Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-30 / 228. szám
Romok UJ KELET Notóriusok és gazemberek Fullajtár András (Új Kelet) Valahogy jobban éreztük magunkat, amikor tudomásunkra jutott, hogy sikerült elkapni a nyíregyházi, Tőke utcai óvodában és bölcsődében járt vandál pusztítókat. Sajnos el is keseredtünk, mert sejtésünk beigazolódott: a tettesek fiatalok, unatkozó gyerekek voltak. De kik ők, hogy ilyet csinálnak? Látszatra ugyanolyan diákok, mint a többiek. Tanulnak, iskolába járnak. A szüleik, rendes dolgos emberek, akik egész nap értük hajtanak. Talán ez is a baj, nem figyelnek rájuk, nem számoltatják el őket, hogy hol, merre jártak, mert ezek a — többnyire általános iskolás — suhancok éjszaka legények igazán. Csapatba verődve úgy érzik, övék a világ —- legyen, hiszen fiatalok. De így akarják tizenévesen meghódítani, hogy mielőtt megismernék, elpusztítják? Ki tanította erre őket, kitől látták, hogy ezt kell csinálni, és miért teszik? — merül fel bennünk számos ilyen és hasonló kérdés. Amikor a több százezer forintos kárt okozó rongálást felfedezték, valaki megjegyezte: miért törték össze a berendezést, az értékes műszaki dolgokat? Ha már betörtek, inkább vitték és adták volna el, talán az elviselhetőbb lenne, mint ezt az embertelen pusztítást látni. Elfogták őket, a rendőrséget is szerzés a céljuk, amikor betörnek a különféle intézményekbe, hanem a vandalizmus, amivel több százezer forintos károkat is okoznak az amúgy is kevés pénzből gazdálkodó oktatási intézményeknek. Az elkövetők köre elég „sokszínű”. Volt például egy visszaeső 40 éves felnőtt, aki nem tudott magyarázatot adni arra, hogy mi késztette a rombolásra, de még oda is rondított az egyik helyiségbe. Vannak fiatal és büntetlen előéletű „bűnözőpalánták”, akik lehetséges, hogy azért törnek be, mert valamit el akarnak lopni, azonban, ha nem találják meg, amit keresnek, dühükben összetörnek mindent, ami az útjukba kerül. De ha megszerezték, amire szükségük van, akkor is rombolnak. Volt rá eset, hogy egy-két ezer forintot ért az ellopott tárgy, viszont a rongálási kár elérte a 200 ezer forintot. Van egy harmadik kör, akik kimondottan azért mennek be az intézménybe, hogy pusztítsanak. Mindenkiben felmerül a kérdés: mi a motiváció? Legtöbb esetben nincs elfogadható magyarázat. Például, az egyik iskolában betörték az ablakot és bementek focizni. Onnan elküldték őket, és bosszúból egy másik iskolában öszetörték a berendezést. Ezeket az elkövetőket, akik csak rombolnak, nehéz megfogni, mert bűnözőkről van szó. De nem sokáig marad titokban kilétük, mert csupán egy jó heccnek veszik az egészet, és előbb-utóbb még el is dicsekszenek vele. Felmerül az a kérdés is, hogy miért pont az oktatási intézmények a célpontok? A magyarázat egyszerű: az őrzés nem megoldott, a vagyonvédelem nulla. Néhol még az iskola kapuja sincs zárva, legfeljebb egy dróttal van összefogva. Valamit mindenképpen tenniük kell az intézmények tulajdonosainak annak érdekében, hogy az ilyen bűn- cselekményeket megelőzzék. Szerintem megoldás lehetne, ha a veszélyeztetett iskolák, óvodák stb. éjjeliőrt alkalmaznának, akik esetleg más feladatot is ellátnak. Egy riasztó felszerelése is sokat segíthetne. Az a tapasztalatunk, hogy a bűnözők körében hamar elterjed a hír, hol van valamilyen biztonsági berendezés, vagy hol vannak őrök. Ezekre a helyekre nem is próbálnak meg betömi, nem kockáztatnak. Ez a befektetés hosszabb távon megtérül... megjárták, az is kiderült, hogy nem kezdő bandáról van szó. Specialitásuk a rombolás, hiszen egész nyáron a Városmajor utcai óvodába jártak, egymás után hatszor, tömi-zúzni. Csak úgy, minden ok nélkül. Kihallgatásuk után pár órával mind a nyolcán újra az utcán voltak, és lehet, hogy egymás között röhögtek egy jó nagyot — „Jó kis hecc volt, fiúk!”