Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-16 / 216. szám

10 1996. szeptember 16., hétfő Úton—útfélen U j KELET Lassan, döcögve, ismerős tájakon át vezet az út... Kisvasúttal, kisvasúton a kisvasúiért Dojcsák Tibor A Magyar Közlekedési Köz- művelődésért Alapítvány a Kárpát-medence közlekedési emlékeinek feltárására, meg­mentésére jött létre 1992-ben. Egy évvel később indult „Mentsük meg a kisvasútakat” programja. Minden év március harmadik szombatján megtart­ják a MÁV Rt. Széchenyi-he- gyi gyermekvasútjának napját, majd szombatonként más-más kisvasútakra kerül sor, míg ok­tóber második hetének végén Szilvásváradon be nem feje­ződik a rendezvénysorozat. A Nyírvidéki Kisvasút tavaly kapcsolódott be ebbe a körfor­gásba. Felhőktől szürke napon, csepergő, időnként zuhogó esőben döcögött a szerelvény, kellemes teherrel, mert azok ül­tek rajta, akik szerették volna, ha még sokáig jár vonat a kes­keny nyomtávú síneken. Idén is néha beborult az ég, de azért jó idő kísérte a vonatozókat, így szombaton délelőtt tíz órá­ra szép számmal gyűltünk össze á nyíregyházi állomás előtt. Fél óra múlva vonatfütty jelezte: indulunk. Az emberek elhe­lyezkedtek á fapadokon és az ülések kényelmetlenségét feled­ve beszélgetni kezdtek. A kö­zös élmény hatására kortól és nemtől függetlenül gyorsan ki­alakultak kisebb-nagyobb tár­saságok. Fonott kosarakból gyümölcsöt és friss pogácsát szogáltak fel, üdítővel és kan­nákból borral kínálták az uta­zókat. Kellemes meleget élvez­hetett az is, aki visszautasította a bort, mert begyújtottak a ko­csik közepén álló, vasráccsal elkerített kályhákba. Valamikor nemcsak a kály­hákból szállt fel füst, gőzmoz­donyok dolgoztak. Az első já­rat 1905. március 4-én indult el. A pálya építésénél nem „a leg­rövidebb út az egyenes” elve, hanem az volt az elsődleges szempont, melyik földesúr, ho­gyan adakozott. Ennek függvé­nyében érintették a sínek az ura­dalmakat. Kezdetben kisgőzö- sök jártak, az egyik most kiállí­tott dombrádi kocsit pedig ló vontatta a síneken. — Nyírvidéki és Rétközi kis­vasúinak kellene hívni, hiszen a Rétközben vezet az útja — jegyezte megpadtársam. Orosz Károly, a MÁV Rt. vezérigaz­gatóságának főmunkatársa, aki ezen a vidéken született és nőtt fel. Gyerekkorában nem az óra, hanem a vonat szolgált időjel­zőül. A háromnegyed 11 -es pél­dául az ebédidő közeledtét, a délután háronegyed kettes pe­dig a szieszta végét jelezte. Hamar megérkeztünk Sóstó- gyógyfürdőre, hétköznap bizo­nyosan hosszabbnak tűnne az út. A friss erdei levegőből szip­panthattunk egyet, de a szoros program miatt tíz percünk volt, hogy megcsodáljuk a Sóstón kiállított kisgőzöst. Ezalatt meghibásodott mozdonyunk helyett újat állítottak a szerel­vény élére. A vonaton neves vendégek is utaztak, köztük Horváth Tibor, a Magyar Ál­lamkincstár helyettes vezetője, aki az alapítvány létrehozásá­ban is részt vett, és valamikor a Közlekedési Múzeum gazdasá­gi igazgatója volt. A pénzügyi ellenőrző bizottság elnökeként vesz részt az alapítvány mun­kájában, büszke rá, hogy sike­rült elérniük a kisvasútak sor­sának közüggyé válását, ami visszatartja a bezáráson gondol­kodókat, és forgalomnöveke­dést is előidéz. Külföldön is népszerűsítik a magyar kisvas- utakát, többek között idegen- forgalmi kiadványokkal ter­jesztik hírüket, keltik fel a tu­risták érdeklődését. A rázós szakaszon futó vona­ton váltottunk pár szót Gáspár Jánossal, a Magyar Közlekedé­si Közművelődésért Alapítvány ügyvezető igazgatójával. — Milyennek látja az elmúlt évihez viszonyítva kisvasútunk helyzetét? — Egyértelműen jobb lett, mert most már gazdája van. A vezetője nagyobb hatáskörrel, eredményesebb működést tu­dott elérni. Azt mondhatom, hogy az érdeklődés