Új Kelet, 1996. november (3. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-02 / 256. szám

1 i UJ KELET 1996. november 2., szombat Gyurkovics Tibor, Kossuth-díjas íróval „A süllyedő hajóból két kézzel is merni kell a vizet!” Saját bevallása szerint is minden volt már, ami csak elképzelhető. Rendezte a normát a Beszkártnál, ta­nított a gyógypedagógiai főiskolán, nevelt kifejezet­ten idióta gyerekeket, volt színész, dramaturg, pszi­chológus kórházban, és a fociválogatottnál igazság­ügyi orvosszakértő, író, költő, műfordító. Nyughatat­lan természete mindig új és új vizekre vezényelte. Alapított művészeti akadémiát, írókamarát, tevékeny közéleti ember, de mint mondja, soha semmilyen párt­nak nem volt tagja Gyurkovics Tibor. Jezovicsként, amolyan egyszemélyes háborút vív a tunyaság, a föld- hözragadtság ellen. írói munkásságát József Attila- díjjal és Kossuth-díjjal ismerték el. Most hatvanöt éves, de cselekvőképességét, energiáját bármelyik húszéves is megirigyelhetné. Berki Antal (Új Kelet) — Munkáiban sokszor hi­vatkozik Jezovicsra, tudhat­nánk erről a személyről vala­mit? — Nem olyan titokzatos valaki ez a Jezovics. Szere­tem a tárcát mint műfajt, és szívesen művelem is. Csak az a baj, hogy egy írás általában egyes szám első személyben íródik, az meg olyan szerény­telen dolognak tűnik. Szim- patikusabb számomra a har­madik személy. Amúgy, Jé­zus-hívő ember lévén, nem volt nehéz összehozni ezt a kitalált emberkét. JEZosz (ki­csit görögösen) és Gyur- kOVICS. így lett tárcáim hőse Jezovics. — Miért lett pszichológus? — Sok minden voltam én már, mikorra pszichológus lettem. Kezdődött azzal, hogy én amolyan pettyes származá­sú gyerek voltam. Apám a ke­nyérgyár igazgatója volt, és ráadásnak a piaristákhoz já­ratott, ami szintén nem volt jó ajánlólevél, hát persze hogy nem vettek fel az orvosi egyetemre. Igaz, én nem is akartam orvos lenni, de édes­anyám mindenképpen azt szerette volna. Olyan tizenhét éves lehettem, amikor egy haverom hozott egy csatos üveg szilvapálinkát. Irgalmat­lanul berúgtam tőle. Szülő­helyemen, Rákosfalván ro­hangáltam föl s alá az utcá­kon, kezemben a csatosüveg és kiabáltam: Juszt se leszek orvos! Nem is lettem, de há­lát adok Istennek, hogy böl­csész se lettem. Az olyan, iro­dalommal foglalkozó szak­ma, mindig elemzik a szöve­geket. Kit érdekel? Igen ám, de valahová menni kellett, mert különben elvittek volna katonának. A gyógypedagógia műhelyében Akkor már a gyógypedagó­giára járt az egyik osztálytár­sam, akinek nagybátyja volt Bárczy Gusztáv. (Azóta a főis­kola névadója — A szerk.). Most írtam meg az élettörté­netét, és tárgyaltam róla az­zal a nagy magas emberrel, Magyar Bálirittal, hogy tegyen meg mindent a kiadá­sért, a feleségem meg neve­tett, mert én körülbelül fele akkora vagyok, mint a mi­niszter. Biztosan jól mutat­tunk együtt. Én talán a dere­káig értem. No, szóval ez a Bárczy egy zseniális fickó volt. Fülész, gégész, gyógy­pedagógus és néptanító egy személyben. Ellentétben más magyarokkal, dolgozni is sze­retett. Biztos volt benne va­lamilyen sváb beütés. Meg­alapította a főiskolát, és ak­kor kerültem én oda. El is vé­geztem, igaz, csak egy évet tanítottam, de olyan gyereke­ket, akik szenet ettek, akik tiszta idióták voltak. Eszmé­letlenül nehéz volt velük fog­lalkozni, de örökké hálás va­gyok a sorsomnak, hogy ta­níthattam őket. A főiskola rendkívül izgalmas volt. Egy csomó orvosi tárgyat tanul­tunk, anatómiát, meg ilyene­ket. Szerintem az ember kö­zelebb áll a testéhez, mint a leikéhez, ezt nagyon sokan tudják, csak nem akarják el­ismerni. Nagyszerű tanárok tanítottak akkor a főiskolán. A Flóra-versek ihietője Tanított Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra is, az a Fló­ra, aki József Attila nagy sze­relme volt. Szegény egy éle­ten át bizonygatta, hogy At­tila nem miatta csavarodott be. Illyés Gyula még a halála előtti időkben is kapott olyan névtelen levelet, amiben Jó­zsef Attila gyilkosának neve­zik. Flóra nagyon szép nő volt és József Attila beleszeretett. Egyébként Attila bárkibe be­leszeretett. Nem volt szép ember, alacsony volt és szo­rongott. Zseniálisnak zseniá­lis volt, de a társadalom nem úgy van berendezkedve, hogy tekintettel legyen ilyes­mire. Az érvényesül, aki mo­zog, mint a biliárdgolyó. At­tila nem úgy mozgott, sze­génykém lökődött ide-oda. Megismerte ezt a pszicho- lógát és halálosan beleszere­tett. írt hozzá egy csomó zse­niálisan gyönyörű verset, és ebből lett a legenda. 