Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-14 / 215. szám
UJ KELET í^j Interjú 1996. szeptember 14., szombat 5 Negyedszázad a stúdióban Ágoston István: — 1948-ban születtem. Óbuda volt az otthonom. Az Árpád Gimnáziumban érettségiztem, ott mondta nekem Vészi János tanár úr: „Ha újságíró akarsz lenni, akkor naponta találkozz százhúsz emberrel, hogy másnap a főszerkesztőd válogatni tudjon ajánlásaid közül”. Akkor még Óbudán úgy járt a villamos, mint egy sárga hegedű, mert az még Krúdy villamosa volt. És amikor 1971-ben a nyíregyházi stúdió épületének faláról a Berki Nándor készítette Krúdy-portré köszöntött rám, úgy éreztem, hazajöttem, otthonra leltem. Azóta sok víz folyt le a Tiszán, közvetítettem jó és rossz dolgokat, bebarangoltam a Felső-Tiszát, hallgattam a himnuszt ott is, ahol megszületett, olvastam Csécsén a Tücsökzenét, jártam lélektől lélekig. Zsellérek nyomába eredtem, kerestem a hajdan volt cselédeket. Et- tem-ittam rangosokkal és egyszerű népekkel. Elmentem keresztelőre, esküvőre és temetésre. Megnősültem, van két gyönyörű lányom. Szereztem ezernyi barátot, mert egyedül nem megy... Szerveztem helyzetet, műsort, hangulatot, színeset, szürkét, fehéret, feketét, és néha beszéltem is valamiről. Berki Antal (Új Kelet) —Hogy keveredett Nyíregyházára? — Egyszerű. Nem vettek fel az egyetemre. Biztosan az én hibám miatt is, de nem sikerült a felvételim. Tanulni meg kellett. A tanárképzőre felvettek. Pesten összejött egy jó kis bandánk. Pónyi Péter, a Török utcai könyvtáros mindenféle diákgyereket gyűjtött maga köré, és megfertőzte őket a könyvek szere tétével. A bandához tartozott Ágh Pista, Bella Pista meg Horgas Béla is. Csináltunk könyvszociológiát, felmértük, ki olvassa a fiatalok közül Gorkij: Anya című művét. Kiderült, hogy senki. Amikor nem vettek fel az egyetemre, Leve ridel Laci kitalálta: muszáj valamit tanulni, ha már nem sikerült a felvételi, menjünk főiskolára. Én elmegyek Szombathelyre, te Nyíregyházára, és akkor olyanok leszünk, mint a Krisztus. Valahogy így történt. Azt tudtam, hogy én történelem—magyar szakos tanár akarok lenni, és az is lettem, illetve csak papírforma szerint, mert már főiskolás koromban bejártam ide, a rádióba. „Az oroszlán ugrani készül” Azt mondta nekem Tóth Karcsi: „Ide figyelj, te úgyis szereted az irodalmat, írjál nekünk recenziókat, és megkapod ajándékba azt a könyvet, amiről írsz”. Világéletemben könyvgyűjtő voltam, örültem az ajánlatnak. 1971. február 17-én Rákosi Gergely: Az oroszlán ugrani készül című kötetét ismertettem a hallgatókkal. A könyv ma is megvan. Aztán, amikor befejeztem az iskolát, itt ragadtam. Minek mentem volna Pestre úttörővezetőnek vagy akármilyen szakos tanárnak, amikor én otthonra leltem a Korompai- Klekner-szanatóriumban. Az épület ma is olyan, mint hajdanában. Gyönyörű. Azt mesélik, hogy az ötvenes években megforgatták a külső falbontást, mert olyan görögösnek nézett ki, de különben nem bántották. A Krúdy-portré az épület falán meg azt hirdeti, hogy a telek valamikor Krúdy Gyula nagyapjáé volt. — A recenzióírásból mikor lett rádióriponerség? — Azt hiszem, soha. Nem vagyok én igazi riporter. A rádióriporter mindig egy izgága kis pali, aki azt hiszi magáról, hogy formálja