középpont­jába kerültek a kisvasutak, és ennek köszönhetően országo­san sokat javult a helyzetük. A Máv Rt. beszerzett egy aláverő gépet, amivel a Széchenyi-he- gyi pályát már fel is újították. Sikerült a mozgalomba bekap­csolni határainkon túli vonala­kat is, július 5-én Szlovákiában a Feketebalogi, augusztus 2-án pedig az ukrajnai Beregszászi kisvasút napját tartottuk meg. Kallós Béláné, a Nyírvidéki Regionális Kisvasút vezetője sokat tett a fennmaradásért. Ár­ról kérdeztük, hogy mit hozott nekik a nagyobb önállóság? — A számok önmagukért be­szélnek, az elmúlt év hasonló időszakához képest 1996 első felében egyharmados költség­megtakarítást értünk el. Ebben legnagyobb szerepe a létszám- csökkentésnek van, de közreját­szik az anyagfelhasználás ma­ximális takarékossága is. Sze­retnénk tíz év múlva elérni azt, hogy képesek legyünk a teljes önállóságra, A szép jövőért tesznek a vo­nal mentén elhelyezkedő tele­pülések önkormányzatai is, egy év alatt közel hétmillió forintot költöttek a pályára és vasútépü- letek rendbehozatalára. Vannak azonban, akiket inkább a rom­bolás érdekel, kezük nyomát őrzi a rendezők kupéjának egyik pókhálószerűen berepedt ablaka. Különösen gyakori volt a rongálás esténként, mióta megszüntették a 23 óra előtt induló járatot, a berendezés rit­kábban sérül. Az utasok beszél­getéséből kör- és kórképet kap­hatott a figyelmes hallgató. A vasúti napokon katonai műszaki főiskolás fiatalok lát­ják el a rendészeti teendőket. Alezredes vezetőjük áloműző, nem hisz a szép jövőben. Sze­rinte nem gazdasági, legfeljebb esztétikai szerepe lehet a kisva­sutaknak. Egy megszüntetés el­leni aláírásgyűjtő akciót idéz kijelentése illusztrációjaként. Közel százan tiltakoztak, de csak nagyvenen vállalták sze­mélyesen is véleményüket. Erre a legfurcsább indoka egy 92 éves bácsinak volt, aki 30 éve utazott utoljára vasúton. Azért akarta, hogy tovább járjon a vonat, mert — mint mondta — jól néz ki a piros mozdony a zöld mező közepén. Szerencsére elegen vannak, akik gazdaságosságtól függet­lenül ragaszkodnak a kisvasúi­hoz. Dombrádon nagy tömeg várta a vonatot. Ünneplőbe öl­tözött polgárok, és fehér pólós, sárga szoknyás mazsorettek fo­gadták az utasokat. A zenekar a himnusz után indulókat ját­szott, amíg Solymosi László, Dombrád polgármestere, a Vas­utas Települések Szövetségé­nek alelnöke mikrofonhoz nem lépett. Köszöntötte a megjelen­teket, Rigó Zoltánt, a Máv Rt. vezérigazgatóját és dombrádi származású feleségét, Kovács Kálmánt, a KHVM államtitká­rát, Bajor Tibor országgyűlési képviselőt, és más közismert vendégeket, köztük Csabai Lászlóké nyíregyházi polgár­mestert név szerint is. Az ünne­pi beszédet Rigó Zoltán mond­ta el, és ő avatta fel a dombrádi állomáson elhelyezett emlék­táblát. A vasúttörténeti állandó járműkiállítást Kovács Kálmán nyitotta meg, Bajor Tibor pe­dig a tiszai hajózás lehetősége­iről beszélt. Áz ünnepi műsor vasutas szakasza az általános iskolások nagy sikert arató mű­sorával zárult. Ezután a ven­dégek egy része autóbusszal a Tisza-parti csárdában megebé­delt, majd a Mahart hajójával utaztak Tiszabercelre, onnan pedig kisvasúttal Nyíregyhá­zára. Akik még Dombrádon ma­radtak, megtekinthették a bap­tista imaházban kialakított fa­lumúzeumot, amelynek bejára­tánál Csabai Lászlóné vágta el a díszszalagot. Négyezer kilométer a szfinx földjén V. Csodák az ókorból—a gizai piramisok K. F. (Új Kelet) ________ A tevegelés végére a hőség már rég kitörölte a piramisok iránti feszült várakozást, ma­radt az ámulat és a kíváncsiság. Eletet és halált, a túlvilág irán­ti tiszteletet és földi keserve­ket felidéző, a sivatag perzselő forróságát és a piramisok fél­homályos, szűk folyosóinak hűvösét váltogató gyalogos