Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)

1996-10-14 / 240. szám

UJ KELET

Kirekesztés és befogadás

Egy amatőr létrahuszár vallomásai

Palotai István (Új Kelet)

Koszos a lakás — állapította meg nejem őnagysága oly visszavonhatatlanul, oly mély meggyőződéssel, hogy tudtam, ennek még következményei lesznek. Baljós gyanúm kezdett pár nap múltán kivehető alakot ölteni, amikoris szívem virágszála a materialista bölcselet végsőkig leegyszerűsített nyelvezetén csak eny- nyit mondott: tapétázni kéne.

Kéne, kéne, de kén-e a kén, ami kéne, ha e kén eként kéne? — kíséreltem meg filozofikus irányba terelni a kérdést, de az asz- szony csak rámnézett, és én máris fennhangon hirdettem a csapás legújabb irányát: tapétézni kell! Mivel régi országos cimborám, bizonyos Bonaparte Napóleon is azt mondta, hogy amit nem tudsz meggátolni, annak állj az élére, azonnal napiparancsba adtam, hogy tüstént indulunk tapétavásárra! A magam részéről olyan angol selyemtapétát gondoltam a nappaliba és francia plüsst a hálóba, a többi helyre — egye fene — megteszi a német is. Ragasztónak csakis a műanyag bázisú svájcit kedvelem, igaz, az harmincnyolcszor drágább a magyarnál.

Nos, ez a manőver használt. Két hetet nyertem. Aztán a tapétázás ügye ismét aktuálissá vált, miután a fiam a nappaliban felkente a spenótot a falra. (Megállj, kölyök! Csak nőjj nagyobbra! Majd megtanítalak én a férfiszolidaritásra!)

Másnap már volt tapétánk. Nem angol, nem francia és nem is német, hanem egyszerű mezei magyar. így legalább olcsón megúsztuk! Alig került az egész papírhalmaz koszos 35 ezerbe, ragasztó is lett kétezerért, egy kis festék, egy kis ez-az, ami kell ötért, aztán már lehetett is kezdeni a nagy akciót.

Óh, ti drága nimfák, gondtalan faunok és faunák, sza- unok és szaunák. Óh, ti olym- posi istenek, hát nem tudtok meggebedni?!

Nektek ott a dinomdánom, vadat, halat, s mi jófalat, kis kisasszony szőke pelyhét, s ürítitek kéjek kelyhét, én meg itten tapétázok! Buzogj vér, buzogj! — mondá szerelmem,

miközben a kezembe nyomta a spatulát: — Túrj! És én túrok. Áztatok és túrok, kaparok és csiszolok, gipszelek, glettelek, makulatúrát ragasztok, majd a tapétát. Ezt pászintva, azt átfedéssel — halihó, és szabjad, kend — ki tudja meddig kenheted? — Én meg csak „úgy hányom befelé”, mint a plakátragasztó, az utca hírmondója. Aztán meg a mázolás! Még a fülemen is folyik a fehér olajos zománcfesték!

Kész. Passz. Most már csak takarítani kell, és lehet pakolni.

Lakkbenzin, spakli, minden játszik,: Estére már szinte nem is vagy fáradt. Csak éppen elalszol, mint a lovak. Állva....

MTI

Dombrádi pillanatkép

Még nincs dél, mikor kocsinkkal a dombrádi házasság- kötő előtt fékezünk. Kollégám tanácskozásra siet, melyen részt vesz a község polgármestere és a jegyző is. Mivel nincs jobb dolgom, vállamon megigazítva a táskát, nekivágok a főutcának. Mellettem almával, szénnel megrakott IFA-szerelvények húznak el. Traktor döcög a mellékutcán, fejkendős nénik beszélgetnek a patika előtt. A falu a megszokott pénteki napját éli.

Gál Attila (Új Kelet)

Az állomásom jókedvű gyerekek vizsgálgatják a mozdonyt. A kisvasút kocsijai lassan megtelnek emberekkel. Vasutasok, fiatal tanulólányok, nyugdíjasok kapaszkodnak fel a dobálástól helyenként megkopott szerelvényre. A váróteremben kiállítás fogad, nemrégen adta át a MÁV vezére, Rigó Zoltán, akire végtelenül büszkék a dombrádiak, hiszen a falu szülötte.

— Van ám helytörténeti kiállítás is — mondja egy fiúcska, aki éppen elcsatangolt kutyáját keresi —, de annak a kulcsát el kell kérni, tetszik tudni, nincs mindig nyitva. Most megyek, mert Csöpi már biztos hiányol.

Biztató szavaimat meg sem várja kerékpárjára pattan, és alakja hamar eltűnik a forgalomban.

A polgármesteri hivatal elé volt tsz-dolgozók érkeznek, nagy hangon vitáznak arról, miért nem kell a szabolcsi alma.

— Mondom neked, Jani, rég bedöglött a szovjet piac, sőt a múltkorában azt hallottam, még onnan hozzák a lének valót. Ide, mintha nekünk nem lenne.

— Tudod, az a baj, hogy nem gondolják át ezek a gazdaságot. Akkor örülnének, ha mind egy szálig kihúzgálnám a fáimat.

Szavaik elvesznek a hivatal folyosóján. Ötven körüli férfi lép hozzám, mosolyogva érdeklődik, segíthet-e.

Mivel konkrét problémám nincs, tagadóan rázom a fejem, de megkérem, beszéljen egy kicsit a falu jelenlegi helyzetéről.

