Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-16 / 216. szám
UJ KELET Falujáró 1996. szeptember 16., hétfő 5 Az oldalt írta és a fotókat készítette: Tapolcai Zoltán „Farkas Jánosné, a révész a malomba sietett, rájuk szólt: Szánjatok be mind, nem érek rá veletek délig hajókázni! Az eredetileg hatszemélyes csónakba 15-en szálltak be. Volt köztük egy húszéves epilepsziás fiú, Erdei Gyuri, akitől a lányok húzódoztak. Mind a csónak elejébe álltak. Már majdnem átértek, amikor a csónak eleje hirtelen lemerült, a hátulja felcsapódott, maga alá temette a vízire borult utasokat. Borzasztó riadalom támadt. Bár sokan jól tudtak úszni, de a kapálózó lányok egymást akadályozták a menekülésben. Négy kislány, a révész és a fiú kimenekült. De kilenc kislány tehetetlenül elmerült a Szenke több méter mély vizében. Halászok hálóval merték ki a tetemeket és fektették ki a partra. A hivatalos eljárások után mindenki hazavitte a maga halottját...” (Kormány Margit gyűjtésében) 1905. május 5. A nap, amely balladás faluvá tette Penyigét, a nap, amely gyilkos folyóvá tette a Szenkét. Kilenc kislány álmodott pettyes kötőről, új ruháról. Húsz krajcár reményében indultak reggel munkába, de sohasem érték el a túlpartot. A Szenke eredete is homályba vész. Tó, melyet több forrás táplál, de egyes adatok szerint a folyószabályozások előtt bővizű folyó volt. De ha megnézzük a Szatmári síkságról készült első térképet, partvonala nyílegyenes, ami emberi kéz be-, avatkozására utal. E térképen Gőgő Szenke néven szerepel. A Gőgő-csatoma Romániából érkezik hozzánk, ez torkollik a Szenkébe és egy újabb csatorna vitte az egykoron kristálytiszta vizet Kisamál a Túrba. A hetvenes árvíz aztán tönkretette, már nem járt az „Anica” névre hallgató részéhez kannákkal, vedrekkel a falu népe. A falu. Olyan, mint mindegyik itt, Szatmárban, a vizekkel szabdalt agyagföldön. Egy utca viszi tovább az utazót, a kertek a holtágra, vagy a mezőre futnak ki. A cégényi monostor birtokainak határjárása során 1181 -ben írták le először ismeretlen eredetű, talán szláv nevét. Már az 1300-as években volt katolikus egyháza, római felekezetű. Ősi birtokosai a Domahidy család volt, éltek földjéből és éltették lakóit a Kölcsey ek, Kendék, Leöweyk, a Jármyk, a Patayak, a Vályik, a Csikyk. Utolsó ura egy huszár- őrnagy volt, Komáromy László. Ugyancsak szatmári sajátosság, hogy a római katolikus hagyományokon és templomokon született meg a mai fe- lekezetiségnek megfelelő reformáció. Ma, templomának kertjében a Löwey család emlékére szürke gránittömb áll. Jelezve a kötődést a múlthoz, önmagukhoz. Azt, hogy járvány, árvíz, háború után is talpon maradt ez a büszke, színmagyar falu. A követ édesapja emlékére Löwey Klára állíttatta, az 1800-as évek ismert pedagógusa, színésze, újságírója. Az idő már sohasem fut el Penyige mellett, már nem veszhet múltja a semmibe. Pálját ritkító helytörténeti gyűjtemény bújik meg a régi iskola- épületben. Mindazt, amit évtizedeken át poros padlások rej- teke őrzött, egy alapos és gondos pedagógusi kéz összegyűjtötte, hozzájegyzetelte mindazt, amit a falu vénei egymásnak meséltek, ameddig még elért az emlékezet. Hogy ne csak a Szenkéről, hanem Penyigéről is szóljon a merengő ének. Lehetnének egy kicsit becsvágyóbbak Beütött a kék mennykű Végh Endrei Nyakas ember. Aki úgy az orra alatt kis mosollyal oda-odavág. Késtem tíz percet. Nem akart szóba állni velem. Feloszthatták volna a té- esz vagyonát, földjét. Mondjuk úgy, nem hagyta. Ebben ugyan egy kicsit segített a földalapok felosztásának késése is. De mégis az döntött, hogy többedma- gával egyben akarta tartani a szövetkezetét. Sikerült. Annyi változott, hogy a nevéből kikerült a „termelő” szó. Maradt Zöldmező Mezőgazdasági Szövetkezet. Végh Endre pedig az elnöke. — Akarhattam volna én bármit, ha az emberek tömegével léptek volna ki. A három faluból összesen