. A büntetés? Lehet, hogy néhá- nyan otthon kapnak egy-két nyaklevest, az iskolában sem dicsérik meg őket. A törvény nem tud velük mit kezdeni, még gyerekkornak, a magyar jog szerint nem büntethetők...Tőlünk fejlettebb országokban ez is másként van. A gyerek- és fiatalkorúakat ha bármilyen rongáláson érik, nem néznek el felette, és nem ejnye-bejnye a büntetés. Ha volt rá ereje, hogy romboljon, akkor arra is van, hogy azt helyre hozza. Addig dolgozik, míg az általa okozott kárt rendbe nem teszi. Majd elfelejtettem, ezek az országok régóta az unió tagjai... Megkérdeztük Csák József rendőr őrnagyot, mennyire gyakoriak városunkban az ilyen vagy hasonló esetek? — Ilyen, közfelháborodást okozó incidensek szerencsére aránylag ritkán történnek, de évente visszatérően sajnos van 4—5 ilyen ügyünk. Ezeknek a csoportoknak nem a haszon1996. szeptember 30., hétfő K.Z. (Új Kelet) Dankó Mihály 1925. szeptember 30-án született. A kereskedőtanuló 1944 májusában behívóparancsot kapott a légoltalmi parancsnoksághoz, ahol októberig, a szovjet csapatok bevonulásáig teljesített szolgálatot. A légónál olyan feladatai voltak, hogy a 1944. szeptemberi bombázásról szinte mindent tud, sőt, alkalma volt azt egy templomtoronyból látni. — Bevonulásom után alapos felkészítést kaptam a légónál — meséli Mihály bácsi. — Megtanultuk a tűzvédelmet és tűzoltást, az elsősegély- nyújtást, a riasztást, a légi- és a magasfigyelést és felderítést. Az oktatások befejezése után toronyőri beosztást kaptam. Ötvenen teljesítettünk szogálatot egy alegységben. Szállásunk a Bethlen Gábor utcán, a tűzoltóság és a Jókai Mór Polgári Fiúiskolában volt. A repülők közeledtével a városházáról felvettük a kulcsokat, és felmentünk az evangélikus templom tornyába. — Honnan kapták a jelzéseket?-— Az országos rádiókból és egy megyei központból. A jelzések a zavarórepülés, légiveszély és légiriadó voltak. Voltak napok, hogy ötször is felmentünk és figyeltünk a toronyban harmadmagammal. Az ablakok ki voltak törve, plédekkel burkoltuk be magunkat. Messzire el lehetet látni. Nem egyszer feljöttek hozzánk a város vezetői is. Távcsővel együtt néztük esténként Szatmárnémeti és a hajdúsági városok bombázását. Jól lehetet látni, hiszen a szovjetek Sztálin-gyertyákkal megvilágították a célpontokat. Ahogy közeledett a front felénk, egyre többször kellett a helyünkre menni, sőt, egy időszakban váltásokkal folyamatosan figyeltünk. — Hogy történt Nyíregyháza bombázása? — Miskolcot bombázták, onnan jöttek 1944 szeptemberének egy szerdai napján. Dankó Mihály Piacnap volt, sokan voltak a városban. Felmentünk a toronyba. Négy sziréna jelezte a légiveszélyt. Sokan levonultak a légópincékbe. Akik a ta- nyabokrokból jöttek a piacra, menekültek hazafelé. A szövetségesek vadászgépekkel és bombázókkal támadtak. Kétezer méter magasról megszórták a a város nyugati részét, a mai Tiszavasvári út környékét. A fák alatt sütőtökök voltak, azt hitték, katonák. Találatokat kapott a dohányfermentáló, a vasútállomás, a Huszár-telep széna- és szalmakazlai. Láng, füst és por borította be a környéket. A belvárosban is több épület cserepét levitte a légnyomás. A toronyba jöttek volna fel társaink, de a léglökések a templom melletti fák közé sodorták őket. A repülők Debrecen felé távoztak. Jelentettük a város vezetőinek azt, amit a toronyból láttunk, majd mi is mentünk segíteni. Pánik volt, féltek az emberek, amikor feljöttek az óvóhelyekről. Mentettük a város romok alatt rekedt ijedt lakóit, összegyűjtöttük a halottakat. Akkor még nem voltak korszerű eszközeink. A tűzoltók lajtos lovaskocsikkal vonultak a lángokhoz. Egy modern német fecskendős járművük volt, de a nyíregyházi vízhálózat fejletlensége miatt csak néhány helyen használhatták. Nem volt áram, lebombázták az erőművet. A városháza lé- gópincéjében valami miatt nem tudták beindítani a tartalék áramfejlesztőt. Szörnyű volt. A mai fiatalok csak filmekből, képekből és könyvekből ismerik ezeket a borzalmakat. Igaz, délen közel volt hozzánk a háború. Felépítettük a várost, az országot. A megteremtett értékekre vigyáznunk kell. Úgy kell élnünk, hogy a háború szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg. Az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségért köszöne- tünket fejezzük ki a Nyíregyháza Körzeti Polgári Védelmi Parancsnokság munkatársainak. Egy szemtanú Nyíregyháza bombázásáról Soha ne ismétlődjön!
