Új Kelet, 1996. november (3. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-25 / 275. szám
UJ KELET ÜIH Megyei krónika 1996. november 25., hétfő 3 BáJlójegyzel _________________ Sz emmagasságban a gyerekkel Ritkán fordul elő, vagy talán nem is volt még ilyen, hogy a Magyar Rádió közel egyórás portréműsorban mutasson be egy óvónőt. Persze nem egy óvónőt a sok közül, hanem magát „az óvónőt”, akinek életszemléletét, gyermek- és hivatásszeretetét, emberi mentalitását tanítani kellene legalább az óvónőképző intézetekben. Baraksó Erzsébet (Új Kelet) ____________ Ha rcsa Tibornét, Kati óvónénit (akinek névnapja alkalmából mi is sok boldogságot kívánunk) különösen nagy élmény volt hallani vasárnap, itt, szűkebb pátriánkban, hiszen pályájának legnagyobb részét nyíregyházi óvodákban töltötte el, és itt élte meg a nyugdíjaztatását is. A riportban így összegezte pedagógiai ars poétikájának lényegét: — A magam tapasztalatán jöttem rá, hogy a hároméves gyerek is személy, egyéniség., akivel ennek megfelelően kell beszélni, viselkedni. Rádöbbent, naponta három órát tesz ki az az idő, amit a gyerek a szüleivel ébren tölt, s azt nem tudják arra fordítani, amire kellene. Mindig azt szerette volna elérni, legyen legalább egy fél óra a családban, amikor a gyerek a beszélgetés központja, de a reggel a rohanásé, a kapkodásé, az apa kénytelen naphosszat dolgozni, este sincs otthon, s mire az anya hullafáradtan hazakerül, még ott van a mosás, főzés, takarítás. Igen lényeges, mit lát, hall a gyerek az óvodában, hiszen az óvodáskor a gyermek életében az egyetlen időszak, amikor még figyelni lehet erre az egyénre, az iskolába kerülvén erre már így nincs mód. Nagyon fontos, hogyan közeledik az óvónő ehhez a kis egyéniséghez. — Szemmagasságban a gyerekkel — fogalmazott Kati óvónéni, s ez lehetne a mottója egész pályájának. — Le kell guggolni a gyerekhez, ha beszélünk vele, ne kelljen a nagy felnőttre felfelé néznie, de úgy kell leguggolni, hogy azt a gyerek ne vegye észre. Ez az, amit tanítani kellene, annak tudatosítása mellett, hogy ezt a pályát csak az válassza, aki nagyon szereti a gyerekeket. Harcsa Tiborné minden szavából árad ez a szeretet, és természetesnek tartja, hogy vallomást tegyen Szabó Éva riporter kérdésére: igen, sokat tanult a gyerekektől, mindenek előtt türelmet, továbbá azt, milyen a világ, mert számtalan nehéz sorsú, rossz apával és rossz anyával megáldott, veszélyeztetett gyermekkel találkozott. Nagy élményt kapott viszont egy „cigány anyukától”, aki — bár elköltöztek és az óvodai körzetük megváltozott — a negyedik gyerekét is Kati óvónénire bízta, mert igen elégedett volt az óvoda erkölcsi nevelésével. — Nem vagyunk igazán gyermekszerető emberek — hangzott a megdöbbentő kijelentés — ezt mutatja a jelenet a parkban, amikor két anyuka beszélget, és elhessentik a homokozóból hozzájuk futó gyermekeiket. Pedig micsoda remek hely egy homokozó padkája a gyerekkel beszélgetni! Nem gyermekközpontúak az állami intézkedések sem, sorolta továbbá aggodalmait, a gyest, a gyermekekre jutó „támogatást”. Művileg szétroncsolt családokban agyonhajszolt szülők, és nincs aki megfogja a gyermek kezét. Még az óvoda e leginkább gyermekszerető hely, esztétikus környezetben, normális kosztot és megfelelő szellemi táplálékot kaphatnak. Ezért kellene nagyon sok jó óvónő és jó nevelés a nagy közösségi masszagyúrás helyett, hogy kivel-kivel egyéni tehetsége szerint lehessen bánni. Hogyan is fogalmazta meg Kati óvónéni egy nagyon szép képpel? — Ha kell, hadd érjen meg elsőnek pirosra az almafán, és ha kell, hadd maradjon még egy kicsit halványzöld. A gyerek ilyen! Nem szóltunk még a portréműsor apropójáról: csak