Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-29 / 201. szám
6 1996. augusztus 29., csütörtök Kultúra UJ KELET Magyar kultúregyletek a világban Az asuncioni magyar ház A magyar világnyelv! Meglehet, nem sokan beszélik, de hogy minden sarkában a világnak, az egészen biztos—magam is többször meggyőződhettem róla... Palotai István (Új Kelet) Röviden talán néhány esetről: édesapámmal kirándulni voltunk Kanadában, Mont- reáltól északra. Volt arrafelé egy menekülttábor, és gondoltuk, hogy megnézzük, hátha találunk ott néhány újonnan érkezett magyart és elbeszélgetünk velük. A táborhoz érkezvén egy kétméteres néger rendőr állta utunkat a kapuban. — Úgy látszik, nem lehet bemenni — summázta a látványt apám, természetesen magyarul. Erre — a legnagyobb megdöbbenésünkre, a koromfekete legény megszólal: : Ejnye hát! Csak tán nem magik es magyarok? — De igen, azok vagyunk — mondta apám, mint aki zöld lovat lát —, miért, tán maga is magyar? — Nem —feleli duzzadó kebellel a fekete óriás. — In szíkely vagyok!... Kiderült, hogy a második világháborúban Görögországban elestek a szülei, és valami szervezet segítségével a kis fekete srác Erdélybe került, ahol csíksom- lyói nevelőszülőknél cseperedett fel... Más. Mexikóban egy eldugott hegyi úton haladva egy Isten háta mögötti faluban „éttermet” pillantunk meg. A cégéren ez áll: Restauranté KovácsKár folytatni, hiszen se vége, se hossza nem lenne a hasonló eseteknek. Elég az hozzá, hogy valamikor a hetvenes évek legelején, amikor Paraguayban jártam, természetesen elutaztam a fővárosba, Asuncionba is. Nagyon tetszett nekem az a meghitt kis város, ezért rengeteget sétáltam árnyas fái alatt. Már vagy két napja róttam a köröket, amikor délután hirtelen azt hittem, hogy megbolondultam. Az egyik gyönyörű kis villa nyitott ajtaján és ablakain keresztül a következőket hallottam: „Jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád. Nélküled még a menyország is fád...” És mindezt „természetesen” magyarul! Sok embert láttam bent, hát minden gond nélkül magam is bementem; csak nem hajítanak ki, gondoltam magamban. Bizony, nem tették! Inkább szinte a nyakamba borultak... Kiderült, hogy a Magyar Házban vagyok. Mindenütt ragyogó rend és tisztaság. Hatalmas rajzok pesti épületekről, szobrokról. Vitrinekben csodás népviseleti darabok. Mint egy kis múzeum. Sokat beszélgettünk. Az asuncioni Magyar Házat a paraguayi magyarok egyesülete tartotta fent, és nem is akárhogy. Tagjai létszáma kétszáz fő körül mozog — mondták —, és működik benne egy vasárnapi iskola is a cserkészegylet vezetésével. Ilyenkor jönnek a gyermekeik magyartudásukat pallérozni, az óhazát megismerni, valamint magyar egyházi énekeket tanulni. A házban rendszeresek a kiállítások, és minden héten önképzőkör van, amikor a kör tagjai maguk tartanak előadásokat. Roppant megható volt az egész. Sokan több száz kilométerről is rendszeresen bejártak, csak a szó kedvéért. A „hazai” magyarok javarészt a második világháborút követő években mentek ki, és így a társaság tökéletesen homogén volt: javarészt Horthy-tisztek és gyermekeik. Vannak régebbiek is, akik a század elején érkeztek a pampákra, köztük a jelenlegi paraguayi államelnök nagypapája is. Az elnök már nem tud magyarul, de büszke származására. Kisgyermek