1937 márciusában vagy februárjá­ban ismerkedtek meg, talál­kozni is alig találkoztak, mégis a Flóra-versek a magyar költészet legszebb szerelmes versei közé tartoznak. Flóra Gyurkovics Tibor Fotó: Csonka Róbert próbált ettől menekülni, de egy beteg ember erőszakos­ságát nagyon nehéz lehet le­gyűrni. Nem arról van szó, hogy Flóra betegítette meg Attilát, de egy ilyen embert nagyon könnyű kibillenteni lelki egyensúlyából. A szere­lem még egy egészséges fic­kót is kibillent, még ha lóhá­ton van, akkor is, hát még egy teljesen labilis alkatot. Akkor József Attila har­minchat éves volt és zseni — ha egyáltalán van ennek a szónak valamiféle jelentő­sége. Nem is érdekes, mert a versei önmagukért beszélnek. Rettenetesen jó verseket írt. Ez a nyomás azóta is rajtunk van, hiszen még Pilinszkyt is elbizonytalanította ez a hatal­mas tehetség. Flóra belebete­gedett ebbe a hatalmas szere­lembe. O pontosan tudta, hogy József Attila nem az ő esete. Különben is már elég régen felfigyelt a környeze­tében feltűnő Illyésre. Attila csak ostromolta, írta hozzá a szebbnél szebb verseket, ő meg betegségbe menekült előle. Hét hónapig volt sza­natóriumban, és mire kijött, addigra Attila már halott volt, talán ha egy hónapig talál- kozgattak, akkor is nagyon tartózkodóan viselkedett vele szemben. Azóta lassan hatvan év telt el, a szereplők már ré­gen sírjukban nyugszanak, de a Flóra—József Attila „vi­szony” körül csak nem akar­nak nyugodni a kedélyek. Szerencsémre ez az Illyés Gyuláné tanított engem a főiskolán és hozzásegített ahhoz, hogy pszichológia szakot végezzek a bölcsész­karon. A főiskolán tanítottam 1956-ig. A forradalom alatt a forradalmi bizottság elnöke lettem. Utána meg kidobtak a főiskoláról. Végül is ennyivel megúsztam ötvenhatot. Utá­na megint fogyatékos gyere­keket tanítottam Kőbányán, és boldog voltam. Onnan, a kőbányai iskolából kerültem be a Lipótmezőre, szerencsére nem kezekként, hanem pszi­chológusként. Nyolc évig dol­goztam a Lipótmezőn. — Hogyan indult irodalmi pályafutása? — Már nyolcévesen próbál­tam egy regényt fabrikálni olyan Tom Mix-stílusban. Úgy látszik, már akkor tud­tam, hogy előbb-utóbb ame­rikaiul kell írni. A piaristák­nál már elismert „költőnek” számítottam. Tényleg! Sze­rintem 15—16 éves korom­ban jobb verseket írtam, mint ma. A színház világában Nagyobb koromban megke­restem Weöres Sándort. Nekem ő volt az abszolút költő. Be­csöngettem hozzá, azt mondta: , Jaj, de jó, hogy jöttél (vékony hangja volt és mindenkinek Sa­nyikénak kellett őt szólítani). Gyere be, hoztál bort?” Kö­rülbelül erre koncentrálódott az irodalmi beszélgetésünk. De azért a verseimet is elol­vasta. Aztán általa lassan be­kerültem az irodalmi életbe, és 1961 -ben megjelent az első verseskötetem. Mit mondjak, a kritika nem nagyon örült nekem. Hogy Orbán Viktor kedvenc szavajárását idéz­zem: A betonba döngöltek, hogy ellenség vagyok, meg reakciós, egzisztencialista, meg ilyenek, és még ráadásul pszichológus is. Az akkori irodalmi közegbe én nem na­gyon fértem be. Költőként csak különféle kacskaringók után ismertek el. Az egyik ilyen volt a színház, meg a film. Úgy tűnik, elég tűrhető dialógusokat írok, és Pártos Géza, aki akkor a Madách Színházban volt rendező, be­mutatta az egyik darabomat. Elég hamar a színház világá­ba kerültem. írtam vagy 16 darabot, ezeket be is mutat­ták. Nagy fővárosi színházak­ban adták elő drámáimat úgy, hogy szép lassan tekintélyes írónak kezdtek nézni, már nem lehetett olyan könnyen a perifériára szorítani. Azért kedvenc nem lettem, Aczél például vagy nyolc alkalom­mal személyesen húzott ki a József Attila-díj listájáról, úgyhogy mire megkaptam, semmilyen örömöt nem oko­zott. Valahol a tűrt kategória alsó határán