Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-06 / 183. szám
6 1996. augusztus 6., kedd Drámai dokumentumok Ózdról Nyíregyházán A küldetéses fotográfus: Benkő Imre Benkő Imre Balázs Béla- és Pulitzer-emlékdíjas fotóművész, a World Press Photo pályázat kétszeres arany- és egyszeres ezüstérmese Acélváros című fényképalbumát 1995-ben adta ki a Pelikán Kiadó. Ebből néhány példány a nyíregyházi művelődési központban is megvásárolható. A szerző a drámai fotóesszé-sorozatot — amellyel 1992-ben elnyerte a New York-i W. Eugene Smith Memorial Found ösztöndíját — nyolc éven át (1987-től tavalyig) készítette. A szakemberek a kötetet az egyik legjelentősebb dokumentarista gyűjteménynek tartják. A londoni Reportage magazin főszerkesztője, Colin Jacobson azt írja: Benkő küldetéses fotográfus, aki tudja, mit csinál, és miért. Az Ózdon történt szüntelen szociális és gazdasági változásról nemcsak a szavakban, papíron megfogalmazható dolgokat tudja érzékeltetni, hanem azt is, mit jelentettek mindezek emberi oldalról. Benkő Imre egyik, munkásgyűlésen készült felvétele az esszésorozatból Racskó Tibor reprodukciója Gyüre Ágnes interjúja A kortárs fotós újságírás túlságosan nagy hányada áll a „gyors hírek” szolgálatában. Rengeteg az egynapos megbízás, az élet felszínét érintő, könnyed, okos, esztétikailag vonzó képek tömege, amelyek azonban édeskeveset, illetve semmit sem árulnak el arról, hogyan éreznek valójában az emberek a saját életükkel kapcsolatban. Benkő Imre munkássága egészen más szintet képvisel. Az alkotó tizennyolc évig a Magyar Távirati Iroda fotóriportere, alapításától megszűnéséig (1986-tól ’90-ig) a Képes 7, majd ’92-ben kilenc hónapig az Európa Magazin főmunkatársa volt. Jelenleg szabadúszó. Fotóit külföldön a párizsi Wostok Press Képügynökség képviseli. Jelentős képriportokat készített Afganisztán, Kambodzsa, Kína, a Koreai NDK, Kuba, a Szovjetunió és Vietnam életéről. Huszonöt éve fényképezi a budapesti utcák emberét, a városi életformát. Benkő Imre a minap a Nyíregyházi Fotóklub meghívására ankétot tartott az érdeklődőknek a helyi művelődési központban. Ehhez kötődve nyílt — szeptember 11-éig látható — kiállítása az emeleti fotógalériában. A képek rendezgetése közben kértünk interjút tőle. — Honnan sejtette meg 1987-ben, hogy Ózd történetét nyomon kell követnie? — Egy újságírónak minden kor üzenetét meg kell éreznie. Ez esett meg velem 1986-ban, amikor először jártam Ózdon. A már akkor is rozsdás gyár, a különös formák, a város hangulata, úgy hatottak rám, mint egy furcsa látomás. Elhatároztam: amikor csak tehetem, visszatérek. Akkor még csúcsüzemben folyt a munka, tizenháromezren dolgoztak a kohóban. 1987-ben vitt arra legközelebb az utam, amikor be akarták zárni az egyik üzemet. Azt hittem, komoly következményekre kell számítanunk. Olyasféle eseményekre, amilyenek az angol bányászsztájkok voltak. Am csak egy csendes figyelmeztetősztrájknak lehettem a tanúja. Rájöttem, hogy engem nem az akkor elkezdődött politikai játszma érdekel igazán. Nem az az íratlan forgatókönyv, amely szerint a bezárt részlegek helyett hol ezt, hol azt ígérgetnek az embereknek. Sorsdokumentumokat akartam gyűjteni, szubjektív érzéseket. — így került a képekre a monumentális mű mellé a végsőkig elkeseredett, kiszipolyozott ember, aki minden egyes fotón azt kérdezi a szemével, hogy érdemes, volt-e ezért az eredményért megrokkannia. — Valóban: minden felvétel egyes személyek portréjából, arcából indul ki. Bár a fotográfiában nem ez a törekvés erősödik, nem a dokumentarista stílus jellemzi a kollégák munkáinak többségét, hanem az el- vontabb irányzatok. Ugyanakkor elkezdődött egy általános hitelvesztés is. Hiszen egy nem fotós képzettségű ember is belenyúlhat a képbe elektronikus úton, s a kép el is törölhető. Ám valahol mégis léteznie kell egy igaz felvételnek! — Ezek a nagyon egyszerű kohászok, hegesztők, lakatosok nem tulajdonítottak önnek, a Pestről jött embernek valamiféle megváltói szerepet? Nem várták el, hogy tegyen valamit? —Megróbáltam statisztaként elvegyülni. Először