a közvéleményt, hogy csinálja a politikát, hogy ő a világ középpontja. Én soha nem voltam ilyen. A kötelező tudósításokat megcsináltam, vért izzadtam, mire meglett a három perc, de azok a dolgok — elsősorban irodalom, történelem, régészet —, amik engem érdekeltek, kárpótoltak a sok rabszolgamunkáért. Amikor én a rádióba kerültem, és még nagyon sokáig, úgy ’88-ig, oda kellett figyelni mindenre, ami politikai jellegű tudósítás volt. Azért nem volt az olyan veszélyes korszak, különösen addig nem, míg a debreceni meg a nyíregyházi rádió egy stúdiónak számított. Ha valamilyen műsorért megharagudtak volna Nyíregyházán, leadtuk Debrecenben, és viszont. Nagyon jó játék volt. Még bátornak is gondolhattuk magunkat, hiszen jól megmondtuk a véleményünket. Akkoriban kezdett dolgozni a nyíregyházi múzeumban Németh Péter, Margócsi Jocó bácsi fáradhatatlanul írta Nyíregyháza történetéről szóló könyveit. Megjelent Koroknay Gyula: Nyíregyháza művészet- történeti emlékei című munkája. Valami nagy pezsgés volt akkor a városban. Működött az „Ökörkör”, ahol értelmiségiek jöttek össze megbeszélni a világ és a város dolgait. Samu András akkori stúdióvezető valahogy be akarta mutatni ezt a szellemi föllendülést. Láttatni a hallgatókkal Nem látszott ez egyszerű dolognak, hiszen az egészet át kellett tenni rádiósnyelvre. Gondoljon bele, milyen nehéz közvetítés keretében bemutatni mondjuk a Benczúr-szobrot. Láttatni a hallgatókkal, hogy a megyeháza homlokzatán van egy Szent István- és egy Szabolcs vezér-sZobor. Nyíregyházán éltek-haltak emberek úgy, hogy nem tudták, milyen értékek között jámak-kelnek. Mi megpróbáltuk felkelteni a hallgatók érdeklődését. Szegény Hársfalvy Péter járt ebben az élen. Meg Balogh Pista bácsi. Emlékszem, csináltunk egy műsort arról, hogy miért károm- kodós nép a magyar. Balogh Pista bácsi elmesélte, hogy amikor Kálióban a Báthoryak ásat- ták a jobbágyokkal a várárkot, künkben verte ki a balhét. Mindenki ellen megvédett bennünket, ebben fölőrlődött. Dögéről indult, onnan küzdötte föl magát. Kertészmérnökként pártfeladatnak kapta meg a rádiót. Ő tette rendbe a szénánkat. Büszke volt arra, hogy Ágoston István akkor megjelent lóháton Báthory, és azt mondta: „Kurva az, aki itt nem ás!” És ásni kellett, mert ez a mondat azt jelentette, hogy nincs víz, nincs ennivaló annak, aki nem dolgozik. Annak meg kell dögleni. Ezek a kifejezések a régi korokban egész más tartalommal bírtak. Mostanra már csak a káromlás maradt meg, de a szavak ilyen jelentéssel is megmaradtak. Ezért vagyunk mi káromkodósok. Meg egy kicsit feudálisak, hiszen én is azt mondom a lányomnak: ha ezt nem csinálod meg, gyermekem, akkor nem kapod meg ezt meg azt. Nagyszerű emberek Úgy látszik, az evolúció nem szakadt meg teljesen. Jó dolgomban azt sem tudtam, mit csináljak. Végeztem a kötelező munkámmal, és mehettem csinálni azt, ami érdekelt, azt, amit szerettem. Szerencsém volt, mert olyan emberekkel dolgozhattam, akiket becsültem, és ezek szerint ők is becsültek engem. — Említette Samu András nevét. Ma már kevesen tudják, ki volt ő... — Dehogynem! Nagyon sokan tudják. A nyíregyházi stúdiót vezette 1966-tól 1989-ig. Hálátlan szerep ez, mint ahogy mindenkinek az, aki szervez, irányít valamit. A