Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)
1996-10-12 / 239. szám
UJ KELET Interjú 1996. október 12., szombat 5 Németh Miklós a díszpolgárságról, az Európai Unióról, a szülőföldről A Zemplén megyei Monokon született 1948-ban. A Marx Károly Közgazdasági Egyetem elvégzése után tanársegédként az egyetemen maradt. Közben IREX- öszöndíjjal az Egyesült Államokban, a Harvard egyetemen tanult. Dolgozott a tervhivatalban és a pártapparátusban. 1987-ben a központi bizottság gazdaságpolitikai titkárává választották. 1988-ban az MSZMP javaslatára a Minisztertanács elnöke lett. Az első szabad választások után függetlenként országgyűlési képviselő, majd 1991-ben az újonnan alakuló Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankalelnöke. Londonba költözik. Az utolsó kommunista kormány és az első „rendszerváltó” kabinet elnöke volt. Dr. Németh Miklóst a napokban Nagykálló díszpolgárává választották. Ebből az alkalomból beszélgetett a sajtó munkatársaival. ________ Ném eth Miklós Berki Antal (Új Kelet) Nagyon meglepődtem —V alamikor nyolcvankilenc márciusában döntött a Minisztertanács a városi rangot kérő települések pályázatairól. Akkor került elém a nagykállóiak beadványa. Úgy emlékszem, vagy harminc jelölt, és ahogy lenni szokott, önjelölt közül kellett kiválasztani azokat a településeket, amelyek megfeleltek a kritériumoknak. Addig nem sokat tudtam Káliéról, az biztos, hogy legfeljebb csak átutaztam rajta. Persze, ismertem az itt született híres emberek nevét, de semmi több. A pályázat megfelelt a kiírás szempontjainak, és Nagykálló újra megkapta a városi rangot. Az avatási ünnepség előtt a város vezetői megkerestek, hogy adjam át én a várossá nyilvánító oklevelet. Szívesen tettem eleget a felkérésnek, már csak a szülőföld okán is. Én innen egy jó erős „kőhajításra” születtem. Magam is olyan környékről származom, ahol mindig nehezebben éltek az emberek, mint a világ boldogabb részein. Akkor különösebbet nem gondoltam az ügyről, de a mostani egészen más. Hét év telt el azóta, és a világ teljesen megváltozott. Amikor közölték velem, hogy díszpolgárrá választanak, nagyon meglepődtem, és örültem is. Nem volt a várossal semmilyen kapcsolatom az oklevél átadása óta. Nem ígértem semmit, és a káliói vezetők sem kértek semmi ilyet. Nem szeretek ígérgetni, különösen olyat nem, amit nem tudok teljesíteni. Abban biztos vagyok, hogy a díszpolgári cím kötelezettségekkel is jár majd, és az is biztos, hogy amit saját területemen tudok a városért és a térségért tenni, azt meg is teszem. Segíteni az önkor mányzatokat — Ez a megtiszteltetés bizonyosan nem a pozíciónak szól, mert már több mint öt éve Londonban dolgozom. Jelentheti, hogy az emberek nem felejtettek el egészen, s emlékeznek még azokra az erőfeszítésekre, amiket munkatársaimmal közösen az átalakítás érdekében tettünk. Jó érzés nézni ezt a vidám kavalkádot. A TokajHegyalja Szövetség elnöke vagyok, és szövetségünk minden évben rendez egy ehhez hasonló gazdanapot. Az is ugyanolyan családias, mint ez. Az ott élő emberek ugyanilyen szívvel-lélekkel vesznek részt rajta, mint itt. Nekünk is van mazsorettcsoportunk, fúvószenekarunk. Jönnek citerások Tállyáról, és táncosok a környék falvaiból. Mi — és ezt ajánlom a kállóiaknak is — vásárt is szervezünk a gazdanaphoz. Kezdetben egy-két kiállító jött el, most már sokkal többen vannak. Az idén külföldiek is érkeztek, Szlovákiából, Romániából, sőt, Olaszországból és az Egyesült Államokból is. Ma már bizonyos nyereségünk van a rendezvényből, és a szövetség ebből a pénzből próbál talpon maradni. Azt gondolom, ez a fejlődés útja.. Csak helyi kezdeményezéssel lehet előbbre jutni. Ha a szű- kebb környezet megtette a magáét, megtette a fejlődéshez szükséges lépéseket, akkor lehet valahová támgatásért fordulni. Ez fordítva nem érvényes. Az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank ugyanilyen elven működik. A bankot a közép-európai átalakulás és fejlesztés támogatására hozták létre a fejlett ipari országok, de megalapozatlanul senkinek sem adunk hitelt vagy támogatást. Alakítottunk a szervezeten belül egy, az önkormányzatok korszerűsítésével foglalkozó irodát. Mostanában kezdtük a munkát, jelenleg Szentpéterváron dolgozunk, de szeretnénk