tantúrára indultunk. Utunk az eget súroló hatalmasságukkal alázatot és tiszteletet parancso­ló piramisok és az erősen pusz- tultan is a rendíthetetlenség egyik legszebb jelképénél, az emberfejű, oroszlántestű szfinx lábainál vezetett. A szfinxet egy helyben talált hatalmas mészkősziklából fa­ragták ki. A minden bizonnyal Kheprén fáraó arcvonásait megörökítő oroszlántestű szob­rot évezredek óta a titokzatos­ság és a rejtélyes hallgatás jel­képének tartják. Gizáról a legtöbb turistának az ókor világcsodái közé sorolt Kheopsz, Kheprén, valamint Mükerinosz piramisa jut eszé­be. Holott ezek csak az Óbi­rodalom fővárosának, Memp­hisz több tíz kilométer hosszan húzódó — piramisokat, mel­lékpiramisokat, halotti templo­mokat, völgytemplomokat az ezeket összekötő folyosókat és masztabákat is magába fogla­ló — temetőjének voltak egyik, bár kétségtelenül leglát­ványosabb részei. A „Halottak városa”, ahogy a nekropoliszt nevezik ősidők óta — az élők lakhelyével, a keleti parttal szemben —, a Nílus nyugati partján, közvetlenül a sivatag mellett, az évenként visszatérő áradásoktól biztonságban ter­jeszkedett. Míg az élők házai könnyen pótolható anyagok­ból, napon szárított téglából, nádból épültek, addig a sok is­ten közül a legfontosabbnak, a Napisten, Ré fiainak tekintett fáraók örökkévalóságnak szánt sírjait időtálló kőből emelték. Áz eredetileg a föld­felszín fölé alig emelkedő sír­emlékek, a masztabák több év­század alatt —, a fáraók földi hatalmának növekedésével — lassan szinte az égig emelkedő gúlává nőttek. Egyesek szerint a síroknak ez az alakja megme­revedett napsugarat formáz. Talán azért, hogy ezzel is meg­könnyítsék a test halála után a léleknek, a ka-nak, a halhatat­lanok világába való emelke­dést. Mások arra hivatkoznak, hogy a közeli sivatagban a leg­gyakoribb lepusztulásformák egyike a gúla. Kézenfekvő le­hetett hát, hogy az öröklétre vágyó fáraók az állandóságot jelképező formákat válasszák nyughelyük alakjának. Az évezredek során a pirami­sok valódi szerepe mindinkább elfelejtődött. Találgatások in­dultak meg szerepükről. Egyes vélemények szerint a piramiso­kat az özönvíz túlélésére emel­ték. Mások a hét szűk esztendőre emelt gabonahombárokat sejtet­ték bennük, de voltak olyanok is, akik a pi értékét próbálták ki­számolni a piramisokat alapul véve. Megint mások a Föld ke­rületére, vagy éppen tömegére vontak le következtetéseket. Az biztos, hogy az évtizedekig százezrek — a fáraókat támoga­tó papság által szent kötelesség­nek minősített — kényszerű munkájával felépült hatalmas kőgúlák szerepe a birodalom ha­nyatlásával átértékelődött. A piramisok Egyiptom fény­korában a túlvilági életet, a ha­nyatlás idején, a földi létet szol­gálták. Az építőanyagban nem bővelkedő helyiek és az idegen hódítók közösek voltak abban, hogy az elhunytak szellemét nem tisztelve, de a szükségnek enge­delmeskedve kimeríthetetlen építőanyag-forrást láttak a gú­lákban. Már a keresztes háborúk idejéből származó források is arra panaszkodnak, hogy a kisebb pi­ramisok anyagából a kairói cita- dellát és az egyik városfalat emelték. A XII. század utolsó évtizedében a három — a törö­kök által a fáraók hegyének ne­vezett — nagy piramist is meg­próbálták lebontani. Nyolc­hónapi pusztulás után azonban csodálattal jegyzi meg az egyik egyiptomi történetíró: „...Ha va­laki csak a piramisból kifejtett köveket nézi, azt gondolja, föl­dig lerombolták, de ha rátekint a piramisra, azt hiszi, hogy sem­miféle csonkítást nem szenve­dett...” A piramisok tehát kissé meg­tépázva, de túlélték a történelem támadásait. Megválaszolatlan kérdés, hogy a világ építészeti emlékeit kövenként elhordó tu­risták rohamát meddig állják még.

Next

/
Thumbnails
Contents