Új Kelet, 1996. november (3. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-01 / 255. szám
Emlékezünk 6 1996. november 1., péntek UJ KELET Él a halhatatlanság gondolata Szent hely a temető Sikli Tímea A sírokon égő gyertyák, mécsesek és virágkoszorúk. A hantok mellett lehajtott fejű emberek emlékeznek csendesen. Megelevenedik egy-egy kép a múltból, kicsit újraélik az életet. Arról, hogy mit jelent az élők számára a mindenszentek és a halottak napja, Juhász Imre római katolikus káplánnal beszélgettünk. — A mindenszentek egyházunk életében fő ünnepnek számít. Eszméje, hogy' minden szentet és azokat, akik célba jutottak az Istenhez, egy napon ünnepelünk. A keleti egyházban ezek a gyökerek a 380-as évekre nyúlnak vissza. Ez az időszak a keresztényüldözések ideje volt, így a szent napot a vértanúk napjának nevezték. A változás a VII. századtól indult el, amikor IV. Bonifác pápa 608-ban megkapta Phokas bizánci császártól a jogot, hogy az összes római szentet május 13-án ünnepeljék a panteonban. így azt a helyet Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelték föl. Száz évvel később,///. Gergely korában ajánlották fel május 13-át a Szent Szűznek, minden vértanúnak, apostolnak, hitvallónak, és a földkerekség minden elhunyt igaz embere emléknapjának. — Mióta ünnepeljük a mindenszenteket november elsején? — A végső lépésig majdnem egy újabb század telt el. IX. Gergely pápa, mivel nyár elején elég nehéz volt a zarándokok élelmezését megoldani, az emlékezés napját az aratás és szüret utáni napokra, konkrétan november 1- jére tette át. —Egy nappal később, november 2-án van a halottak napja. Ez az ünnep mennyiben tér el a mindenszentektől? —A bencések a X. században kezdték november 2-án megtartani a halottak napját. 1915-től van egy előírás is, mely szerint minden pap három misét mutathat be ezen a napon a halottakért. Imánk szövege így hangzik: „Hallgasd meg csengésünket, jóságos Istenünk, hogy amint erős hittel valljuk fiad feltámadását a halából, ugyanúgy erős reménnyel várjuk elhunyt gyermekeid föltámadását is”. November 1-jén, a halottak napjának előestéjén minden esztendőben áhítatot tartunk a templomokban és temetőkben. — Mit jelent a hívő emberek számára a halottak napja? — A hívő ember november elseje és nyolcadika között mindennap kimegy a temetőbe, a szent miséken gyón és áldozik, valamint elmond egy-egy imát a pápa szándéka szerint. Ha máskor nem is, de ezekben a napokban a hívőkben és a nem hívőkben egyaránt megfogalmazódik a halhatatlanság és a lelki feltámadás gondolata. Mindenkiben ott motoszkál, hogy egyik pillanatról a másikra nem érhet minden véget, valaminek lennie kell a test halála után is. — Van-e valamilyen jelentősége a sírokon elhelyezett gyertyáknak, virágoknak? —Amellett, hogy szép szokás feldíszíteni halottak napján a sírokat, minden apró mozzanatnak megvan a maga jelentősége. A meggyújtott gyertya lángja a feltámadt Krisztust szimbolizálja, aki legyőzte a halált, és eljutott a mennyei atya jobbjára. A sötét földből ilyen fénnyel jut el a lélek is az örök világosság felé. A virágokkal életet viszünk a halódó természetbe. Azt jelképezi, hogy bár a test elporlad, a lélek képes újra virágozni. A színes bokréták mellé rendszerint zöld fenyőágat teszünk. A szín és a fenyőág együttesen a lélek halhatatlanságát hirdeti. A síroknál állva nemcsak emlékeznünk kell, hanem imádkozni is. A temető csakúgy, mint a templomok, szent hely. Adja meg tehát mindenki, ha belép a kapun, a kellő tiszteletet. Karinthy Frigyes: Halott Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár És kínálja borral a tél, — De én már tudom, miből él a halott: A halott könnyekből él. A halott fekszik a sír fenekén Ahol nincs se tél, se nyár: És sárga az arca, s a szeme süpped És fekszik és könnyre vár. És fekszik és vár, hogy jönnek-e már, És fekszik és vár a holt, Nincs hála, se vád, nem kér, nem is