kérdezgették: hová szánom az anyagot. Azután már annyiszor feltűntem, hogy megszokták a jelenlétemet. Van Ózdon egy kis üzemi lap, a Vasas. Abból a füstös szobából mindig felhívtak, ha úgy gondolták, ott a helyem. — A World Press Photo díjait és a Pulitzer-emlékdíjat konkrét képekre, vagy az életművére kapta? — Az előbbieket táncfotókért kaptam. Gyakran részt vettem a Markó Iván-féle Győri Balett próbáin. Az emberi alkotás folyamata, a koreográfia születése izgatott. Egyébként nekem a World Pressen ezüstérmet nyert munkám jobban tetszik, mint az egyik aranyérmes képem. Ä Pulitzer-emlékdíjat a Képes 7-nél megjelent riportokért ítélték nekem. Ott olyan fotórovat alakult, amely azóta is párját ritkítja. Féner Tamás, Horváth Péter, Kerekes Gábor, Pólya Zoltán, Stalter György, Kaiser Ottó, Gál Zoltán voltak a munkatársaim. Azt élhettük meg, amit azelőtt és azóta sem: a fotográfiát egyenrangúnak ismerték el az újságírással. Mindenki tudta, hogy egy adott esetben éppen melyik műfaj a fontosabb. Nem csak az illusztrálást várták el tőlünk. Elfogadták az ötleteinket, témajavaslatainkat. Megvalósíthattuk azokat, elmerülhettünk az „élet sűrűjében”. Ma már nincs szükség az ilyen képekre. A fotós újságírás túl mosolygósra, túl reklámízűre sikeredett. Én el is távolodtam tőle. Nem akarok semmit jelenteni, nem kívánok semmiről tudósítani, hiszen én mindig a hírek mögötti világot kerestem. Az Európa Magazintól, ahol kilenc hónapot töltöttem, engem bocsátottak el elsőnek, mert kiálltam a fotó mellett. Azóta szabadúszó vagyok. A kollégáim biztosan azt mondják: ne panaszkodjak, de hát az életet töltöttem el egy nagyon komolyan vett szolgálatban. Mégis: az elmúlt öt évben magánügynek számít, mit csinálok. Ráadásul a képeket a különböző hálózatokról bárki, akárhányszor kinyomtathatja, lophatja, hamisíthatja. Véleményem szerint a hatékony szerzői jogvédelemre még sokat kell vámunk. Addig csak a jó szándékban bizakodhatunk, bár az eszünkkel tudjuk, hogy a napjaink most nem erről szólnak, hanem a pénzről. Túl a százezren I. „Egy színésznőnek mindent el kell tudni játszani” Kristóf B. Attila Az a magyar film, amelyiknek harmincezer nézője van, már jelentős sikernek számít. Kern András Sztracsatella című mozija túl van a bűvös százezres határon. Ennek apropóján beszélgettem Eszenyi Enikővel, a film női főszereplőjével. — Enikő, mit tudsz a Sztracsatella sikereiről? Emlékszem, a bemutatón be sem fértem az Urániába, és a második előadáson is több mint kétezer; ember tolongott. — Én már elvesztettem a fonalat, de emlékszem: Andris örömmel újságolta, hogy megnézte a százezredik néző. — Hogyan találkoztatok Kern Andrással? Dolgoztatok már együtt? — Tizenöt éve vagyok tagja a Vígszínháznak. Első igazán nagy színpadi szerepem egybeesett a vele való találkozással. Kezdőként kaptam meg a Ragyogj, ragyogj csillagom női .főszerepét. András játszotta a férfi főszerepet. Azért maradt nagyon emlékezetes az első közös munkánk, mert a mai napig nagyon izgulok minden szereplés előtt—van úgy, hogy alatta is —, de amikor vele játszottam, nem féltem. Sajnos, nagyon keveset ment ez a darab. Utána annál többet játszottunk együtt a színpadon és tévéfilmekben is. — Mennyire hasonlít rád a filmbéli pszichológusnő? Te is ilyen kicsit zárkózott, érzékeny, leheletfinom egyéniség vagy? — Égy színésznőnek mindent el kell tudni játszani. Nagyon szerettem ezt a szerepet, pontosan azért, mert ilyen visszafogott és finom lélekről írták. Örültem, hogy végre ilyet is játszhatok már. — Akkor ez csak egy szerep volt. Nagyon szeretted, de mégis csak egy szerep. — Bevallom, tényleg hasonlít egy kicsit rám. Ezért esett jól, amikor András megkeresett és azt mondta, hogy csak engem tud elképzelni erre a feladatra. Ez nem mindennap történik meg egy színésznővel. Én gyakran rendezek is, és ilyenkor ugyanígy türelmesnek és visszafogottnak kell lennem, hogy a többieket jól vezessem. Természetesen ez nem mindig sikerül, mert a temperamentumom elragad néha. — Ha a szerep megkívánja, egy színésznőnek gyakran külsőt is kell váltania. Ez