Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-07 / 184. szám
UJ KELET Riport 1996. augusztus 7., szerda 5 Tapolcai Zoltán A permetként csapkodó esőben egyetlen pillantás sem pihent meg csuklyás alakján. Sietősen kapkodta bőrsaruját az egyre dagadó tócsák közt, amelyek nem találták még meg a menekülés irányát a főtér díszkövén. Vele együtt rohant, menekült a város, fejet leszegve, fülledt leheletébe burkolózva. Fáradt utazóként toppant a füstös ivóba, s hatalmas sóhajjal lökte hátra köpenyét. A csapos kicsit furcsán vizslatta, valahonnan ismerős volt neki ez a fájdalmasan szép arc, csap- zottan hagyott haj és szakáll, az előre eső váltak, de leginkább a soha el nem hamvadó parázsként izzó szemek. De hát annyian járnak ide, mindenféle népség. S hála ennek a hirtelen jött esőnek, alig győzi a poharakba facsarni a töményes butéli- ákat. Fáznak a lelkek, megdermedtek a belső égésű gyomor- és nyomormotorok, kell az utánpótlás... — No, barátom, mit adhatok? — Szállást keresek... — Messziről jött, barátom... —Nagyon... nagyon messziről... —Hijjj, bajos lesz most szállást szerezni, de... — a csapos megvakarta a feje búbját—, de megpróbáljuk a lehetetlent... Iszik addig valamit? — Bort. —Kékfrankos, Debrői, Eger- szalóki... — Vöröset, mint a vérem... —Mert vérré válik biz az, jól mondja — a csapos odahajolt, úgy suttogta: —Az olyan vendéget szeretem, mint maga, akiben van kurázsi, meg finesz, s nem csak felül be, alul ki, érti nem? — Szóval a szállás... — Máris barátom, a jó vendégért mindent... Vállára hajítva kendőjét perceket bíbelődött a telefonnal, majd „ várj egy kicsit, még sajnos semmi” arccal visszapillantott. Ezt a következő néhány órában még egy párszor megismételte. Közben szorgosan kiszolgálta a bennrekedteket, a vizezett Caberenetből még kettőt csúsztatott a vándor elé, persze egy biztató pillantással, „nyugi, mindent elintézek”. „íme az ember, akire rábízhatja magát az idegen, aki nem hagyja elveszni messzi földön, aki ételt, italt és hajlékot ad neki, mintha tenmagának adná azt.” Ahogy koptak a vendégek, úgy ritkultak a csapos biztató pillantásai és telefonálgatásai is. A vándor azon vette észre magát, hogy egyedül ül a füstös teremben. — Hát maga még itt van? —Azt mondta, segít... —Az istenit, most mit csináljak magával? — Senkit nem ismerek. Nagyon, nagyon messze az otthonom... — Lássa kivel áll szemben... Ott van hátul a zsilipraktár. Az üres rekeszeken talán talál egy pokrócot is. Reggel a kólások majd felébresztik, s kiengedik. De tűnjön el, mert csak délben nyitok. A vándor érteden keserűséggel indult meg a mutatott ajtó felé. — Állj meg apukám! Két rongy a borral együtt... — kopogott fenyegetően a csapos a pulton. Könyörtelenül kattant a zár a raktár ajtaján. „íme az ember, akire rábízAz utolsó előtti megkísértés Ördögi kettősség tobzódik bennünk. Nap mint nap csalunk és hazudunk, legyen az apró csíny vagy halálos vétek, de mégis csalás és hazugság, amit osztunk szívünkhöz közeli, szívünktől távoli halandóknak. S közben a lelkűnkben vágy ég az örök békéért és tisztaságért. Hisszük, vagy tagadjuk? Mindegy. Várjuk. Hogy eljő... S világi nagy bűnök között csorognak a mi kis hétköznapjaink. Nagy