ád Nem kell neki se nap. se hold. Se emlék, se remény, se távoli táj, Csak könny kell a szemből, sok szürke nyirok, Mikor reccsen az ág, és zúgnak a fák, S lüktetve szorul a torok. Mikor szörcsög a föld és árad a csend És szárad a csont odalent A csont, a kemény akkor várja szegény Vergődő lágy elevent. Mert tudd meg: olyankor nevetni szokott, Ha sírásra görbül a szád, Ha sírsz, ne feledd lágy arcok alatt A csontarc kaján mosolyát. Én annyit sírtam már, ó de unom! Kimarta a szemem a könny, Mint vén erezett, rossz régi rezet Zöld rozsda, lusta közöny. Ott sírtam, hol senki se látott, Piszkos züllött helyeken, Mert gyűlölöm én a gyáva pityergést, Utálom, s émelyedem. De ha kell még könny, adj jelt te halott, Nincs vége a tornak, még tart az ebéd, Ha elfogy a szemből a víz, adok én Vért is, ha kell, sót is, ecetben epét. És szétfolyok könnyé, s a földbe szivárgók, Ha ez kell halott teneked: Kimoslak a földből, kiáslak a földből, Kibontom a gyolcsból tetemed. S megindul a könny patakja veled, A szennyes ár kidagad, S rohan át temetőn, falon rohan át, Vad folyó, könny-zuhatag. Egy új vízözön pörgesse meg újra A földet, mint gyermek az orsót, S vizek tetején, habzó vizeken Noé bárkája: koporsód. Halott, te halott, anyám, szeretőm, O nőm, gyermekem, barátom! Majd szállj ki belőle, s adj hírt nekem onnan. Ha kikötsz egy új Araráton. Az emlékezés fényei Dojcsák Tibor _______ No vember első napján a temetőkben imbolygó mécses- és gyertyalángok fénye mutat az ég felé. Oda, ahol azok vannak, akik elmentek, de mégis velünk maradtak. A jelen csak egy pillanat, de a múlt állandóan növekvő és folyamatos, a pillanatok összessége. Amikor a gyufa lángjától felfénylik a kis kanóc, soksok pillanat pereg le szemünk előtt abból a jelenből, melyben még velünk volt ő és ők, mindazok, akikre emlékezünk. Ilyenkor mindannyian nyugodtabbak vagyunk, mint a rohanó hétköznapok során, szavunk halk, szinte suttogás, óvatosan és csendesen lépünk a sírok között. Az emlékező- ket megérinti az elmúlás szele. Nem a halál fuvallata, hanem az örök nyugalom békéje. Akiknek hallottai több helyen, messze egymástól nyugosznak, akiknek munkája, egészsége nem engedi, hogy ezen az estén induljanak gyertyákkal, virágokkal és koszorúkkal a temetőbe, azok napokkal előbb vagy később állnak meg egy fejfa élőt. Nem az időpont számít, csak a főhajtás és a csendes ima. Malik Béla: Keresztjeink A z ég sötétkék bársonyán őszidőn ragyognak legszebben a csillagok. Köztük keresem én a Nagyit, aki két éve búcsú nélkül örökre itt hagyott. A szívem azóta is zokog. Azt mondják, hogy aki eltávozik, abból csillag lesz, mert az ember csillagporból való. Keresem, de nem lelem, hogy melyik áldott fényű lámpás lehet ő, mely sziporkázva int nekem a messzi távolból. Ma a temetők sírhantjain ezernyi mécses lángja libeg: mintha a fényekkel telehintett égbolt földi tükörképe volna. A halottainkra emlékezünk. Nekik lobbannak fel a gyertyák, bókolnak a kecses krizantémok, értük kacsolódnak imára a kezek, suttognak az ajkak. Még a természet is szomorú: bíborba, barnába és sárgába öltözött falevelek peregnek le halk nesszel a fákról: fanyar, elmúlás illatú az alvásra készülődő táj. Vezeklünk szeretteink porladó csontja fölött a soha ki nem mondott, s már el nem mondható dolgokért, elmulasztott tetteinkért, mosolyunkért, simogatásunkért. Az évek múlásával tompul, de sohasem tűnik el lelkűnkül fájdalom, hisz a halottainkkal kicsit mi is meghalunk. Az ember minden eltávozottal kevesebb lesz, olyan, mint a fa, amelynek gallyai lassanként letörnek, és eljő az idő, amikor maga is kidől az élők közül. Ez a nap ezért nem a halálról, hanem az életről szól, amelyet a földi hívságok oltárán tékozlunk el gyarló dolgokkal, egyre szeretetlenebbül. Pedig a halottaink némán intenek: éljetek békében, emberül; árasszatok jóságot és fényt; mások javára teremtsetek, ne csak magatoknak, hogy