úgy „mellesleg” megalapozta, összegyűjtötte, feldolgozta és kiállításra rendszerezte óvodamúzeumának anyagát, amely — egész Európát, az USA-t és Japánt, is beleértve — a jelenleg rendelkezésre álló dokumentumok tanúsága szerint az egyetlen a világon. Itt kezdte a gyűjtőmunkát Nyíregyházán, elérte, hogy a múzeumi célra kiszemelt Körte utcai épület műemléki védettséget kapjon az országos illetékesektől, felajánlotta a gyűjteményt a városnak — és Nyíregyházának nem kellett. Martonvá- sár, ahol az első magyar óvoda alapítója, Brunszvik Teréz élt, kapva kapott rajta, boldogan fogadta és méltó környezetben helyezte el a páratlan értéket. — Nyíregyházán megbuktam — hallottuk a tárgyilagos összegzést — de nem a bukás számít, hanem az a fontos, hogy hány bukás után hányszor tud felállni az ember. Ez a mondat fog még sokáig a fülünkbe csengeni, de az is lehet, hogy már soha többet nem felejtjük el. (A martonvásári óvoda- ■ múzeum bemutatására lapunk egy későbbi számában visszatérünk.) Máriának szentelve L. GY. (Új Kelet) A nyíregyházi Kertváros római katolikus egyházközösségének régi vágya teljesült: november 24-én, vasárnap délután: Bosák Nándor, a Debrecen—Nyíregyházi Egyházmegye püspöke felszentelte a most épült Mária-templomot. A Legyező utca szomszédságában a templom építése két-három évvel ezelőtt kezdődött a Szent Antal plébánia jóvoltából, Kis István c. kanonok, plébános szorgalmazására. Az ünnepi eseményen a nagy számban megjelent hívek felemelt lélekkel fogadták a kívül-belül tetszetős, modern templom felszentelését. Napról-napra lábujjhegyen élve Palotai István (Új Kelet) Mit ér, ha az ünnepi várakozás helyett rettegő várakozás a jussunk? Fát? Ajándékot? És akinek kenyérre sem jut, vagy sötétben fog ünnepelni, mert képtelen lesz addig (és utána sem) befizetni az immár oly nagy dérrel-durral privatizált áramot? De ne beszéljünk szélsőségekről! Beszéljünk az átlagemberről. Aki napról napra „lábujjhegyen él”, és nem fémek bele ebbe már ünnepek? Amikor az a kérdés, hogy fát vegyenek, vagy benzint a kocsiba, hogy meglátogassák a szülőket? Vagy talán ne fizessék a részletet? Abból vásároljanak? És mi lesz, hajön a végrehajtó, és szemrebbenés nélkül elviszi, amit egy fél élet munkájával teremtett az ember? Miféle Jézuska lesz ez? Egyáltalán, miféle Isten vezérli ezt az egész bagázst, amelyik képes százmilliós házakat építeni, milliókat, százmilliókat elbokázni? Vizet prédikálni és vedelni a bort? És igenis kimondom: miféle egyházak azok, amelyek nem ordítanak torkuk szakadtából mindez ellen, és bablevest főznek, ócska ruhát osztogatnak, jótékonykodnak? Miért nem harcolnak az alaphelyzet ellen? Tán az egyházaknak elég, hogy őket immár nem sanyargatják? A nép már nem számít nekik? Ugyan miért hivatkoznak arra, hogy ők nem politizálnak, mikor a hallgatásukkal nagyon is azt teszik! Nem az ember léte a lényeges, hanem az újabban ismét megszerzettjavak, az iskolák? Kérdem én, kinek, minek az iskola, ha nem lesz bele gyerek? Mert a köznyomor bizony ide is eljuttathatja a népet! Közösen leülnek a kormánnyal megbeszélni a karácsonyi jótékonykodás „főbb csapásirányait”? Óriási! Hiszen ezzel de facto elismerték a nyomor létjogosultságát, elismerték a kormány nyomorpolitikáját! Mi — hívő emberek — támaszt keresünk az egyházakban. És — bár tudjuk, hogy fő feladatuk az — mégsem kizárólag lelki támaszt keresünk! Szeretnénk hitünk szerint és nem meghasonlottan élni. Szeretnénk tiszta szívből örülni, tudván, hogy örömünk nem a mások siralmán terem. Együtt szeretnénk örülni. Embertársainkkal, az egyházakkal, a kormánnyal. Tisztességesen dolgozunk. Aki pedig munkanélküli, szeretne tisztességesen dolgozni. A