terjeszkedni, elsősorban Magyarország felé. Valószínűleg Heves megyében, Eger környékén fogunk megtelepedni, de jövünk majd tovább, egyre keletebbre. Fennáll annak a veszélye, hogy Magyarország ismét három részre szakad. Van egy Ausztriához közeli Dunántúl és egy erősen leszakadó keleti országrész. A kettő között mint egy összekötő kapocs, az ország középső része, ebből természetesen kiemelve Budapestet, amely egy kicsit állam az államban. ,Az országrészek közötti különbség nemhogy csökkenne, de sajnos egyre növekszik. Ez súlyos katasztrófához vezethet. Senkinek nem jó ez, nem jó Magyarországnak, nem jó az itt élő embereknek, nem jó Európának. Bankunk — talán nekem is köszönhetően — felfigyelt erre a veszélyre, és lehetőségein belül megpróbál segíteni. Persze, még minden kísérleti stádiumban van, de azt gondolom, nincs messze az idő, amikor errefelé is tisztességes, gazdagodó vállalkozókkal lehet szövetkezni, és együtt gondolkodni arról, mi az, amit meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez a kisváros a jövő évezred kihívásainak meg tudjon felelni. A város hét év alatt is sokat fejlődött, ezt a felületes szemlélő is észreveszi, de ha a most még csak a gyarapodásukkal törődő vállalkozók rádöbbennek arra, hogy a vagyon nemcsak jogokkal, hanem elsősorban kötelezettségekkel és felelősségvállalással is jár, akkor bizonyosan megváltozik majd a környék élete. Ez az időszak el fog jönni, hiszen mindenütt a világon így történt. Példaadó pénzintézet — Sokszor megtapasztaltam már, hogy-nem felejtettek el az emberek. Ez nagyon jólesik, érzek valamiféle várakozást is személyemmel kapcsolatban. De hát nekem kötelezettségeim vannak, nem is kicsik. Szerződésem 1999-ig az EBRD-hez köt. Annyi biztos, hogy legkésőbb a jelenlegi elnök szerződésének lejártával döntenem kell. Ismert a bank előző vezetőjének leváltása, de az már nem, hogy akkor, az új elnök hivatalba lépésekor lemondott az összes alelnök, én is. Nem akartuk, hogy Larosiere elnök úr kölöncként cipelje magával a régi vezetőséget. Bankunk Attali úr „áldásos tevékenységének” köszönhetően csődközeli állapotba jutott. Komolyan szó volt megszüntetéséről is. „Rossz kísérlet volt, felejtsük el!” Lemondásunkra Larosiere közölte: „Pontosan ismerem a helyzetet, de a konszolidációt Önökkel együtt akarom végig«nH Foró: Harascsák Annamária vinni”. Ma ez a bank a többi nagy pénzintézet előtt példaként áll. Larosiere elnök csodát tett. Ma a Valutaalap, a Világbank — és sorolhatnám a többieket is — úgy látják, az EBRD finanszírozási módszere mindenki számára követhető út. Ezt alig három év alatt elérni nem akármilyen teljesítmény. Amikor 1995-ben lejárt a szerződésem, az elnök úr újabb négyéves szerződést ajánlott, és arra kért, hogy amíg ő a bank élén áll, ígérjem meg neki, ott maradok én is. Én akkor ezzel az emberrel kezet ráztam, és ez olyan kötelezettség, amely sokkal inkább kötelez, mint akármilyen szerződés. Larosiere úrnak ’97-ben lejár a megbízatása. Utána mi lesz, arra ma még nem tudok válaszolni. Mindenesetre hálás vagyok a sorsomnak, hogy együtt dolgozhatok vele. Nagyon sokat tanultam tőle. A világ legjobb pénzügyi szakemberei közé tartozik, de hát az élet nem áll meg. Jelenleg hatvanhat éves, és elképzelhetők változások a bank élén. Az biztos, hogy amikor a jövő év őszén döntenem kell, azt ugyanolyan felelősséggel és körültekintéssel fogom megtenni, ugyanúgy mérlegelni fogom a mellette és ellene szóló érveket, mint eddigi életem során bármikor. Biztosan lesz feladatom idehaza is — Nem lehet határozottan kijelenteni, hogy ezentúl ezt vagy azt akarom csinálni. Nem mondhatom, hogy én kizárólag bankárként, vagy politikusként akarom folytatni munkámat, amikor már idehaza leszek. Az életben bármikor adódhatnak olyan helyzetek, melyek az összes addigi terveinket meghiúsíthatják. De azt el akarom mondani: ha az ember nem a feladatot látja, ha nem a kihívásoknak akar megfelelni, csak azzal törődik, hogy még egyszer ugyanabba a pozícióba kerüljön, amiben esetleg egyszer már volt, az nagyon nagy baj. Én nem szenvedek cím- és rangkórságban. Soha nem érdekeltek a stallu- mok. Ha visszajövök, egészen biztosan megtalálom majd azt a fefadatot, azt a helyet, ahol tapasztalataimat hasznosítani tudom. Sem a politikát, sem