megőrizzen benneteket az emlékezet a múló időben! Mert nem hal meg az, akire emlékeznek — ez az ember halhatatlanságának titka, mi már tudjuk... Bolyongok a sírok között. Emitt egy fekete ruhás özvegy zokog, jobbjában görcsösen szorítja sápadt arcú unokája kis kezét. A földes hant telitűzdelve gyertyákkal, amelyek libegnek a füstös novemberben. Még friss a gyász, a férfi nem engedte el asszonyát. A halál olyan, mint a hirtelen szerelem: három évet kíván az embertől, s csak utána ad megnyugvást. Mellettük idős néni félrehajtott fejjel nézi rég halott ura sírdombját. A kőlapon ott aránylik az ő neve is: majd leszáll mellé pihenni, így rendeltetett. Ki tudja, mennyi ideje van még bevégezni, amiért megszületett? Barna foltos kezét összekulcsolja, és halkan azt rebegi: aludj csöndesen! Még eligazítja a fehér szegfűket, és lassú léptekkel hazaindul. Távolabb földbe süppedt, mohos kőkereszt, feliratát hiába keresem. Lekopott az rég, s nem tudom, ki fekszik a gazos hant alatt: férfi vagy nő, fiatal volt vagy öreg, amikor koporsóját a hideg gödörbe temették. Hozzá nem jár senki, talán nincs is már rokon, aki felidézhetné arcát, alakját, tetteit. Régen a haldokló legelőször az unokáját hívta magához, hogy emlékezzen. Ő még beszélt a saját unokáinak a nagypapáról, nagymamáról, de a negyedik nemzedék már elfeledte az egykoron volt őst. így múlik el a világ dicsősége, és múlunk el vele mi is. Keveseknek adatott meg a halhatatlanság kegyelme, mert kiérdemelték cselekedeteikkel, alkotásaikkal, bátorságukkal. Ok örökké élnek mibennünk, a közös emlékezet részeivé váltak, még ha nem maradt is fenn róluk festmény. A test elporlad, de a szellem halhatatlanná lehet. Azt tartják, hogy halottak napjának éjszakáján visszatérnek a lelkek a nem ismert tartományból. A sírjukon fellob- bantott gyertya lángja hívja őket vissza a földi világba. Nagyon sok lélek térhet most vissza, mert a temető olyan fé- nyességes, mintha napfény ra- gyogtatná. Talán még sose volt itt ennyi ember, aki a gyökereit keresi. Minden elhunyt ember gyökér, amely összeköti a múltat a jövendővel, s ahogy ridegedik a világ, egyre többen fordulnak a megszépülő múlt felé. A halottainkban önmagunkat látjuk mindig. Ezért ez a legkegyeletesebb, legszentebb emléknapunk. A virágokkal, örökzölddel font koszorúkkal próbáljuk megváltani az elhunyt szereltünkkel szembeni vétkeinket, s pótolni, amit lustaságból, nemtörődömségből, haragból elmulasztottunk. Mert botorságunkban csak akkor ébredünk rá valaminek, valakinek a hiányára, ha végképp elveszítettük. Orpheusz legendájában a legerősebb szerelem sem tudja visszahozni a holtak birodalmából Euridikét. Ezért csak az emlékezet tarthatja életben számunkra az eltávozottakat. Ha igazán szerettük őket, és ők szerettek minket, akkor elvittek valamit magukkal belőlünk is. Hiányuk fáj nagyon, semmit sem lehet pótolnunk már. Csupán a múlandóság örök, a halottak némán is erről beszélnek. Életüket nevük, születésük és haláluk éve jelzi, minden más elmúlt velük. És ki emlékezik meg a névtelen holtakról, akiknek sírját nem gondozza senki, vagy csontjaik már közös helyen nyugszanak a végképp elfeledtekkel? Ki gyújt gyertyát őérettük, hogy lelkűk visszatérhessen életük egykori színhelyére; s ne haljanak meg végképp? L épteim alatt zizeg az avar, ahogy kószálok a sárga lángoktól fénylő sírok között. Fölnézek az égre, ahol csillagok milliárdja hunyorog. Talán egy közülük az én nagymamám; talán valóban minden halott egy csillag, amely ezen az éjszakán leereszkedik az ég bársony kárpitjáról: hogy pár órára ismét a földön világítson. Földi csillagok Tóth M. Ildikó tárcája Lefler György: Gyertyák Haláluk után a holtak elégnek, bennünk kormozódnak Lelkűnkből égig pattan a pernye fájdalmas- jajveszékelve Hinnénk: e láng, e roppant tűz végül, ha mindent felperzsel zsaráttá békül? Hamuvá válik Halottak napján gyertyák kanócán felparázslik
