Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)
1996-10-02 / 230. szám
UJ KELET Világjáró 1996. október 2., szerda 11 Verne Gyula jóslatai MTI ____ Gy árkémények ezrei merednek Párizs házai fölé, a levegő pestises, a parkok és terek eltűntek, átadva helyüket túlméretezett utcáknak. Teljesen automatizált, zajtalan városi vasút szállítja az embereket az elővárosokból munkahelyükre. Mindez Verne Gyula elveszettnek hitt korai regényében, a „Párizs a XX. században” olvasható, amely most, csaknem száz évvel a nagy író halála után Bécsben, a Paul Zsolnay Kiadónál megjelent. Az 1863-ban írt regény apokaliptikus képet rajzol napjainkról —Verne ugyanis a cselekményt a XX. század hatvanas éveire helyezte át. A legtöbb ember alávetette magát a technika diktátumának, a zene, a festészet és az irodalom kiiktatódott az emberek életéből. A színházakban az állam által színre vitt darabokat láthatnak a nézők. A regény központi alakja az ifjú Michel, aki a jelek szerint a XIX. századból „felejtődött” itt. Költő, de a költészet csak akkor engedélyezett, ha a technikát dicsőíti. Mivel azonban Michel megtagadja, hogy mást dicsőítsen, mint a szerelmet és a természetet, ezért egy bankba száműzik tisztviselőnek. Verne Gyula a továbbiakban elbeszéli, hogy Michel miként vall kudarcot a bankvilág emberellenes közegében. Rövid időre ugyan sikerül két társával együtt elmenekülnie egy képzelt világba, de hamarosan szörnyűséges nyomor köszönt rá. A profithajhászás kihegyezett ábrázolását az író éles társadalomkritikával kapcsolja ösz- sze. Akinek nincs pénze, az nem lehet túlélő. Évszázadunk árnyoldalait nemcsak ezen a téren sikerült előrevetítenie. Jóllehet Verne előzőleg szerződött kiadójával, Pierre-Jules Hetzellei, hogy évente két—három regényt ír neki, Hetzel mégis kereken elutasította a „Párizs a XX. században” kiadását. A kézirat „bennfelejtődött” az íróasztalfiókban és csaknem 85 éven át elveszettnek hitték. Verne Gyula dédunokája, Jean csak 1989-ben találta meg. Az író egyébként előszeretettel „csomagolta” könyveinek cselekményébe a technika legújabb vívmányait. így például a most megjelenő regényben kereskedők „optikai távíróval” érintkeznek egymással — egy olyan készülékkel, amely napjainkban telefax néven ismert. Párizs boulevard-jain gázmeghajtású taxik közlekednek. A „Párizs a XX. században” egynémely illúziótól megfosztotta az olvasót. Más regényeitől eltérően ugyanis az író ezúttal kétségbe vonta a haladásba vetett hitet, könyvében a technika vívmányai úgy jelennek meg, mint az ember és a természet ellenségei. Ezzel a szerző messze előtte járt korának, mivel a technika iránti lelkesedés és a tudománnyal kapcsolatos derűlátás soha nem volt olyan felhőtlen, mint a XIX. században. Ceausescu borai MTI A dicstelen véget ért hajdani román diktátor, Nicolae Ceausescu borospalackjait október közepén elárverezik —jelentette az AFP az Adevarul című lapra hivatkozva. A gyűjtemény tetemes: 342 palack fehér- és vörösbor, 196 üveg pezsgő, 23 üveg likőr, ugyanennyi konyak és végül 106 üveg aperitív. A borok, amelyek közül a legöregebb 1918-ból való, hazai vagy külföldi termesztésű szőlőből készült nemes italok. Egyelőre nem ismeretes a palackok kikiáltási ára. Bírság orrfújásért MTI Nem mindennapi büntetést készülnek bevezetni a romániai Braila város elöljárói: a különböző közlekedési és egyéb büntetések után azért is bírsággal sújthatják a polgárokat, ha rajtakapják őket, hogy orrukat nyilvános helyen fújták ki. Mint az AFP beszámolt róla, a ritkaságszámba menő intézkedést a környezetvédő mozgalom egyik tanácsadója dolgozta ki. A városi tanács a múlt héten már meg is vitatta a tervezetet, amelyet hamarosan el is fogadhat a képviselő testület. Borsos pénzbüntetés, 500 ezer és egymillió lejes (150—300 