lelke lett a rádiónak. Jellemző, hogy a rendszerváltás idején nem váltották le, de elfáradt. Maga kérte a nyugdíjaztatását. Sokat veszekedett velünk, káromkodott is, de mindig a mi érdeneki milyen jó csapata van, és arra, hogy szól a rádió. Sokan nem szerették, de hát ez nem baj, tisztességes ember kibírja. Nagyon sokat köszönhetünk neki. — 1979-től a stúdió helyettes vezetője lett. Mennyire ismerte meg a tájékoztatáspolitikát? Milyen lett az ön szerepe ebben a politikában? — Erre én nem tudok rendesen válaszolni. Engem igazából ez soha nem érdekelt. Azt tudtam, hogy nekünk megszabott utunk van, de hála istennek, nem nekem kellett vele foglalkoznom. Szerencsére a nyíregyházi stúdiónak soha nem volt feladata, hogy különféle pártelvtársakat szólaltasson meg. Mi inkább tanácsi elvtársakkal vagy egyszerű emberekkel foglalkoztunk. Ez elsősorban a '70-es árvíz miatt lett így. A megye talpraállásáért Úgy alakult, hogy a mentést — háttérből ugyan — a párt irányította, de a munka oroszlán-, azt ne mondjam, látványosabb részét a tanács végezte. Egészen addig, amíg az árvízkárokat megszüntették, mindig azt a kérdést tettük fel, hogy épül-e valamelyik falu vagy nem épül. Direkt pártpolitikával nem tudtunk foglalkozni. Kétségbeesett emberek kérdéseire kellett válaszolnunk. Az volt a lényeg, hogy a szerencsétlenül jártak valahogy kikerüljenek a bajból. Az ország minden részéből jöttek segíteni, önkéntesek, katonák, munkásőrök. Vitték a törmeléket és építettek: Annus néni — kérdezték —, hová építsük a házát? És ha lehetett, teljesítettek minden kívánságot. A rádió híradásai is arról szóltak, hogy akit elvitt a víz, az meg- kapta-e jussát, maradt-e földje, fölépítették-e a tanyáját. Biztos, hogy nem mindenkit sikerült kárpótolni, és olyan is akadt, akinek ez az áradás „aranyvíz” volt, de akkor ez nem lehetett probléma. Ha a nagy árvíz teszem azt ’96-ban van, akkor sok mindent ki lehetett volna deríteni. Létezett valami szemérmes hallgatás is, de végül is arra hegyeztük ki tudósításainkat, hogy Szatmár és Bereg minél hamarabb talpra álljon. Ha végiggondolom, én is az árvíz ideje alatt végeztem az igazi rádiós iskolát, és a stúdió is akkor tudta magát viszonylagosan függetleníteni a rámenős politizálástól. —Amikor helyettes lett, több információt kapott a megye életéről? — Nem. Úgy működött az információs rendszer, hogy a megyei pártbizottság hetente tartott tájékoztatót. Erre meghívták Samu Andrást, oda én nem mehettem be. Sajtónak kiadott anyagokat pedig egyáltalán nem kaptunk. Amikor rákérdeztünk, hogy miért nem, azt mondták, mert mi rádió vagyunk, nekünk nem jár. Ha valami probléma volt, Samu tartotta a hátát. Soha nem közvetítettünk egyenesben díszbeszédeket, elmondtuk, hogy X. Y. elvtárs nagy sikerű beszédet tartott április 4. alkalmából. Valahogy így működött. Igazi megyei információt nem kaptunk. Magunknak kellett mindent kinyomozni. Az igazság az, hogy ez a helyzet azóta sem változott, bár úgy látom, hogy akkoriban mi lényegesen szabadabbak voltunk, mint most, az úgynevezett többpárti demokráciában. Rendszerváltás — Mi történt azután, hogy Samu András nyugdíjba ment? — Akkor kezdődött a rendszerváltás, már működtek a pártok, de a hatalom még az MSZMP kezében összpontosult. A mérleg nyelve kibillent. Aki fenn ücsörgött a csúcson, egyszercsak lent találta magát. A hírszerkesztő belebolondult abba, hogy milyen hírt írjon, a sok, képtelennek tűnő információ közül melyik a hiteles. 