bűnökről írok hát, és közte a mi kis hétköznapjainkról. hatja..., aki nem hagyja elveszni..., aki ételt, italt,... igen, aki mintha tenmagának adná...” * Megkésett nekrológ, s talán azért bujdokol itt a többi sor között, mert nagyon elkésett. Amit így üzenek, azt neked kellett volna elmondanom. Látod, most bátor vagyok, tegezlek, pedig idős, végsőkig tisztelt barátom voltál. S csak egy nagyon közeli pillanatodban ajánlottad, tegezhetlek. Sohasem fordult a nyelvemre, s most, hogy rád emlékezek, lásd milyen köny- nyű! Ki hitte volna, hogy egymásra találunk, s megértjük egymás szavát? Te, a hitében élő, hitét és Istenét szolgáló hűséges pásztor, és én, a csak magamban utat kereső, hétköznapi és örök hitetlen, a kőházakban hir- detetett eszmék esküdt ellenségeMost már tudom, hogy a békét kerestem, kértem és követeltem tőled. Azt a békét, amely eljött veled, ha asztalunkhoz telepedtél, ha asztalodhoz hívtál bennünket. Sose felejtem el, amikor már testedben a győzedelmeskedő fekete korral még arra vállalkoztál, hogy megkereszteld annak gyermekét, akit először tartottak keresztelő vized alá. Egész életed ott dobbant abban a pillanatban. Nem az Ő házában kereszteltél, csak a szabad ég alatt, egy falusi ház teraszán, de a te falud teraszán, a te teraszodon, az Úr teraszán, az Úr asztalánál. A te asztalod mindig az Úr asztala volt. Születéstől születésig, ke- resztségtől keresztségig, haláltól halálig. Hol vagy? Hova vitted a békét, hova rejtetted a nyugalmat?! Tebenned bíztam! Tebenned bíztam elejitől fogva.... * A hajnal együtt ébredt a piaccal. Az özönvíz előtti csotrogányok, de a kis csinos furgonok is szinte fejből tudják az utat, hirtelen fékezéssel állnak meg lehetőleg a kiválasztott standhoz közel. Aztán indulnak a ládák. A lepukkant Wartburg azonban az út közepén zöttyent egy nagyot, volánja mögül egy atlétás díjbirkózó pattant ki, csomagtartójából másodpercek alatt kiszórta a három kartondobozt, zöldséggel, egy kis almával és néhány—már csokorba kötött — virággal. Mire a pakk mellé parancsolt néniké búcsúra és köszönömre emelhette volna kezét, már messze kojtolt a bádogkaszni. A vándornak a könny szorította torkát, odalépett hát, hogy segítsen. Szó nélkül a legnehezebbnek tűnő doboz után nyúlt és fáradt mosolyával kereste a nénike tekintetét. — Mit csinálsz te tekergő! Teszed le azt! Neked is a magamfajta szegény állat értékére fáj a fogad? Emberek segítsenek! Ez a szemét el akarja lopni az én kis terményemet, a picinyke forintjaimat! Fogják meg! Tolvaj! Gyilkos! Alig tudott a tömeg rejtő sűrűjébe menekülni. Még mindig hallotta a nénike jajveszékelését, amikor valaki megfogta a karját. Megadón csuklóit össze, s várta a botütéseket, a halálra zúzó kövek áradatát. —Hé, öreg, ne engedd el magad! Hadd kiabáljon, míg be nem reked! Na gyerünk, puco- lás! Ahogy megmentője mögött trappolt, csak széles vállát, felnyírt tarkóját látta. Aztán hipp- hopp három másik tar golyóbis között találta magát. — A hülye almát, akart lopni! A vándor nem vette észre a kacsintásokat. Örült. „íme az ember, akit nem csap be a látszat, aki hisz, aki hiszi a tisztaságot, az igaszsá- got, aki hisz bennem!” Egy csöndes mellékutcában lassítottak léptükön kísérői. Egy magányosan veszteglő Mercédesznél torpantak meg. — Figyeld az utca végét — horkantak a vándorra. Ó figyelt, bár nem tudta, hogy minek az eljövetelére kell várnia. Apró kattanás, elfojtott szitok és aztán éktelen vijjogás csapott fel a háta mögül. Mintha egy keselyűcsapat kapott volna össze valamilyen friss dögön. Dermedten állt, és csak bámulta az utca végét, ahogy villogó lámpával és kerékcsikorgással befordul egy autó a sarkon... „íme az ember, akit nem csap be..., aki hisz..., aki hisz...” * Rossz sorsom a rádió elé száműzött, csak úgy csengett- bongott mögöttem, míg monoton munkám végeztem. Az első dicsőítő popballada után figyeltem fel a nem mindennapi beszélgetésre. Egy — a tradicionális egyházaktól különálló — hitközösség tagja vallót meggyőződéséről. Feszülten próbáltam mondataiból kihámozni, hogy vajon mi az, amitől olyan idegenül csengenek nekem szavai. Végül a lelkes riporter fejtette meg a titkot. O nagyon finoman így fogalmazott: nem használsz semmilyen különleges nyelvezetet. Erre ifjonti, fogadatlan prófétánk nyeregben érezve magát eképp fakadt ki: magyar vagyok, magyarul beszélek, közérthetően, az Isten sem kívánja tőlem, hogy valamilyen antik (?) nyelvet használjak, esetleg latinul beszéljek. Nem vette észre, hogy a kérdést az szülte, hogy annyira leegyszerűsítve akarta átadni a Biblia üzenetét, hogy az már primitívnek mondható. „A dolog arról szól, hogy ezt így, meg így kell csinálni, mert a Bibliában benne van...” Nincs szükség primitív prófétákra. Akik rossz tanítványként válnak tanítókká, csak újabb rossz tanítványokat engednek ki a kezeik közül. A próféták tanítók, a tanítók hírnökök. Üzenetet hoznak hívőknek, de még nekünk, hitetleneknek is. Örök érvényű üzenetet, amelyben benne van emberségünk, egy olyan erkölcsi parancsolatot, amelyet kár keresnünk, kár új szavakba öntenünk. Szinte szavak nélkül is ugyanaz mindannyiunknak. A tanítók hírnökök, akik nem magukat mutatják fel bizonyítékként — íme bennünket megszólított, megtalált, felemelt, kiemelt az Úr —, hanem szeretnék felépíteni a másik emberben a bizonyosságot. A másikban, aki természetesen valami kézzel foghatót ért bizonyosságon. Mutasd meg Istent és elhiszem! Hiteltelen próféták magukat mutatják, lám, én megtaláltam, én vagyok a kézzel fogható bizonyosság, hinned kell! Az igazak az utolsó percig keresik. Önmagukat. Istent. * A két rendőr botja még az őrsön is arra várt, hogy mikor táncolhat a vándor hátán. — A kis buzi, még azt mondja, hogy nincs papírja és neki nem is kell! A fekete aktatáskás ügyvéd erre a mondatra kapta fel a fejét. Furcsa tekintettel mérte végig a vándort, majd szaporáz- va lépteit eltűnt a folyosó végén. Percek múlva tért vissza, csak néhány szót dobott oda a két posztnak és egy papírt rakott eléjük. Azok még pihegni sem tudtak a meglepetéstől, s a vándor máris az utcán találta magát. — Szólj, ha megvertek, mert akkor bepereljük őket! —Szemükkel, szavukkal jobban bántottak... — Ilyen jogi kategória nincs — nevette el magát az ügyvéd, majd autójába tuszkolta a vándort. Szép nagy kört tettek a városban, lelkesen és büszkén mutogatta minden neves pontját. „íme az ember, aki felebaráti jobbját nyújtja, aki szeret és felemel, mert ember vagy, akárcsak ő.” A csöndes kertváros takaros háza előtt lassított. — Egyedül lakom itt. — Családnak jelenthetne fedelet... Az ügyvéd szeme ugyanúgy felcsillant, ahogy a rendőrőrsön a véletlen mondatra. — Szóval maradsz, kedves... Vándor elé lépett, és remegve simította meg annak arcát. — Maradsz, ugye? A vándorban ekkor éledt az értelem lángja. Elkapta az undor, eltaszította megmentőjét és eszeveszetten menekült. Még hallotta maga mögött a rikácsolást: — Maradnod kell. Más választásod nincs... „íme az ember,... aki jobbját nyújtja,... aki szeret, mert...” * A leányka, nevezzük talán Áginak, az általam szerkesztett egyetemi lap körül tüsténkedett. Ismerik biztos ezt a típust, húsos, sportos szőkék, akiknek akkora a szájuk, mint a bécsi kapu, szinte gyomorból nevetnek. Ugyanolyan naiv és lánglelkű volt, mint mi mindannyian, huszonéves újdondászok, akik úgy megmondjuk a magunkét, hogy csak na, és a napvilágra kiáltott igazságtól még az ősöreg egyetem falai is megremegnek majd. Természetesen nem remegtek meg, hitünkhöz és lelkesedésünkhöz még nem társultak a futó évek kikerülhetetlen tapasztalatai, így a nagy összefüggések, amire ráleltünk, pillanatok alatt felmorzsolódtak a mindennapok tényei között. Rohantunk, írtunk, fényképeztünk, rajzoltunk, nyírtunk szabtunk, tördeltünk, álltunk a nyomdagép előtt, szaladtunk az első példányokkal, ajánlottuk, adtuk, és nagyon-nagyon büszkék voltunk magunkra. Hogy élünk és csinálunk valamit, amit megmutathatunk a másik embernek. Ági nem is tudom, hogy mikor úszott ki a képből, talán évet is kellett ismételnie, vagy csak néhány vizsgája nem sikerült, nem emlékszem rá. De eltűnt. A mi bűnünk is, ha valaki nem része már emlékezetünknek. Amennyire megszoktuk, hogy köztünk van, annyira felelőtlenül hagytuk messze menni őt. Ennek már lassan nyolc éve. A minap mellém ült a sétálóutca egyik padjára. A krisna hívők leplében, homlokán a festett jellel, kezében a megvilágosodáshoz vezető könyvekkel. Annyit se mondtunk egymásnak, hogy szia, a fene egye meg, milyen régen nem láttuk egymást, hogy semmit se változtál, és még annyit se, hogy mit tudsz a Soós Gabiről, a töb- biekről... Én bambán bámultam, ő esdeklőn. Egyetlen kérést hagyott rám, talán örökös teherként: — Hidd el, hogy megtaláltam! Hidd el...! * A vándor fáradt testéből az utolsó akaratszikrát is kicsalni készült a kétségbeesés. Bármilyen egyenes, szabályos, csodaszépen kikövezett volt az, amit taposott, mégis úttalan útnak tűnt. Nincs hova menni, nincs kihez szólni, nincs kit meghallgatni. Nem kaptatott fel a folyón átívelő hídra, a víz hívogatta. Ahogy fölé hajolt, nem érezte bűzös leheletét, ahogy kezét belemerítette, nem rezzent össze sikamlós tapintásától. Arcát boldogan fürösztötte, majd — mintha nem rohanna fékevesztetten alatta a hatalmas víztömeg — örvények hátán át elindult a túloldalra. Az éji óra ellenére egy magányos alak ült a parton, a haragos, fekete folyóba bámulva, mélyére vágyva, halálba készülve. A vándor néhány lépésre megállt előtte a folyó hátán. — Barátom, sok a bűn... — Ó, igen... — Akkor hát? A férfi felnézett rá, s csúfon- dáros mosollyal válaszolt: — Korán jöttél...
