Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)

1996-10-02 / 230. szám

UJ KELET Riport 1996. október 2., szerda Előkészítik a technikai eszközöket Fontos a megfelelő ruházat A szerző felvételei V advízi evezés Őrült sportok. Az emberek többsége csak így emlegeti a nem hétköznapi, többnyire jókora adag bátorságot, mi több, vakmerőséget igénylő testmozgásokat. Azo­kat a sportágakat, amelynek képviselőit a „normális” emberek többsége ámulva, csodálva és némileg irigy­kedve nézi a televízió képernyője előtt ülve. Csodálják őket, mert van bátorságuk megcsinálni azt, amiről ők még csak álmodni sem mernek, és irigykednek, hogy van lehetőségük véghez vinni merész tetteiket. E spor­tok ugyanis szinte kivétel nélkül mind a rendkívül költ­séges hobbik közé tartoznak. Egy átlagkeresetből meg­fizethetetlenek a felszerelések és eszközök, az állandó utazási költségről nem is beszélve... zést, amit semmi máshoz nem Úri Mariann (Új Kelet) Egészen a múlt hét közepéig én is csak a tévén keresztül is­merkedtem az úgynevezett vad­vízi evezéssel. Néztem a verse­nyeket, és irigykedve csodáltam a résztvevőket, ahogy halált meg­vető bátorsággal szállnak a kaja­kokba és csónakokba, hogy per­cekkel később már a több méte­res hullámokkal és zugokkal bir­kózva, a botokat kerülgetve és az idővel is versenyt futva, csurom­vizesen végighajóznak a sebesen rohanó folyószakaszon. Eszem­be sem jutott, hogy egyszer va­lamikor többedmagammal én is beszállok egy ilyen csónakba, és átélhetem azt a fantasztikus ér­lehet hasonlítani. így volt ez egészen a múlt hét közepéig. Egy telefonbeszélgetés azonban gyökeresen megváltoz­tatta eddig sem unalmas életem. Barátaim vadvízi kajakozást szerveztek a hétvégére, s a meg­hívásnak nem tudtam ellenállni. Mielőtt bárki kétkedve vonná fel a szemöldökét, hogy hol lehet hazánkban vadvízi evezni, eláru­lom, a meghívás Szlovákiába, a Tátrába szólt. Kora reggel indultunk útnak, hogy a határtól csaknem 200 ki­lométerre lévő úti célunkhoz mi­nél hamarabb megérkezzünk. Ahogy átléptük ahatárt, esni kez­dett az eső. Szépen csendesen, de kitartóan esegetett, próbálván el­riasztani minket terveinktől. Mi azonban úgy voltunk vele, telje­sen mindegy, hogy az esőtől, vagy a folyó vizétől ázunk el, így eszünkben sem jutott visszafor­dulni. A hegyekben autókázva, közeledve a Magas-Tátrához, egyre hidegebb lett. A távolban már felsejlettek a hóval borított hegycsúcsok, s mind gyakrabban találkoztunk sebesen rohanó kis patakokkal. Egy, a többinél szé­lesebb és gyorsabb vízfolyásnál aztán megálltunk, s vezetőnk büszkén mutatta, ezen fogunk leereszkedni. Látva kétkedésünk, hozzátette: lesz ez még sokkal nagyobb is. Pedig nekünk nem is a méreteivel volt bajunk, ha­nem a mederben sorakozó hatal­mas kövek és a víz ugyancsak alacsony, alig két fokos hőmér­séklete jelentett problémát. Az­tán kiderült, arrébb még több szikla hever benne, s ha lehet, még hidegebb a vize. Ugyanez a gondolat fogalmazódhatott meg a mellettünk parkoló turistabusz utasaiban is, mert ugyancsak el­hűlve figyelték ténykedésünket. Kétkedve szemlélték, ahogy a fiúk előkészítették a csónakázás­hoz a kétszemélyes gumikaja­kokat és a