— Az emberek elkeserede- tettek, nyomasztja őket, mint

mindenhol az országban, a munkanélküliség, de a legnagyobb gondot az okozza, hogy az almának nincs piaca. Az átvevőhelyek zsúfoltak, Vaján kilométeres sorok állnak, Miskolc pedig túl messze van. A gyönyörű jonatánt lének adják le. Igaz, a faluban működik egy léüzem, de az átvétel ott is korlátozott.

Értekezésünket néha meg kell szakítanunk, mivel beszélgetőpartneremet, úgy látszik, mindenki ismeri és tisztelettel köszönti. Szemem előtt egy piros Wartburg húz el, benne egyenruhás rendőrökkel.

•— Milyen a közbiztonság? — fordulok vissza az úriemberhez.

— Közepesnek mondhatom, bár rendőrőrs működik a községben, de néha annyira sok a munkájuk, ráadásul létszámgonddal is küszködnek, hogy csak a polgárőrséggel karöltve tudnak rendet tartani. Rengeteg a lopás, a betörés, és gondolom maga is hallott arról az esetről, ami tíz nappal ezélőtt történt.

Kérdő tekintetemet látva,

elmondja a szomorú történetet, melynek szenvedő alanya egy 90 éves nénike, akire hajnali háromkor suhancok törték rá az ajtót, könnyű pénzszerzés reményében.

— Sok a roma a faluban — folytatja —, akiknek a mentalitása ismert. Képtelenek beilleszkedni és polgár módjára normálisan élni. Milyenek a fiatalok? Kevesen vannak, dolgozni csak Nyíregyházán vagy Kisvárdán tudnak. Inkább elmennek a faluból új életet kezdeni, bár most már itt is szórakozhatnak. Nemrégiben nyílt egy diszkó, sőt a mozi pont egy hete — másfél év szünet után — nyitott ki újra. Mégis a legnagyobb forgalom nyáron van, hiszen a Tisza-part és környéke tömegeket vonz. A falut örök sérelem érte, mikor megtudta, hogy a Tisza-hidat nem itt, hanem Tiszakanyár mellett, innen nyolc kilométerre, építik fel. Visszatérve a folyóra, reményeink szerint az ezredfordulóra megvalósul az az álom, mely évek óta foglalkoztatja a lakosságot, végre hajózhatóvá teszik a Tiszát egészen Domrádig, és elkészül a hajóállomás is...

A templom tornyából harangszót hoz a szél. Beszélgetőtársam egyre jobban belemelegedik, láthatóan örül, hogy egy idegen ennyire érdeklődik hőn szeretett lakóhelye iránt.

— Még nem szóltam az oktatásról. Terveink közt szerepel egy szakközépiskola felállítása, mely mezőgazdasági képzést nyújtana a leendő hallgatóknak. Végtelenül fontos lenne, ha ez minél hamarabb elkészülne, ugyanis már három éve, hogy a várossá nyilvánítás iránti kérelem az illetékesek elé került. A rangot csak akkor kapjuk meg, ha alsó- és középfokú oktatási intézmény működik a községben.

Lelkesen beszél a telefon- hálózat kiépítéséről, ami igaz nem sok embernek tetszett, lévén hogy mobil formában hozták létre, de egy újabb előrelépést jelent a falu életében. Végezetül megemlíti a sportot is, ami már évek óta stagnál.

Mivel több kérdésem nincs és az idő is sürget, búcsút veszek partneremtől. Kézfogása meleg, barátságos. Biztató hangon mondja, mindig szívesen látott vendége leszek a szabolcsi településnek. A falu mindig, mindenkit visz- szavár.

Nem a történelemtanárok és az iskola feladata, hogy gyógyírt találjanak a kirekesztéssel és befogadással kapcsolatos problémákra. Az említettek kötelessége az, hogy tisztességes válaszokat adjanak ezen kérdésekre, és korrekt módon oktassanak — jelentette ki szombaton Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének (TTE) elnöke a Kirekesztés és befogadás a történelemben címmel rendezett kétnapos tanácskozás megnyitóján, a fővárosi Villányi úti konferenciaközpontban.

A 600 ezer és 1 millió fő közöttire tehető cigányság a társadalom rabszolgarétegét képezi. Nyolcvan százalékuk munkanélküli, illetve hátrányos helyzetű, és 60 százalékuk nem tudja elvégezni az általános iskolát 16 éves koráig. A cigányságnak nincs sem politikai, sem gazdasági, sem pedig szellemi tőkéje. Körülveszik viszont őket azok a régi és új mítoszok (a bűnözésről, a nevelhetetlenségről és az idegenségről), amelyek az előbbi hiányokkal együtt több nemzedékre előre meghatározzák a cigányság sorsát. Minderről Zsiga Jenő, a Fővárosi Cigány Szociális és Művelődési Módszertani Központ igazgatója beszélt.

Úgy vélte: a körülmények által kikényszerített kisebbségi bezártság a faji előítéletesség megerősödéséhez, sőt, a társadalom fa- sizálódásához vezethet. Zsigó Jenő álláspontja szerint az egyetemes emberi, az alkotmányos, a szociális, a gyermeki és a kisebbségi jogokat egyaránt érvényre juttató társadalompolitikára és nem úgynevezett cigánypolitikára van szükség. A cigánykérdés megoldásához azonban elengedhetetlen az állampolgári összefogás és felelősségvállalás — hangoztatta.

A tanácskozás a további, a történelemtanítás és a közoktatás strukturális reformjának, illetve az európai integrációnak az összefüggéseit bemutató előadások meghallgatását követően szekciókban folytatja munkáját.

„Most megyek, mert Csöpi már biztos hiányol”