éltem. A kommu­nisták nem szerették az értel­miséget, én meg pechemre annak számítottam. Végül is ennyi esztendő távlatából visszanézve, nem mondhatom sikertelennek irodalmi pálya­futásomat, még akkor se, ha én igazából soha nem akar­tam író lenni, soha nem volt célom réztáblára kiíratni: Gyurkovics Tibor író. Én meg­maradtam olyannak, aki vol­tam. Én vagyok a Gyurkovics, kicsit költőiesebben: A Jezo­vics. — Most volt a Magyarok Világszövetsége küldöttgyű­lése. Úgy tűnik, nem csak kí­vülről támadják sokan a szö­vetséget, de mintha belül is nagy ellentétek feszülnének. Választmányi tagként ezt ön hogyan éli meg? — Ez nagyon szomorú, ez az úgynevezett turáni, vagy ma­gyar átok. Ez valami döbbene­tes. Az ember néha arra gyanak­szik, hogy ez fajtatulajdonság. Itt van ez az új keletű demok­rácia, amit majdnem teljesen reménytelenül próbálunk gya­korolni, hiszen demokráciát csak gazdag országok tudnak csinálni. A szegény, nyomorult államok erre képtelenek. Ott mindig felülkerekedik vagy a beavatkozás, vagy az enyhe terror igénye. Nálunk nincs de­mokrácia, ez egy illúzió. Jó lenne, ha létrejönne valami összjáték a különböző pártok között, de sajnos erről szó sincs. Itt súlyos hatalmi harcok foly­nak a demokrácia ürügyén. Képtelenség az, hogy egy ilyen szövetség életébe, mint az MVSZ, akár nyugatról, akár nemzetközileg, akár a fenntar­tó állam részéről bárki is bele­szóljon. Egyesekben még az is felvetődik, hogy minek egyál­talán ez a szövetség? Pedig ennek a nyomorult országnak, amelyik ötszáz év alatt annyi­féle borzalmon, kataklizmán ment keresztül, joga van saját fajtáját, nyelvét ápolni, véde­ni. Ebbe senkinek sincs joga beleavatkozni. Sem a New York-i bankárnak, sem a fele­lős beosztásban lévő magyar kormányzati tényezőnek. Jó lenne, ha a szövetség élén egy nagyformátumú, zseniális po­litikus állna, de nincs ilyen. Il­letve javasoltuk volna Pozs- gait, de a nyugatiak mint kom­munistát lesöpörték az asztal­ról jelölésünket. Nem is arra gondoltam, hogy elnök legyen, de valamilyen pozícióban se­gíthesse Csoórit, aki ugye nem politikus alkat, hanem nagy tehetségű író, aki így, vagy úgy, örökölte Illyés Gyulától a levegőben maradt marsallbo- tot. Csak bizakodni merek, hogy előbb vagy utóbb meg­lesz az összhang a szövetség­ben, és akkor valóban együtt tud munkálkodni a nyugati, a hazai és a kelet-európai orszá­gokban kisebbségben élő ma­gyarság. A világ folyását néz­ve erre most nagyobb szükség van, mint valaha. A közéleti ember — Miért hozták létre az író­kamarát? — Muszáj volt. Az írószö­vetségbe gyakorlatilag csak azok nem léptek be, akik nem akartak. Van vagy ezerkétszáz tagja. Ennyi író még Angliá­ban sincs. Aczél az írószövet­ség vezetőségében nagyon jó arányokat hozott létre, és amíg az írók ellenzékben vol­tak, az aczéli elképzelés mű­ködött is. Később ez az egyen­súly felborult. Néhányan lét­rehoztunk egy fiókot, ahová hatvan-hetven író tömörült. Sajnos elég tragikus most a helyzet, hiszen elképzelhetet­len, hogy Csurka és Konrád ebben az írói kamarában tag­ként jelen legyenek. Nagy baj ez, mert akár tet­szik, akár nem, süllyedő hajón teljesítünk szolgálatot. Min­den tehetséges embernek ku­tya kötelessége merni a vizet azzal, kinek mije van. Akár ve­derrel, akár sapkával, de ha nincs más, a két kezével! Nem szabad megengedni, hogy noha a hajó már félig van víz­zel, egyesek újabb és újabb lyukakat fúrjanak bele. Ma az értelmiség, az alko­tók társadalma végzetesen el­lentétes oldalon áll. Valami­kor Aczél György a maga zseniális praktikáival vi­szonylagos egységet volt ké­pes összehozni ebben a társa­dalmi körben. Most minden­ki mindekivel hadakozik. Se­beket osztanak, sebeket kap­nak. Szép lassan frusztrálódik az írók közössége. Jómagam kicsit felülről nézem ezt az ál­datlan küzdelmet, de nem vonhatom ki magam hatása alól. Megpróbálok valami­lyen integráns személyiséggé válni, és megpróbálom elérni azt a paradicsomi állapotot, amikor még a magyar írók korra, fajra, műfajra és világ­nézetre való tekintet nélkül vidáman boroztak együtt Óbudán, a Síposban. \

Next

/
Thumbnails
Contents