S Kodály Zoltán Pest és Buda egyesítésé­nek fél évszázados jubileumára komponált Budavári Te Deumá- nak fő kérdése: „tudunk-e Euró­pa és Ázsia kultúrája között híd lenni, s talán mindkettővel össze­függő szárazföld” soha nem volt időszerűbb, mint napjainkban. Ezt a két művet adta elő a nyitó­koncerten a Fehér Ottó által ki­tűnően felkészített Nyíregyházi Vegyes Kar és a Szabolcsi Szim­fonikus Zenekar Martos László vezetésével, neves magyar szó­listákkal, szomorúan kevés szá­mú érdeklődő előtt. Pedig akik ott voltak, gondosan felépített, értékes gondolatokat értőn köz­vetítő, kifejezetten nívós produk­ciót kaptak. Úgy érzem, mind a két együttes a közönség és a fenntartók részéről egyaránt több támogatást érdemelne. Négy nappal halottak napja után Verdi Requiemjének dalla­mai csendültek fel a művelődési ház hangversenytermében. Van egy. színvonalában esetleg nem, tartalmát illetően azonban min­denképpen ideillő hindu mon­dás: „Sírva jössz a világra, s körülötted mindenki moso­lyog. Úgy élj, hogy mosolyog­va távozhass, és körülötted mindenki sírjon”. Verdi műve erről szól: a mosolyogva távo­zásról. Minden más hasonló tartalmú, az elmúlás tragiku­mán merengő és kesergő mű­vel szemben ő azt mondja: jó volt élni. Néhány évvel ezelőtt a neves olasz karmester, Lam- berto Gardelli már vezényelte a Requiemet a bujtosi csarnok­ban. Valamennyien emlék­szünk: felejthetetlen élményt jelentett szárnyalásával, monu­mentalitásával, erejével. A mostani más volt. Meghittebb, személyre szólóbb, melegebb, mégsem kisebb hatású. Ebben nyilván szerepe volt a hely­színnek is, ám az igazi érdem egy általunk kevéssé ismert nevű (nem az ő hibája!) olasz fiatalemberé, akit Massimo Niccolainak hívnak, aki kitű­nően, minden felesleges pátosz és hókuszpókusz nélkül, a mű iránti mélységes alázattal irá­nyította a debreceni művésze­ket, s a négy igen jó olasz szó­listát, az ő közvetítésükkel nyújtva át a közönségnek a halál optimizmusát. Jól kezdődött Nyíregyháza idei hangversenyévadja. kérdést: „Kiálltok ellenem? Néz­zük, mi van legbelül? Te tudod? És te, meg te? Nos, ha nem, ak­kor hogy mersz ecsetet venni a kezedbe? Csak az írjon szimfó­niát, aki ismeri a kottát!” A Vá­rosi Galériában november 8-án megnyílt Soltész Albert gyűjte­ményes és életművi kiállítása. A látottakról csak a döbbenet hangján vagyok képes írni, és megvallom, kicsit szégyenke­zem, hogy csak így, szemben az egész életművel voltam képes magamban helyretenni ezt a ki­váló mestert. Azonban ő is te­het róla! A szerénység ugyanis csak addig erény, ameddig igaz­ságos önmagához! Jobban kel­lett volna menedzselnie önma­gát!... Ars longa vita brevis — a mű­vészet örök, az élet rövid — mondja a latin közmondás, és bizony nagyon nehéz szembesül­ni ennek igazságával, most, hogy a Mester immár hetvenéves lett... Belépvén a kiállítóterembe, azonnal torkon ragad a múlt. A magyar festészet egyik aranyko­ra. BarcsayJenő, Gulácsy, Egry, Aha Novák és DésiHüber Isnán, Bernáth Aurél csodás világa ez! Az elemző realizmus világa, ahol súlya van a világ igazságainak. Ahol szent a kompozíció, szent a szerkezet tökéletes ismerete, ahol a színek a mesterek alázatát tárják elénk, nem pedig a vélet­lenszerűség szüleményei. Ez már az a realizmus, amely magába fo­gadta és feldolgozta az izmusok parttalan útkereséseit — megne­mesítve azt. És a világ, amit áb­rázol, a mi világunk, amely lett légyen bármily szegényes is — mégis felvállaltan a miénk, a ke­leti végeken élő embereké. Sol­tész Albert nem hazudik. Azt tár­ja elénk, ami az igazság, de eb­ben az igazságban annyi szépség és elkötelezett tisztaság van, hogy az ember — képeit nézvén — szinte örül, hogy nem másutt született... És nemcsak a táj, ha­nem az egyszerű emberek, a pa­raszt —étkeink szülője—is köti, örök tisztességet állítván a dol­gozó embernek, a verítékes mun­kának. Műveit látván óhatatlanul Korai tus- és diófapác-grafikái, rajzai — a Honfoglalók, a Női akt II., valamint az Asszonyok tehenekkel — mélyen átgondolt és lendületes kompozíciójú, ro­busztus alkotások. Vonalvezetés­ük erőteljes és olyan kavargó, mint az őszi levelek útja a szél­fútta pusztán. Akvarelljei—pél­dául az Itatás a Hortobágyon — mindazonáltal, hogy nem tipiku­san lazúros akvarellek—hiszen ez a technika nem is igazán al­kalmas a soltészi mélységek fel­mutatására —, technikailag és rajzi szempontból is tökéletesek. Érdekes Gemzse című rajza, amelyben a konstruktivizmus eszköztárával él, mégis szintézis az eredmény — egy gyönyörű, realisztikus képi megfogalmazás. A Falu szélén keretbe, térbe feszülő, hallatlanul