hárman tették ezt. Amire ez a kötött föld jó, azt nem lehet kis parcellákon művelni. Őszi búzánk több mint 500 hektáron van, őszi árpa száz hektáron, zab, kukorica 150-150-en, napraforgó kétszázon. A föld majdnem fele magánkézben, de bértermeltetésben mi gondozzuk. — Szilva és az alma. A pe- nyigeiek fő bevételi forrása. Miért nem segítettek be a felvásárlásba? Hiszen valamikor ezt is szövetkezet végezte! — Hadd pontosítsák. A szántóföldi termelésből is szép bevétele van az ittenieknek! Másrészt mi magunk is próbálunk vevőt hozni, de a teljes anyagi kockázatát a felvásárlásnak nem vállalhatjuk magunkra. Egy-két forint is sokat számít, döntse el mindenki maga, hogy odaadja- e 12-ért a szilvát, vagy vár, hátha lesz 14—15 is! Az idén úgy Egy balladának nem elég megszületnie, az csak akkor marad életben, ha valaki egyre csak egyre dúdolgatja magában, s ha kérik, el is énekli másoknak. Született egy huszadik századi mesélős ének és Kormány Margit egész életén át dúdolgatta magában. Penyige neki köszönheti, hogy múltja élő és az is marad. , A nyíri homokról jöttem ide, erre a repedt, sivár földre. Amikor frissen végzett tanítóképzősként 1956. augusztus 19-én lekászálódtam a vonatról, csak egy kis copfos lányka szállt le velem, a Rácz Piroska. Akkor láttam meg ezt a szörnyű földet, s azt hittem a nyomorba érkezek, mert nincs az az ember, aki ebbe életet lehelne. Gondoltam, hogy a gyakorlóévét valahogy kibírom, s aztán továbbállok. Tíz év kellett, hogy megszokjam. A legtöbbet talán az első kis osztályomnak köszönhetek, akik megmutatták nekem Penyigét, gyermekszemmel. És minden a nyakamba szakadt. Alig tettem be a lábamat, az igazgatóm megbízott, szervezzek énekkart az évnyitóra. Én? Aki egy árva lelket sem ismerek? Tanítóképzőből jött, mondta, tudnia kell. Bár volt jártasságom, az általános iskolában is énekeltem, majd bekerültem Kis- várdára, az Orsolya apácák zárdájába, onnan a tanítóképzőbe, szóval tudtam, amit tudni kell, de senkit nem ismertem. Kolléganőm, Nagy Janka szólt, sose búsúlj, én összehívom a pulyá- kat, te csak válogasd ki, kire lesz szükséged. Aztán csak felcsendült egy kis népdalcsokor és a Serkenj fel... kánonban a tanév nyitásakor. A zene és az énekkarok végigkísérnek pályámon. tűnt, hogy beütött a „kék mennykű”, ittmarad a szilva, de a végén már volt olyan kereskedő, aki üres kézzel ment el Penyigéről, nem volt mit felvásárolnia. — Ahogy a név is változott, úgy a munka is. A termelést a szolgáltatás váltotta fel. Jó ez így? — Kérdezze az embereket! Hetvenöt embernek munkát adunk, nekik biztos jó. Kilenc- száz hektáron termelő magángazdákat szolgálunk ki gépeinkkel, tudásunkkal, nekik is jó. Nem kellett gépre költeniük, mi megoldjuk. A szomszéd települések is bennünket keresnek meg, ha valamilyen gépi munkára van szükség, nekik is kellünk. A gépállományunk öre- gecske, de már tudtunk venni egy új Class Dominátort és egy Fiat traktort. Épül egy 5000 tonnás terménytároló a szárítóteleMint ahogy az írás is. Bármit hallok, máris történetté kerekedik bennem, amit szeretnék elmondani másoknak. Tinódi Lantos Sebestyén szavaihoz hűen élek: “Azmi keveset írtam, igazat írtam...” S beszélgettem penyigei öregekkel, arról a múltról, amely velük együtt elveszne. Gyűltek a tárgyak, gyűltek a történetek. Ebből született egy kis helytörténeti múzeum és egy könyv. Nem volt ez szerelem első látsára. Beadtam én az áthelyezési kérelmemet, de mindig elutasították. Egy nagyon kedves tanárom aztán felébresztett naiv álmomból: majd ha a főosztály- vezető feleségének ad egy bundáravalót Margitka, majd akkor. Édes Istenem, én? Az árva gyerek, akinek csak egyetlen kabátja van és egyetlen félcipője. Akinek hiába mondták a helybeliek, hogy vegyen egy magasszárút, mert a penyigei sár minden mást ottmarasztal. Krajpen a csahold szövetkezettel közösen. A földek nem maradnak parlagon, megélünk a földünkből, s ma már ez is nagy szó. —Nem hiszem, hogy megelé- gedős fajta, ennél többet akar. —Ahogy mondja. Bár tősgyökeres helybeli vagyok, mégis korholnom kell őket, szóval lehetnének a penyigeiek egy kicsit becsvágyóbbak. — Dolgozzanak még többet?