dollár) bírság várhat a Duna-parti városban azokra is, akik az utcán köpködnek, vagy tökmagot, szotyolát fogyasztanak. A romániai futballpályákon ugyanis ez utóbbi szokás rendkívül elterjedt, s a szurkolók nem a kijelölt szemét- tárolókba dobják, hanem egyszerűen szétszórják a tökmag héját. A hatóságok remélik, hogy a bírságokkal sikerül tisztábbá tenniük városukat, és polgáraikat is jobban védik majd a szájon át terjedő betegségektől. Vámmentes kincsek (2.) Orgonák, dallamok, muzsikusok Bürget Lajos Úti gondolatok, amelyek nem találhatók egyetlen prospektusban sem. Az eisenstadti, de mondhatnék úgy is, hogy a kismartoni Haydn-házban bóklászni, főleg úgy, hogy az ember egyedül van, nagyszerű dolog. Az ember szinte azt váija, hogy a mester, a karnagy úr mikor lép ki valamelyik ajtón, hogy rizspo- ros parókás fejével köszönjön a látogatónak. Minden nagyon otthonos, bensőséges, az ember szinte szégyellj mai ruháit, melyek valahogyan nem illenek ebbe a milliőbe. Néhány száz méterre a pompázatos Ester- házy-kastélytól az a kis ház, melyben a muzsikus lakott, meghittebb, mint a palota, minden emberközeli, szinte várjuk, mikor harsan fel a mester feleségének kellemetlen hangja, aki kevesli a pénzt, amit férje hozott. Aztán jön a döbbenet. Az ok nem más, mint egy orgona játszóasztala. Egy kis orgonáé, melyet gondosan óvnak, de amelyet meg lehet érinteni. És ez az a pillanat, amikor vége a nézelődésnek, a képzelt történetek kiagyalásának. Mert ez a hangszer áhítatra késztet. Ezen játszott Haydn, ezen mutatta be miséjét Beethoven. A billentyűkön az ő ujjaik futottak, a pedálokat az ő lábuk működtette. És mindez itt van, elérhetően. A szentség előtt áll meg az ember ilyen meghatottam Bár néma az orgona, szinte hallhatók az akkordok, a regiszterek keltette hangviharok, a kis sípok égi pi- anói. Már semmi nem fontos, csak ez a hangszer, a mögéjük látott két óriás és a muzsika. Az egész megmaradó hangulat kísért az úton. Visszaköszönt Prágában, a Szent Vitus székes- egyház orgonáját hallgatva. A katedrális ódon falai között, ahol királyok hallgatták egykor a templomi zenét, a csúcsíves boltozat alatt újfent megejtett a Praefatio hangulata. Ott volt velem Passauban, amikor a világ legnagyobb templomi orgonáján felcsendült a muzsika, Scheidt, Stanley, Liszt és Nivers műve. Tizenhétezer-hatszázhet- venhét síp és 266 regiszter kvadrofon hangzásban árasztotta a zenét, szétáradóan, lenyűgözően és felemelően, éterien és dübörgőn. Kétezren szerencsések, akik hallgattuk, egyszerre érezhettük magunkat kicsinek és óriásnak. Kicsinek, mert a korái és az Ave Maria zenéje rádöbbentett múlandó voltunkra. És óriásnak, hiszen érzéseinket és gondolatainkat olyan hangszeren hozhatjuk ma a világ tudomására, mely már-már földöntúli közlésre képes. Aztán további vándorlás. Melkbe, ahol az apátság templomában valaki próbálgatja az orgonát. Futamokat játszik, egészen csendeseket és dübörgőket. Valaki gyakorol. Intim pillanat, leskelődés egy művész világába. A barokk csodatemplomban bújócskáznak a hangok, a hangfoszlányokból érezhető, hogy ez is barokk. Túldíszes, cirádás, aranyozott, kacskaringós. Illik a helyhez, olyan, mint a szent hely hangulata. Pihentető ez korunkban, amikor olyan sok rossz zene roncsolja fülünket. Megnyugtató, mert a harmónia uralja, a konszonancia, a tiszta hangzásra törekvés. És már nem az orgonáról van szó, hanem a kor hiányzó harmóniájáról, melynek felleléséhez Kismartonba, Prágába, Passauba, Melkbe is érdemes elzarándokolni. És a békévé oldó emlékezetnek háza, a Nümbergbe érkező se a Hort Wessel dal náci dübörgését hallja, hanem egy nemes emberi vetélkedés, a mesterdalnokok muzsikáját véli felfedezni a Lorenzkirchében. Szinte hallani Hans Sachsot, a cipészt, Nachtigallt, a bádogost, Eis- slingert, a