izgalmas kompozíció. A festmény vonal- vüága egyenes, mégis árad belőle a meleg, a fülledt nyár esti me­leg, a falvak csendje. A Kapások Barcsay Jenő konstruktív és elemző szemléletének egyik gyönyörű visszacsengése. Le­bilincselő vonalvezetés és erő árad a feszülő szerkezetből, egyetlen pillanatig sem billent­vén ki az alakokat a reális súly­pontokból, a realisztikus ará­nyokból. Az Örökösföldi házak is mintha egyek lennének a föld­del, mintha abból nőttek volna ki. Kései akvarelljeit nézvén megint csak azt látja az ember, hogy ta­lán nem elég drámai ez az anyag ahhoz, hogy Soltész igazán ki tudja magát fejezni vele. Van azonban két valóságos remekmű közöttük: a Nagyecsedi házak és a Varjas táj II. Áz első az akva- rellfestészet egy nagyon ritka megjelenési formája — a dina­mikus akvarell, amelyen a színek egészen kápráztatóan szépek, és a fehér sem fehér, hanem maga a fény. A Varjas táj Van Gogh-i ihletésű nagyszabású alkotás! A madarak mint a végzet hírnökei szinte átszabják a rendelkezésre álló világ tereit, egyre nagyobb darabot szakítva ki ezzel a sötét­ség, az elmúlás számára... Külön teremben kaptak helyet azok a tanulmány-remekművek, amelyek olyannyira jellemzők a művészre, egyben pedig magya­rázzák azt a végtelenül mély rajz­tudást, ami igényességének alap­ja. Ez a terem olyan, mint egy „műhely”, a klasszikus rajztudás boszorkánykonyhája... Még nem késő! A hetvenedik évét taposó mester életerős és egészséges, al­kot és tanít! Életét, tudását itt, Nyíregyházán kamatoztatja. Ne legyen nekünk ez olyan termé­szetes! És még valamit: Ha már Kanada és az Egyesült Államok észrevette és aranyéremmel ju­talmazta őt a New York-i Bien- nálén, hát vegyük már végre mi is észre — de méltó helyén! A legnagyobb magyar művészek között. Megbecsülésünknek pe­dig adjunk hangot, öntsük azt formába. Ezzel — tehát a felter­jesztéssel — a város és a megye hivatalos vezetése még adós. Ne­hogy késő legyen! ÚJ KELET a Uj Szemle A megye társadalmi, tu­dományi és művészeti fo­lyóiratának ez évi negye­dik száma a múltat idéző és a jelen valóságát elem­ző cikkeivel jelenik meg a napokban az újságárus­oknál és az előfizetők le­vélszekrényeiben. Alább a folyóirat tartalmára hív­juk fel az érdeklődők fi­gyelmét. Erdélyi Tamás (Új Kelet) Az első részben az 1956-os forradalmat követő megtorlás egy sajátos köré­re világít rá a hadtörténész, Markó György, bemutatva a debreceni és a fővárosi ka­tonai bíróság 1956 decem­bere és 1957 októbere kö­zötti statáriális büntető- eljárásaiban érintett, főként fiatal „elkövetők” adatai statisztikáját. Ezt követi Né­meth Petemé muzeológus interjúja, egy fegyverrejte­getés vádjával elítélt, volt nyírbogdányi fiatalember -— Zombori László — sze­mélyes visszaemlékezése és Molnár Jenőnek, a megyei tanács akkori elnökhelyet­tesének — akit ugyancsak Debrecenben ítéltek el — érzelemdús naplórészlete. Az emlékezést Papp D. Ti­bor írása zárja, amelyben bemutat néhány ’56-os em­lékművet. A folyóirat eze­ken kívül négy fényképet is közöl a „legforróbb” nyír­egyházi nap, 1956. október 26. eseményeiről, a Jósa András Múzeum archívu­mából. S ide csatolhatjuk még Magyar József, Nyír­bátorban élő költőnek, az irodalmi összeállításban kö­zölt Vérünnep című versét is. A történelmi blokkban először Janka György, kál- mánházi görög katolikus parókus írása olvasható a munkácsi egyházmegye fel- állításának történetéről, majd Kormány Gyula főis­kolai tanár szemléltetett le­írása a 150 éve kezdődött Tisza-szabályozásról, s vé­gül Fábián Lajos ny. me­gyei vb-titkár közel tíz év­századot felölelő ismerte­tője a megye, és közvetlen környezete közigazgatási változásairól. Igen részletes statisztikai adatokkal már a mai való­ság tényeit mutatja be Sza­bó Sándorné, a statisztikai hivatal közgazdásza a me­gyei beruházások témakö­rében. A verseket kedvelők Fü­zesi Magda, Oláh András, Kondor Jenő, Bodnár Ist­ván, Nagy István Attila, Laj­tos Nóra, Kállai János, Hor­váth Orsolya, Debreczeni Edith és Balogh Péter ver­seivel, valamint Gabulya Pál négy versfordításával ismerkedhetnek meg. A folyóirat ezúttal is mutat be könyveket, mégpedig B. Papp János: Hajdúdorog küzdelme a magyar görög ka­tolikus egyházmegye felállí­tásáért (Halász Péter), Filep Tibor: A vasútért mindhalálig (Szűcs Sándor, volt záhonyi állomásfőnökről — Orosz Károly), Fodor András: A hetvenes évek (Oláh András) és Czövek István: Kelet dip­lomatája című köteteket (Reszler Gábor tollából). A Szemlét, mint mindig, me­gyei bibliográfia és esemény- naptár záija.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents