Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-02 / 204. szám
UJ KELET wrí-1 Riport 1996. szeptember 2., hétfő 5 „Mi, az aranyosapáti cigány lakosság, kérjük az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzati Hivatalt, hogy az Aranyosapáti Cigány Kisebbségi Önkormányzat vezetőségének tevékenységeit vizsgálják ki. Megválasztásuk óta semmilyen érdemleges tájékoztatást nem adnak a község cigány lakosságának. A harmadik kocaosztásban is mind szinte ugyanazok a személyek részesültek, most is kocák helyett ártányokat vásároltak. Az élelmiszercsomagokhoz is csak a rokonaikat juttatták hozzá. Söröznek, boroznak a kapott pénzekből, minket megalázóan elkergetnek a különböző juttatásoknál.” Aranyosapáti, 1996. augusztus 18. Százharmincnégy aláírás, címek. A harag már nem csak a lelkekben él „A kisebbségnek semmi sem elég?” A cigányembernek két ellensége van: a szomszédja és önmaga. A szociológusok megállapítása első hallásra talán furcsának tűnik. Mint ahogy az aranyosapáti cigány lakosság és az általuk választott kisebbségi ön- kormányzat között kialakult viták, veszekedések előtt is értetlenül állnak a kívülállók. Az elmérgesedett viszonyra azonban nincs magyarázat. Csak kiabálás és egymásra mutogátás. A megoldás még várat magára, addig viszont testileg-lelkileg felőrlődnek mindkét tábor tagjai. A gyerekek gyűlölettel telve nőnek fel. Testvéreik, rokonaik állnak szemben, és szíveik fényévnyi távolságra vannak egymástól. Kozma Ibolya riportja — Ilyenkor jönnek az újságírók, amikor csomagosztás van? — kiabál messziről egy sovány asszony. A nejlonzsákban kapott holmit cipeli, néhány mezítlábas gyerek kíséri. — Hét gyermekem van. Ide nézzen, milyen műtéten estem át — blúza alatt hosszú, mély seb húzódik. — Mégsem kapunk semmit. Most láthatja, ezzel a csomaggal szúrják ki a szemünket. Se segély, se más... Egy idős, egyenes tartású férfi is a művelődési háztól kanyarodik az útra, ahol élelmiszereket oszt a kisebbségi önkormányzat. Két fiatal nő kíséri. — Az életemet a záhonyi átrakóban töltöttem el. Kemény munkán voltam mindig. Soha nem volt egy szavam sem. Nyugdíjas vagyok, és nap mint nap füvet szedek a környéken. Gyógyfüvet adok el, abból tartom fenn magam. írja csak: Tóth Ignác, ötvenkilenc éves. Mondja, én nem érdemeltem volna meg azt a disznót, mint a többi cigány? — Mi sem kaptunk, pedig azt a háromezer forintot kifizettük volna érte — szólt egy fiatal- asszony. — Nem tudunk mi semmit arról, hogy mit csinál a kisebbségi önkormányzat. Nem tájékoztatnak minket. A segélykérelmekre válasz sem érkezik. A lehetőségek, amelyek segítenének nehéz sorsunkon, csukva maradnak előttünk. Csak akkor derül fény az elhallgatott pénzekre, amikor a kocsmában egymással veszekednek a vezetők — mondja egy tisztán, szépen öltözött nő. — Földet sem kaptunk, a támogatásról, a disznóigénylésről meg sem kérdeznek. — Nem érdemes itt élni! — suttogja egy elkeseredett asz- szony. — Miért éppen itt nyomják el a cigányságot? —A vezetőség nem oly an házakban él, mint mi. Bútorokat, perzsaszőnyegeket, színes tévét, videót és kamerát vásárolnak... — Én meg nem tudok a gyerek szájába ennivalót adni — szól közbe a nemrégiben műtött hétgyermekes asszony. — Mi még csak-csak bírjuk az éhséget, de a kicsik nem. Mezítláb fogom iskolába küldeni őket, mit húzzak a lábukra, ha nincs se cipő, se pénz? Égyre több ember áll meg Aranyosapáti főutcáján. A panasz hangja egyre hangosabb és kétségbeesettebb. — Miért nem tudnak hat-hétezer forintot juttatni nekem havonta mint nagycsaládosnak? — kérdezi egy magas, vállas férfi. —- Tanácsi munkán vagyok, a többiek is hazajárnak reggelizni. Én is, de éhesen megyek vissza. A múltkor a polgármestertől kértem kölcsön ezer forintot, mert majdnem elszédültem az éhségtől. —Mikor felmentem segélyért a hivatalba, a polgármester hazazavart, azt mondta részeg vagyok, pedig még egy korty ital sem ment le a torkomon. Aki kérni mer, arra azt mondják: alkoholista — kiabálja az asz- szony, akinek hét gyermeke van. — A polgármester egy húron pendül a vezetőkkel. Talán neki is adnak a segélyekből — mondják. — Most is adják ezt a csomagot, inkább pénzt adtak volna. —Egy napra vagy kettőre lesz elég ez a zsáknyi élelem? — kérdezik, miközben a tartalmát vizsgálják. — Elmúltam hetvenéves — szól egy öregasszony. — Ma még ennivaló nem volt a számban. Meghalok éhen! Mezítlábas gyerek szalad a nénihez, Magnumot csúsztat a kezébe. Fesztelenül bontja és gyújtja meg a cigit. Közben receptet mutat, amit nem tud kiváltani. Nemcsak az idős cigányasz- szony, de a körülötte lévő nők, férfiak szájában is ott lóg az elmaradhatatlan cigaretta. A fiatalok is, az öregek is nélkülözhetetlennek tartják. Füst és alkoholszag keveredik a levegőben. Talán azt hiszik, ez segít elesett- ségükön. Magas férfi siet a tömeg felé. Inge kigombolva. —Jöjjenek, meghívom magukat egy kávéra. Itt nem lehet beszélgetni... A hangja meggyőző, a körme tiszta, nemúgy, mint a többieké. — Ittam két üveg sört, de nem vagyok részeg. Már elegem van az egészből. Visszásságok mennek itt. Le kellene váltani az önkormányzatot. Hangja zaklatott és kissé zavaros a szeme. Lehúzódunk az út másik oldalára, az iskola udvarára. — A testvérem is tagja az ön- kormányzatnak — folytatja Hicsár Ferenc. — Nem tartok igényt semmire, nem is kérek egyetlen fillért sem. Mégis úgy vélem, tarhatatlan állapot van errefelé. Az utcáról ricsaj hallatszik. Egyetlen asszony pöröl a többiekkel. — Nem itt kell panaszkodni — ordítja torkaszakadtából. — Hazudtok mind! — Ti meg a pénzünkön gazdagodtok meg — vágja vissza egy fiatalasszony, aki egyedül maradt a beszélgetés helyszínén. A többiek elillantak. — A sógornőm az — magyarázza Ferenc —, a Vilmos felesége. Minden testvéremnek juttatott már ezt is, azt is. Csak nekem nem adnak semmit, mert túl nagy a szám. Én csak egy buta, koszos cigányember vagyok. Közmunkás. Úgy gondolom, mégis tarthatatlan, hogy a száznegyven cigány- család számára igényelt támogatást huszonnégy felé osszák szét. Örökké huszonnégy részre. Csak a rokonságnak,csak a barátoknak. A többinek pedig semmi sem jár. Jóni Attilát, az Aranyosapáti Kisebbségi Önkormányzat vezetőjét a polgármesteri hivatal képviselő-testületi üléséről hívtuk ki. — Nem lehet igazságot tenni — mondja. — Nemrégiben tíz hektár földet osztottunk szét. Nyolcszázezer forintot kaptunk az Autonómia Alapítványtól. Kiosztottuk a pénzt, amit vissza kellett volna fizetni. Az összeget, azóta sem kaptuk vissza. A nagy önkormányzat előtt meg mi tartjuk a hátunkat. A cigányoknak én vagyok a hálátlan, mert csak ennyit adtam és még vissza is kell adni a kölcsönt. Van a faluban néhány ember, aki szítja a cigányságot ellenem. Valamikor pedig bíztak bennem. Talán még most is, de már négyszemközt sem merik bevallani. Étkezési támogatást kap az iskolában minden cigánygyerek. A rokonaimat lebeszélem a segélykérésről, én magam meg szégyellnék is kérvényt benyújtani. — Hálátlanok a cigányok — folytatja Hicsár Vilmos. — Meg igazság szerint nem is dolgoznak. Azt hiszik, nekik minden jár. Mert cigányok. Tenni viszont semmit sem akarnak. — Minket a magyarság választott meg képviselőnek, nem a cigányság. A magyarok bizalommal vannak irántunk, hiszen látják, hogyan viselkedünk és miként élünk. Tőlünk félnek a cigányok. Talán majd azt is elérjük. hogy a kocsmákból hazazavarjuk őket. Alkoholra jut, a gyereknek meg nincs kenyér a szájában. Nem akarnak ezek dolgozni. A község polgármeserét is megkérdeztük a településen zajló vitáról. — A kisebbségi önkormányzattal jó a kapcsolatunk — válaszolta kérdésünkre Pál fi András. — A cigányok elégedetlenek, pedig nincs még egy falu a környéken, ahol többet törődnének velük, mint Aranyosapátiban. Néha már attól tartok, a magyar lakosság lázad fel, a cigányoknak járó megkülönböztetett figyelemért. A kisebbségnek semmi sem elég. Az iskolában egyébként a magyar gyerekek vannak kevesebben. Az élelmiszercsomag osztása után alig járnak Aranyosapáti főutcáján. Csendes a lassan leszálló este, még sincs nyugalom a faluban. A harag már nem csak a lelkekben él. Érezni a levegőben is. Arról beszélnek, hogy meghalt egy cigányember. Szívbeteg volt. Becsületesnek tartották valamennyien. Jobban élt, mint társai. Nem kért segélyt, disznót, támogatást, sem élelmiszercsomagot. Orgován József becstelennek és méltatlannak érezte a cigányvezetők munkáját. Szégyellte, hogy lenézik társaikat, akik néhány éve őket választották vezetőjüknek. Az egyszerű emberekért szólalt fel, miközben tudta: hiábavaló minden szó. Viszályt, vitát hagyva távozott. A cigányság fejét lehajtva állhat sírja előtt. A fotókat Csonka Róbert készítette Cigaretta nem volt benne „Inkább pénzt adtak volna” H Hazafelé fi „Örömmel vettük át" B vi ki i I» f: ~T*TiíTT*T*TH W g*m mgg* - f mSm K r* >i?nr BttMÉÉttii«BiiainiuiiiBUí