történt a Sztra- csatellában is. — Igen, a sötét haj András ötlete volt, de nem ez volt az első ilyen átváltozásom. Kamondy Zolival forgattam egy filmet. (Ha- lálutakés angyalok volt a címe.) Ő is ilyen hajjal szeretett volna. Abban az időben, (három—négy éve) Andrissal együtt jászottunk a III. Richárdban, és ő emlékezett erre a sötét hajra. Tetszett neki. A forgatás előtt elmentünk a fodrászhoz, és Ragályi Elemérrel mindig ott köröztek, amíg a hajamat festették. Be-benéztek, hogy még egy kicsit sötétebb- re, még egy kicsit sötétebbre, aztán a végén nagyon sötét lett. — A filmbéli doktornő a történet végén hazamenekül szülőfalujába csalódásait kiheverni. Te Csengerből származol. Te is vissza szoktál oda vonulni a nagyvárosi zaj elől? — Nem. Sajnos nagyon régen voltam otthon, legutóbb a városavató ünnepségen. Azóta sosem jut rá idő. — Élnek még ott rokonaid? — Persze, a fél város rokonom valamilyen fokon. — Tartod még velük a kapcsolatot? — A szüleim szoktak lemenni, és mindig elmesélik, hol mi épült, mi változott. Én már biztosan rá sem ismernék. — Visszatérve a Sztracsa- tellára, mesélj valami jó sztorit a forgatásról! — Hűha! Tudod, amikor jó sztorit kell mesélni, sosem jut eszembe... Ja! Volt egy nagyon mókás dolog. A balesetjelenetre készültünk. András nagyon izgult. Reggel hét óta ott feszengett, mert minden pillanatát látni akarta az előkészítésnek. Úgy egy óra körül egy pillanatra elment pisilni, és pont akkor volt a felvétel. Mindenki azt hitte, hogy ott kell lennie, mert már hat órája el sem mozdult. A film végén a Blaha Lujza téri jelenetnél ugyanez megismétlődött. Ezen nagyon sokat nevettünk. — Te, mint az egyik legfoglalkoztatottabb filmszínésznő, a problémákat is belülről látod. Mi az oka, hogy annyira csikorogva halad a magyar film szekere? — Az elmúlt nyáron három filmet is forgattam. A Szeressük egymást gyerekek című trilógia Ég a város, és a ház is című részét Sándor Pállal, a Csajok című filmet Szabó Ildikóval, és a Sztracsatellát. Bizony, mindenhol gond a pénzhiány. A rendező viszont csak akkor tudja megvalósítani álmait, ha van rá fedezet. Én ebben nem vagyok derűlátó. A másik — az előzővel összefüggő — baj az, hogy alig vetítenek a televízióban magyar játékfilmeket. Csak politikusok, kvízműsorvezetők arcát ismerik. Kivételt jelentenek a sorozatok, de akik nem dolgoznak sorozatokban, azokat nem jegyezhetik meg. Ma már magyar színészeket — pláne vidékieket — egyszerűen nem láthat a néző, mert nincs rá esély, nem csinálnak magyar tévéfilmeket. Külföldi sorozatok mennek, mert az kifizetődőbb, mint a hazai gyártás. így a kultúránk egy része merül feledésbe. — Nagyon sok értékes és sikeres filmben játszottál, dolgoztál a hazai és külföldi rendezők legjavával. A szívedben lévő rangsorban hol áll a Sztracsatella? — Nem rangsorolok a szívemben. Nekem az Eszter könyvében volt egy negyven másodperces jelenetem, azt ugyanúgy szerettem. A Csajok című filmet szintén. Az Andrással töltött egy hónap életem egyik legszebb időszaka volt, mert olyan körülményeket teremtett, úgy dolgozott, ahogy egy nagy művésznek dolgoznia kell. Ebben a légkörben mi a képességeink legjavát tudtuk adni. Ez egy nagyon fontos dolog ebben a rohanásban, őrületben. Aki ma Magyarországon belefog egy filmbe, az egy kis hős. Mert meg kell vívni a harcot a szponzorokkal, egyeztetni kell a színészekkel — ami nem kis probléma —, és „össze kell kalapálni” a filmet. — Minsdolgozol most? — Most két hónapig Pozsonyban voltam, Shakespeare: Ahogy tetszik című színdarabját rendeztem. Utána pedig egy szlovák film főszerepét játszottam el. Rndkívüli partnerem volt: Jozef Krohner, akit az Üzlet a korzón című Oscar-dí- jas alkotásból ismerhet a közönség. Most egy kis pihenés és a torokgyulladásom gyógyítása következik. Szeptembertől három hónapot fogok Londonban tanulással tölteni. Decemberben pedig Labis: Florentin kalapja című vígjátékát kezdem el próbálni. — Újabb sikerfilm nem szerepel a terveid között? — Most kaptam egy forgató- könyvet külföldről, de erről még nem szeretnék beszélni.