korában sokszor fordult meg maga is a házban, de aztán lassan elkopott a nyelvtudása. Szakmája építész. O rajzolta a hatalmas képeket a pesti műemlékekről... A Magyar Ház tagsága minden évben bemutatott egy népszínművet. Kirándulásokat szerveztek, és a szabadban magyar ételeket főztek bográcsban, hozzá viszont már csak argentin bor jutott... N emzetközi Modern Múzeum nyitja meg kapuit szeptember 1-jén Hajdúszoboszlón. A város az idén két évfordulót ünnepel: a millecentenáriumot és Szo- boszló hajdú-várossá válásának 390. évfordulóját. A dinamikusan fejlődő fürdő városban évente több mint egymillió ember fordul meg, közöttük több százezer külföldi. Mivel a város vezetői minden eddiginél többet kívánnak tenni a város kulturális életének gazdagításáért, örömmel lépett túl a megyei színvonalon, hogy országos viszonylatban is jelentős, jövőbe mutató intézményt létesítsen. A művelődési központ vezetője, Kovács Gábor felvette a kapcsolatot Joseph Kadarral, a Párizsban élő világhírű magyar festővel, aki 18 éves koráig Hajdúszoboszlón lakott. A művészre a városba látogatván elemi erővel hatottak a múlt emlékei, és a város iránt érzett háláját kifejezendő, javasolta a város vezetőinek, hogy közösen hozzák létre Hajdúszoboszló első Nemzetközi Modem Múzeumát. A város fölkínálta a kiállítótermeket és az intézmény üzemeltetését, a művész pedig magán- gyűjteményéből csodálatos kollekciót adott azzal a szándékkal, hogy aí a múzeumi anyag alapja legyen. A tárlaton megtekinthető többek között Picasso és Vasarely néhány műve is. A Nemzetközi Modem Múzeum megnyitó ünnepségén Bereczky Lóránd, a Nemzeti Galéria főigazgatója, Sel- meczi László, a Déry Múzeum igazgatója, valamint dr. Sóvágó László, Hajdúszoboszló polgármestere mond megnyitó beszédet. Részt vesz az eseményen Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke is. Új múzeum P l. (Új Kelet] Gyenge Tatár Éva rendező a szívről és az észről „Kassa óta félünk” Minden ízében inog és remeg a nagy nehezen eddig épségben tartott magyar nemzetiségi politika. Egyik támadás a másikat éri — már az irány sem számít—, hiszen jobbról is, balról is kap. Ez még nem volna baj. Minden csoda három napig tart, majd csak egy újabb balhé elfeledteti a mostanit... A gond ott van, hogy mindezt a határainkon kívül rekedt magyarok is kőkeményen meg fogják sínyleni. Sajnos, úgy tűnik, hogy még a legjobb szándék is ellenünk fordul, fordítva sül el... Ezenközben a művészek élnek és dolgoznak. Mintha mi sem történt volna. Vagy talán mégsem? Palotai István interjúja Pontosan egy éve találkozhattunk Nyíregyházán a Kolozsvári Állami Magyar Opera társulatával, akkor a Bánk bánt hallhattuk, láthattuk, most Hunyadi Lászlót és a Csárdáskirálynőt. — Hogy bírja a társulat a ránehezedő', közismerten nagy nyomást?