szükséges felszerelé­seket. Időközben megérkezett egy osztrák társaság is, melynek tagjai egyszemélyes kajakokkal kívántak vízre szállni. Amikor elkezdtek beöltözni, némileg megnyugodtunk, hogy nem csak nekünk ment el az eszünk. Négy társunk hamarosan ké­szen állt a nagy kalandra, csónak­kal együtt belegyalogoltak a Béla folyóba. Azzal búcsúztunk el tő­lük, hogy néhány kilométerrel arrébb találkozunk. Aztán mi csak vártunk és vártunk. A per­cek egyre múltak, már több mint egy órája elváltunk egymástól és még mindig nem érkeztek meg. Már a legrosszabbra gondoltunk és elszántuk magunkat arra, hogy gyalog elindulunk a folyón fel­felé, és megkeressük őket, ami­kor végre megérkeztek. Kiderült, nem volt elég víz a mederben és alig haladtak. Ahogy megnyu­godtunk, elhatároztuk, hogy át­megyünk a jóval lejjebb lévő szlalompályára. Ott azonban óriási meglepetés fogadott minket. A már előző „állomásunknál” is félelmetes Béla itt még zordabb arcát mu­tatta. A mederben hatalmas szik­lák terpeszkedtek, hogy útját áll­ják a kalandoroknak, s ha vala­kinek mégis sikerül kikerülnie azokat, a hatalmas zúgókkal és a jókora szintkülönbségekkel kell megbirkóznia. Ezt látva komo­lyan fontolóra vettem, hogy be- merészkedjem-e vagy sem. A jéghideg víz sem csábított külö­nösebben, de ha már egyszer ennyit autóztunk, csak nem futa- modom meg. Magamra öltöttem hát a hőtartó búvárruhát és a bu­kósisakot, és bár egyre csak azt hajtogattam, hogy teljesen el­ment az eszem, követtem a töb­bieket. Már a beszálláskor csu­romvizes lettem, de megnyugtat­tak, a ruha testhőmérsékletűre melegíti a vizet, nem érzem majd a hideget. Majd bátorításként hozzátették, nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik. Válasz­ként csak annyit mondtam: vagy egy életre megutálom, vagy ki sem szállók majd a csónakból. A startnál még szelíden höm­pölygő folyó már néhány méter után kezdte mutatni igazi arcát. Óriási robajjal tört meg egy ha­talmas kövön, majd fenyegetően emelkedett ki előttünk a vízből. Sikeresen kikerültük, jutalmul másfél métert zuhantunk a hul­lámok között. Néhány zúgó után ráéreztem az ízére. Hamar rájöt­tem, hogy mindig ellenkező irányba kell dőlni, mint ahogy a csónak borulna, és akkor egyen­súlyban kell tartani. Innentől kezdve már csaknem élveztem, amikor egy különösen nagy zú- gónál az egyik társam elvesztet­te az egyensúlyát, és mind a hár­man belefordultunk a nem túl mély folyóba. A gond akkor kez­dődött, amikor lábra akartunk állni. A sodrás ugyanis vitt ma­gával minket, és több méteren keresztül menthetetlenül ki­szolgáltatottjai voltunk a folyó szeszélyeinek. Végre sikerült a partra kászálódnunk, s egymás ügyetlenségén nevetve mász­tunk újra a csónakba. Már nem törődtem sem a hideggel, sem a kövekkel, csak mámorittasan kacagtam boldogságomban. A csónakra hajolva, szinte azzal eggyé válva száguldottunk bele a mindent körülölelő hullámok­ba, majd emelkedtünk a felszín­re újra és újra. Már nem zavart, ha beleborultunk, ha nem tud­tunk megállni, és hogy minde­nem vizes, csak a csodálatos és részegítő érzés, a szabadság ér­zése számított. Útra készen Sziklák között a száguldó folyón

Next

/
Thumbnails
Contents