-— Merjenek valami másba is belevágni, ne csak a megszokott dolgokat csinálják! — Mire gondol? — Szántóföldi kultúrákra. Paradicsom, uborka. Megpróbáltuk, de nem nagyon akaró- dzik az ittenieknek. Nem tudom, mi lesz jövőre, de ma, aki belevágott a paradicsomba, az nagyon jól járt. Nem vagyok próféta, a jövőt nem látom, de ezen a földön is szépen hozhatcáros beosztással, kémény nélküli földes szobában laktam. Szóval én sokat fáztam Pe- nyigén. De nem csak a vizes agyag marasztalt. Azzal, hogy én Szatmárba kerültem, a sorstól egy különös ajándékot kaptam. Egy egészen más mentalitást ismerhettem meg. Lehettem volna más, esetleg több, de a saját utamat nem lehet elkerülni. Másrészt éreztem, hogy van itt valami, amiért érdemes maradni. S a dalokkal együtt egyszer csak hozzám került a kilenc kislány balladája. Először csak két versszakot tudtam lejegyezni. „Ezerkilenc- százötödik évbe/kilenc kislány belehalt a vízbe, beleültek a hajó orrába/elmerültek a Szenke habjába...” Gyökeret nem vertem, házat nem építettem, lakást nem vettem, férjhez nem mentem, udvarlóm nem volt, éltem az iskolában, az iskolának. És Penyi- gének.” Három az igazság Az esperes úr ígérte magát, jön, hisz a falu lelkésze nyugállományba vonul, kell valaki a helyére, ne csak az isten- tiszteletre betérő papja legyen Penyigének. Csöng, vagy jobban mondva búg, határon innen és túl az egyetlen készülék, a forintokat ötvenes- sével zabáló rádiótelefon. Hívják a körjegyzőséget, a polgármesteri hivatalt. Talán csak éjszaka nem foglalt a vonala. — Belecsöppent gondjaink közepébe — hazudtolja meg borongós szavait mosolygó arcával Körösi-Miklósáé polgármester. — Hála az égnek, a szilvaszedésen már túl vagyunk, végül nem maradt ránk, nem ment a cefrébe a szép termés. Reméljük, hogy az almával is jól járunk. — Kömörő, Penyige, Mánd. Közös utat jártak. Mit jelent a korábbi vezető településnek, Penyigének a másik kettő önállóvá válása? —Csak Kömörő szakadt el tőlünk. Mánddal közös körjegyzőséget tartunk fenn, ami sokkal ésszerűbb gazdálkodást enged a kevéske pénzünkkel. Az iskola azonban még a három település közös tulajdonában van, de a kömö- rői gyerekek Fehérgyarmatra járnák. Mánd iskolabuszt vett és hozza-viszi a gyerekeket. A támogatás gyermeklétszámtól függ, a teher, a felelősség a miénk, fenn kell tartanunk az iskolát. —Az önállóság tehát nemcsak lehetőséget, de gondokat is hozott! —Hát hogyne. Képzelje el, amikor a hetvenes árvíz után építettek egy ekkora községházát, egy hatalmas művelődési házat, hogy a három települést kiszolgálja! Most ez utóbbi szinte üresen áll. Ha néhány szakkör és a diszkó nem lenne, lakatot is tehetnénk rá. —Ne csak panaszkodjunk. Mire büszke? — Természetesen elfogult vagyok, de ez egy takaros, tiszta falu, szorgos, becsületes emberekkel. Panaszaim ellenére örülök, hogy gyerekeink itt járhatnak óvodába, iskolába. Tudunk gondoskodni az idősekről. Huszonötén járnak az idősek napközi otthonába. Kétszáznyolc ingatlanra vezettük be a gázt, az önkormányzati intézményekben is azzal fűtünk. Rendbetettük az egyház kezelésében lévő községi temetőt, segítséget nyújtottunk az egyházaknak épületeik felújításához. — Tizenhat éve van a falu élén. Ha valakit ki akarnak, illetve ki tudnak kezdeni a rossz nyelvek, azt ennyi idő alatt meg is teszik. — Ameddig látják a falum- beliek, hogy ugyanúgy szedem a szilvát, viszem a felvásárlóhoz, ugyanúgy kapálok a kertemben, ugyanúgy azért dolgozom, hogy egy kicsit jobb legyen, addig elhiszik, hogy ugyanazok a gondjaink, így meg fogom érteni őket, s ha módomban áll segítek. na. „Azmi keveset írtam, igazat írtam”