—eijől beszélgettünk Gyenge Tatár Évával, a Csárdáskirálynő rendezőjével. — Roppant nehezen. Nagyon kevés a szólistánk, és bizony rendkívüli módon leterheltek. Kettős feladat hárul rájuk: az opera- és az operettirodalom bemutatása. — Gondolom, ez énektechnikai szemponjból is külön nehézséget jelent... — Valóban. Az operának ércesen, hajszálpontos intonációval kell megszólalnia, amíg az operettnél a dallamvilág édeskedves felmutatása a lényeg. Nem beszélve arról, hogy az operettek hangszerelése egészen más, hiszen a melódia vezérfonalát eljátssza a zenekar, erre kell — úgymond — ráénekelni. Az operában az ária dallama önálló életet él, a zenekar csak támasztó harmóniákat ad. Általában elmondható, hogy a hangerő és az énektechnika is más követelményrendszert támaszt. Kolozsvár mindig arról volt híres, hogy hatalmas feladatokat vállalt: ha opera, akkor Berki Antal (Új Kelet) Rendhagyó képzőművészeti kiállítással nyitotta meg kapuit a hét elején a 17. alkalommal megrendezett, Váci Mi- hályról elnevezett alkotótábor Nyíregyházán, a sóstói Szent Anna Szeretetotthonban. Az ország minden részéből össze- sereglett költők, írók mostannagyopera, ha operett, akkor nagyoperett. — Van ennek valamilyen speciális pszichés oka? —Igen. Valószínűleg az, hogy az egyetlen kisebbségi magyar opera vagyunk a világón. Fel kell vállalnunk a teljes operairodaimat, a magyar operairodalom propagálását, és azt a csodálatosan szép hagyományt is, amit az Osztrák—Magyar Monarchia az operettben ránk hagyott. Ez az az indíttatás, ami miatt ilyen nagy és széles a repertoár. — Mai, húsbavágó kérdés és mgyon időszerű: a napokban születik meg a magyar és a román kormány döntése az alap- szerződés szövegének elfogadásáról. Milyen érzéseket kelt ez a társulatban? — Bizony, nem örülünk neki. Az alapszerződés szövege nem felel meg várakozásainknak. Sajnos. — Ugyanakkor a szlovákokkal aláírtuk már elég régen, és mintha mi sem történt volna, minden megy tovább a maga útján. —Pontosan ettől félünk mi is. Attól tartunk, hogy számunkra semmi jó nem sül ki belőle. Nem akarunk úgy járni, mint a szlovákiai magyarok... tói bevallottan ötvözni kívánják az írott szó és a társművészetek által elérhető hatásokat. Az idei tábomyitót Baracsiné Molnár Ibolya festőművész kiállítása tette felejthetetlenné. A magyar festőművészet doyenje, Huszár István által megnyitott tárlat próbálja igazolni a wagneri „összművészet” erejét. Huszár István így beszél Molnár Ibolya kiállításáról: — Ha megnézed a képeket, rá kell jönnöd arra, hogy részben szenvedélyről van szó, részben pedig szenvedésről, olyan szenvedésről, ami sajnos mostani életünkben jelen van. Ibolya nem szenveleg, pontosan fejezi ki a művészetek társadalmi elfogadottságát. Képei a természet és az ember egymásra utaltságát jelzik. — Mi volt az első kép, mi volt az az élmény, ami a művészet egyáltalán nem könnyű mezsgyéjére sodort? — kérdezem a kiállító művésztől. — Önök nem hisznek a nagy és egyesített Európa lehetőségeiben? Végül is az lenne az igazi, ha teljesen megszűnnének a határok... — Nagyon jó lenne, de nem tudunk benne reménykedni. —Gondolom, önök—Erdélyben —is azt szeretnék, hogy Románia és Magyarország egyszerre legyen az Egyesült Európa tagállama... —Ez természetes, mert ha nem, akkor közénk ereszkedne a vasfüggöny. —- Tehát azt várnák el tőlünk, hogy Romániára várjunk, ha minket már különben felvennének? — Ezt Magyarországnak kell eldöntenie. Mindenesetre szerintem a kintrekedtekkel való egység ér annyit, mint az Európával való egység... —Azt hiszem, itt keverednek a politikai realitás és az érzelem elemei... — Gondolja? Szerintem a szív sem lényegtelenebb, mint az ész! A múlt sem, mint a jövő... — Térjünk vissza a színházhoz: hány helyen játszik a Kolozsvári