1989. április 8-án búcsúztattuk Samut, és engem bíztak meg a stúdió vezetésével. Sokkal nehezebb helyzetben vettem át az irányítást, mint amiben Samu dolgozott. Ha vettem a bátorságot, és beleszóltam, mondjuk így, az egyik munkatársam dolgába, az rögtön elszaladt valamelyik párthoz kézfogóba, hogy a kommunista főnököm nem enged dolgozni. Persze hogy tagja voltam a pártnak, még párttitkámak is kineveztek. Ez akkoriban közmegegyezésnek számított. Ha vinni akarta valaki valamire a szakmájában, be kellett lépnie az MSZMP-be. Ezzel a dolog a lovagiasság szabályai szerint megoldódott. Fizettem a tagdíjat, jó párttagnak számítottam. 1989-től ’94-ig minden évben meghosszabbították a megbízatásomat. Valószínűleg azért nem neveztek ki egyből, mert az akkori pesti főnököm nem akarta. Létezett olyan munkatársam, aki ezzel a helyzettel vissza is élt. Aztán megkaptam a Táncsics-díjat, ami csak attól olyan különleges, hogy vidéki stúdióban dolgozó rádiós kapta. Ilyen valószínűleg nem lesz még nagyon sokáig. A pesti stúdióban Többször hívtak Pestre. Előbb a Krónikához, majd a Vidéki stúdiók vezetőjének. Ezeket az ajánlatokat nem fogadtam el, de a Vallási műsorok főszerkesztőségének nem tudtam ellenállni. Ez nem csak szigorúan vett vallási műsor, ez egyben kultúrtörténeti szerkesztőség is. Egész életemben ez a kérdéskör foglalkoztatott, örömmel vállaltam a megbízatást. — Nem zavarta, hogy csak megbízott vezetőnek nevezték ki? — Engem soha sem érdekelt a státuszom. Mindig az volt a fontos számomra, amit Samutól tanultam meg egy életre: szóljon a rádió. Meg amit Mándy mondott: kell egy csapat. Ebben nem biztos, hogy helyesen jártam el. Működik ez a parttalan demokrácia, és nem tudjuk eldönteni, mi az, ami gátol, és mi az, ami előrevisz. — Ön sohasem tolakodott előtérbe mint riporter. Mi ennek az oka? — Én erről azt gondolom, hogy nem nekem kell állandóan dumálni. Különösen akkor nem, ha vezető beosztásban dolgozom. Meg kell adnom a lehetőséget a munkatársaimnak is, nem szívhatom el előlük a levegőt. Riporterként pedig inkább az alanyaimat beszéltettem. Sok mindenhez értek, de nem tudhatok mindent. Rájöttem, minek beszéljek én a régészetről, amikor olyan emberek dolgoznak körülöttem, mint Németh Péter, aki a rakamazi kincseket megtalálta. — Pesti fiú létére huszonnégy évet töltött Nyíregyházán. Mi az, ami a városban tartotta? — Férfiemberként, a főiskola elvégzése után telepedtem itt meg. Nagyon kevés emberrel barátkoztam, jószerével csak azokkal, akiket a főiskolán megismertem, mégse mondta senki, hogy „gyütt-ment” vagyok. Nagyon hamar elfogadtak. Néha már úgy éreztem, hogy itt születtem. Huszonnégy évig éltem itt, ezt valahogy meg kell köszönnöm. Talán rádiós munkáimmal valamit sikerült visszaadnom abból a szeretetből, amit itt kaptam. Együtt nőttem fel a várossal, együtt sírtunk, együtt nevettünk. Most, a búcsú pillanatában azt gondolom, hogy semmi sem lényeges, csak azok a gondolatok, amik az éter hullámain keresztül jutottak el a hallgatókhoz.