fűszerest, aztán a harisnyaszövő Schwarzot ott, a Pegnitz partján, amint a többiekkel a versenyre készülnek. És a verseny végén mennyire időtálló és a mának is szóló üzenetet fogalmazott meg Sachs, akinek szobra ott áll a város egyik terén: „Idegen módit, külhoni szellemet plántálnak hazánk földjébe, és ami honi, valódi és igaz, senki sem ismerné meg, ha mesterek művészete meg nem őrizné”. Egy utazás során a muzsika végigkíséri az embert, főleg, ha hagyjuk, hogy eljusson hozzánk. Művészek, hangszerek, dalosok, dalok és nagy művek bukkannak fel, hogy megédesítsék a mindennapokat. Van, amikor a puchbergi kocsmában derít fel a helyi osztrák rezesbanda, máskor Baden főutcáján hangzik fel a zenekar tolmácsolta polka, aztán, csak úgy, szinte észrevétlen egy müncheni árkád alól szűrődik ki a csellista muzsikája, vagy a prágai Károly- hídon állít meg egy gitárját pengető legény dala. És mindettől lesz szép élmény egy vándorút országról országra, amikor templom, koncertterem, kocsma, utca és tér kínálja a mindenkinek érthető muzsikát, az embert emberrel összekötő össze- hangzást, a más és más hang által születő tiszta akkordot, a bennünk visszhangra kelő harmóniát. fw m 1 f Ily ' '11 1 Mamuttemető MTI ________________ Re ndkívül gazdag és hatalmas mamuttemetőre bukkantak a Mexikóvárostól mintegy 60 kilométerre keletre fekvő Texcoco város egyik újonan épült kávéháza alatt - adta hírül, az El País. A kávéház tulajdonosa kutat ásott az épület mellett, és így bukkant rá a különlegesen jó állapotban lévő, nagyon értékes leletekre. Azonnal értesítette a helyi hatóságokat és nemsokára a helyszínre érkezett a közeli Chipangói Agrártudományi Egyetem szakértői csoportja, amely megállapította, hogy mamutcsontokról van szó, és értesítette az Országos Antropológiai és Történelmi Intézetet. A paleontológusok ezek után — a kávéháztulajdonos engedélyével — hatszor négy méteresre nagyobbítot- ták meg az addig kiásott, kétszer két méteres felületet, és eddig nyolc mamut rendkívül jó állapotban lévő csontvázát találták meg. A leletek közt más állatok csontjai is találhatók: tevék, nyulak, flamingók és bölények. A leletek korára vonatkozóan még nincs hivatalos vélemény, de az ásatást vezető szakértők becslése szerint, azok minimum 10 000, maximum 50 000 évesek. A leletet a szakemberek olyan jelentősnek találják, hogy szélesebb körű kutatásba kezdtek, az Országos Antropológiai és Történeti Intézet paleontológiái laboratóriuma, a Chapingói Egyetem és a Mexikóvárosi Országos Autonóm Egyetem szakértőinek részvételével. A kutatás célja nemcsak újabb állattemetők feltárása, hanem az ugyanebből az időből származó kultúrák esetleges maradványainak meglelése is. A mamutcsontokon ugyanis olyan jeleket találtak, amelyek feltehetően emberi beavatkozásra utalnak. Az ember mexikóvölgyi jelenlétének első bizonyítékai 24 000 évvel ezelőttről származnak, bár ezeket nem minden szakember tartja autentikusnak, és egyesek csak a 10 500 évvel ezelőtti leleteket fogadják el bizonyítéknak. A mostani kutatás során a szakemberek egyébként megtudták, hogy a helyi lakosok már előzőleg —1945 óta folyamatosan — találtak más leleteket a környéken, ezek azonban azóta eltűntek, és nem jelentették be őket. A mostani leletek megtalálása kapcsán viszont a helyi lakosok lelkesedése óriási, és ez megnyugtatja a kutatókat, hisz így biztosítva látják azt, hogy munkájukat nyugodt körülmények közt, a lakosság támogatásával végezhetik. Azt viszont máris kérelmezték a helyiek, hogy a leleteket ne szállítsák el a helyszínről. Az Antropológiai Intézet szakemberei lehetségesnek tartják, hogy a leleteket — tudományos elemzésük után — visszaszállítják Texcocóba, és elhelyzésükre ott építenek múzeumot. Orgona, amelyen Haydn és Beethoven játszott