Magyar Opera Romániában? — Rengeteg tájhelyünk volt, és még ma is van szép számmal. — Végzett pedagógusként falura kerültem tanítani. Ráadásul egy költő, Rákos Sándor szülőházában kaptam lakást. Nem mintha ez inspirált volna arra, hogy közelebbről is megismerkedjem a festészettel, de mindenesetre közrejátszott abban. Akkoriban kezdtem raj- zolgatni a falusi, a tanyasi tájat, az embereket, és persze a Székelyföldön „körbehurcoltunk” minden előadást, ezenkívül Szatmárnémeti és Nagybánya területén. Temesvár és környéke kiesett, ugyanúgy, mint a Zsil völgye a változás óta. Arad, Nagyvárad még élnek, vannak. Az az igazság, hogy iszonyúan megdrágult minden. Annyira felszöktek az árak, hogy mi magunknak nem tudjuk megengedni, az állam pedig nem támogatja ezeket az utakat, így hát szépen lassan minden elmarad. Gondoljon csak bele — nyolcvan- ezer lej egy szállodai szoba egy éjszakára. — Játszottak már Bukarestben? — Egyszer, nagyon-nagyon régen, a hatvanas években. Azonban nekünk sokkal jobban fáj, hogy az anyaország nem érdeklődik eléggé. Nemrég mutattuk be az István királyt, és gondoltuk, hogy a millecentenárium jegyében talán meghívnak minket, de csak Gyula vette meg két estére ezt a gyönyörű operát, amelyet szép sikerrel játszottunk. — Budapest? — Nem. Nem. Nem is érdeklődtek, el sem jöttek megnézni.. — Nyíregyháza ezek szerint mélyebben érdeklődik... ■— Hogyne, igen. Tavaly a Bánk, idén a Hunyadi László, gondolom, jövőre az István király kerül majd színre. Nagyon boldogan járunk ide, roppantul megszerettük a közönséget, de külön ki kell emelni a man- dalások kedvességét is! Csodálom, amit tesznek, hiszen szinte egy kis Európát,bántanak ösz- sze” itt nyaranta... —Melyek az operaház tervei? — Készülünk egy rockoperával (Venczel Péter. Mátyás a vérpadon), ennek ősszel lesz a bemutatója. Ezután a Carmen felújítása következik, amit a Sevillai borbély követ. —Van elég pénz a tervekhez? — Nagyon kevés. Minden előadást szponzorok segítségével hozunk létre. A fizetésünk az állami támogatással egy összegű, így a darabok színre vitelét más forrásból kell fedeznünk. — Milyen hatást gyakorolt önökre a kassai Thália Színház rendeleti úton történt bezárása? —Megdöbbentünk és kétségbeestünk. Azóta félünk! Reméltük, hogy az anyaország tehet valamit, és tesz is, de eddig semmi. gyerekeket. Ha egy arcot rajzolsz, abban benne van az egész világ. Egy-egy ránc többet tud az emberiségről, mint egy lexikon. Ezeket a kezdetleges „alkotásokat” megmutattam Berecz Andrásnak, aki biztatott, azt mondta, hogy ezt nem szabad abbahagynom, ezt muszáj folytatnom. így kezdődött. Áztán újra beiratkoztam a főiskolára, most már rajz tanszakra, és megtanultam a szakma alapelemeit. — Ha megnézzük Ibolya képeit, láthatjuk, hogy ő meg a természet valamiképpen azonosan nyilvánul meg — mondja Huszár István.—Csak nő képes a színeket ilyen finoman és pontosan visszaadni. Ibolya olyan festő, aki megálmodja az általa elképzelt alkotást, és mindig elégedetlen lesz azzal, ami kikerül a keze alól. A művész csak ezzel a mentalitással maradhat talpon, nem is csak a siker miatt, hanem elsősorban azért, hogy önmagával szembe tudjon nézni. A kiállítás szeptember 2-áig tekinthető meg. írói alkotótábor a társművészetekkel „Csak nő képes így festeni”