a gazdaságot nem lehet csodavárásra építeni. Meg kell találnunk a realitások között azt az utat, amely az egyén és az ország boldogulását egyaránt szolgálja. Az európai csatlakozás nem futóverseny kérdése — A nemzetközi hitelminősítések alapján Magyarország a harmadik—negyedik helyen áll, „holtversenyben” Szlovákiával. Nem volt mindig így, egészen ’94 elejéig az élen voltunk. Most Csehország áll az első helyen, de a csehek még előtte állnak azoknak a nem könnyű lépéseknek, amiket Magyarország már megtett. A privatizációt is másképpen csinálták, mint mi. Akkoriban nem egészen értettem egyet az úgynevezett kuponos módszerrel, a lakosság széles rétegeinek bevonásával a magánosításba. Volt alkalmam erről eszmét cserélni Klaus miniszterelnök úrral, aki szentül meg van győződve elképzeléseinek helyességéről. Az idő egyelőre igazolja a módszert, majd elválik, még nincs lefutva a dolog, lehet eső, lehet napsütés. Mindenesetre pozitívan változott véleményem erről a privatizációs útról, ahhoz képest, ahogy ’91—92-ben fogalmaztam. Ezzel együtt aggodalommal figyelem a Közép- Európában kialakult versengést. Tudomásul kéne venni, hogy az Unió elsősorban együttműködni képes országokat kíván tagjai sorába fogadni, mert ez felel meg gazdasági, kulturális, tudományos és politikai érdekeinek, és mert az Unió alapokmánya is ezt követeli meg tagjaitól. Magyar- ország 10 milliós piacot jelent Európának, nem nagy ügy ez a világgazdaságban. Összefogva, a szám megnégyszereződhet. Azért 40 milliós piac Európa számára is komoly lehetőség. Az alapszerződések fontos, de nem alapvető követelményei az Unióba kerülésnek. Csak úgy szabad azokat felfogni, mint apró lépéseket az együttműködés útján. Kevés falu mondhatja el magáról, hogy két vezetőt is adott az országnak. Monok ilyen. A Kossuth-nóta egész életemben végigkísért. Ráadásul olyan magyartanárom volt, aki kizárólag a Kossuth- kultuszt ápolta. Számára nem volt érdekes, ha valaki nem tudta a tananyagot. Ha ismert két idézetet a kormányzótól, az nem bukhatott meg. Hiába volt szülőfalum Kossuth-imá- data, én inkább Széchenyi elképzeléseit gondoltam és gondolom ma is követendőnek. Emlékszem, már egyetemista voltam, mentem haza szünidőre. A buszról leszáll- va éktelen veszekedés zaja hallatszott ki a kultúrházból. Az emberek magukból kivetkőzve, egymás szavába vágva, a másik véleményével nem törődve ordítoztak egymással. Két téesz, a Kossuth és a Béke tartott valamilyen gyűlést. Én akkor a falon függő képre mutatva azt mondtam: „Rendben van, hogy maguk Őt követik, de be kell látniuk, ez sehova nem vezet. Most nem forradalmi időket élünk. Nézzék meg inkább ezt a másikat — és egy eldugott sarokban levő Széchenyi- képre mutattam —, nem lenne jobb az Ő csendes, megalapozott, előrelátó módján megbeszélni a dolgokat?” Ha a kedélyek nem is nyugodtak meg teljesen, de az emberek elcsendesedtek, és be lehetett fejezni az ülést. Monokon születtem, de inkább Széchenyi követője vagyok — Ez a mentalitás kísért akkor is, amikor miniszterelnök lettem. Nem voltam könnyű helyzetben. Sokáig tartott, amíg eljutottam odáig, hogy az általam helyesnek tartott politikát tudtam képviselni. Amikor a parlament megválasztott, szóltak a TV-Híradó- tól, szeretnének velem mint újdonsült miniszterelnökkel interjút készíteni. Mentem a tévészobába, és nagy meglepetésemre ott találtam Grósz Károlyt. Csodálkozva kérdeztem, hogy ez mi? Megnyugtattak: ez így szokás. A miniszterelnök és az első titkár. Elég az hozzá, szinte csak Grószt kérdezték, én alig szólalhattam meg. Ő aztán elmondta: „... fiatal, reményteljes szakember, a párt állította erre a felelős posztra, a mi kutyánk kölyke, és mindenben segíteni fogjuk egyáltalán nem könnyű munkájában...” Amikor visszamentem az irodámba, az egyik közeli munkatársam azt mondta: „Na, most megkaptad a halálos csókot”. így kezdődött. Hosz- szú idő múlva sikerült függetleníteni magam a párt gyámkodásától. Nehéz, időszak volt, igazán akkor kezdődött a rendszerváltás, akkor történt meg a németek hazaengedése, a Varsói szerződés, ■ a szocialista tábor szétesése. Akkor változott meg a világ, akkor kezdte felvenni mai arculatát. Azt hiszem, hogy tevékenységemért sem akkor, sem most, sem a jövőben nem kell szégyenkeznem.