magyar embert nem segélyekre teremtette az Isten! A magyar ember szégyelli koldussorsát, mintha maga tehetne róla. Elhordjuk mi, ha kell, a hegyeket is, csak értelme legyen, ami pedig nem az ingyenkonyha bablevese és a „hotel” Mautner pihenőpadja! A kemény munka jutalma ne nyomor legyen és kikapcsolt víz- és gázórák! Ha kormányunk csak egyszer is belátná és ki is mondaná, hogy hibázott (nem csak elődei), az már eleve magában hordaná a javítás szándékának ígéretét. Nem is lenne rossz karácsonyi ajándék. Nekünk sem, de a kormánynak sem, mert hiszen tudjuk, milyen kellemetlen dolog folyamatosan hazugságokban élni... Közeleg a karácsony. Ilyenkor az lenne az illő, hogy az ember „ünneplőbe öltöztesse a szívét”, és készüljön az Öröm fogadására. És hogy ez nem így van — immár évek óta —, az nem akarat kérdése, hanem a gyászos valóságé. Mert ugyan mit ér az ünnep, ha csak azt mondja az embereknek, hogy „miből veszek karácsonyfát, rávalót és ajándékot?” Vasárnap újra egybegyűltek a művészet- és színházbarátok a Móricz Zsigmond Színház klubjában a Művészkör apropóján. A Szabolcsi Szimfonikusok koncertje után Beke Sándor grafológus ült Venyige Sándor vallatószékébe (képünkön) Fogorvosi fórum Nyíregyházán (Folytatás az 1. oldalról) Az orvosok — közöttük a fogorvosok is — tartanak attól, hogy az átalakításnak közülük is többen áldozatul esnek. Lépes Péter megnyugtatta a jelenlévőket, hogy egyes helyeken és szakterületeken nem elképzelhetetlen az orvosok és szakápolók munkanélkülivé válása, de nem okoz majd általános és tartós munka^ nélküliséget az egészség- ügyi dolgozók körében a racionalizálás. Az idén is sok gondot okozott, hogy csak január elseje után került pont a társadalombiztosítás idei költség- vetésének végére. Mint azt a helyettes államtitkár is kihangsúlyozta, most remény van arra, hogy december 23- án jóváhagyhatják a jövő évi pénzügyi keretet, és még ebben az évben hozzákezdhetnek a pénz elosztásához és kiutalásához. A kórházak gazdálkodását vizsgáló ellenőrzések tapasztalataként a helyettes államtitkár elmondta, hogy az intézmények egyharmada önhibáján kívül került nehéz anyagi helyzetbe, egyhar- madánál tetten érhető a menedzsment szakszerűtlensége, míg harmada kényszerűségből fejleszt. Nem akar lemaradni, és a fennmaradáshoz kénytelen erőn felül is megújulni. A Humán Rt. szállítási moratóriuma után került nyilvánosságra a nagy egészségügyi intézmények tarthatatlan anyagi helyzete. Mint utólag kiderült, a kórházak harminc százaléka mégis rendelkezett annyi anyagi tartalékkal, hogy egy-két napon belül kifizette tartozását. A most kilátásba helyezett négymilliárd forint csak arra elég, hogy a pillanatnyi csődöt elkerüljék a fizetésképtelen egészség- ügyi intézmények. Hosz- szabb távon nem ez a megoldás. Több kórház vezetése ahelyett, hogy ésszerűbben gazdálkodna, arra számít, előbb-utóbb úgyis kifizetik helyettük az adósságot — hangoztatta Lépes Péter. A Bokros-csomag része-' ként tavaly július elsejétől i jelentősen megváltozott a fogorvosi kezelések támogatási rendszere. Többek között ennek volt köszönhető, hogy a fogászati kezelések jelentős részéért ma már fizetni kell. A szaktárca jövő július elsejétől újabb módosításokat tervez. Ennek a jelenlévő szakorvosok nem igazán örültek. Amikor a helyettes államtitkár megszavaztatta a teremben helyet foglaló fogászokat, kiderült, egyhangúlag azt a javaslatot támogatták, hogy inkább fél évvel később vezessék be a teljesítményfinanszírozási rendszert. A fogorvosok többsége legalább egy nyugodt évet szeretne, amikor előre tervezhetnek, és az éves pénzügyi kalkulációjukat nem zavarja meg semmilyen évközi intézkedés. BSM Művészkör
