Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-27 / 199. szám
/ Jac Van Ham: Szerencse és játék Családi vállalkozás: e jelzőnek Hollandia üzleti világában különös hangsúlya van. A siker és a kudarc is családban marad, a család pedig a nevét csak tisztességes üzletekhez adhatja. Ez magyarázza az óvatos, körültekintő, külső szemmel talán lassúnak is nevezhető piacpolitikát, ami a Jac Van Ham cég magyarországi megjelenését jellemzi. Valljuk be, hazánkban nehéz ma piaci pozíciókat szerezni gyorsan, csak tiszta eszközökkel, különösen egy olyan szórakoztató „iparágban”, mint a nyerőgépeké, játékautomatáké. Jellemző sajnos, hogy még ma sem tudni pontosan, hány nyerőautomata működik a magyar vendéglőkben, szórakozóhelyeken, szabadidőközpontokban. A költségvetésnek adóként igen nagy összegeket fizető, legális vállalkozók mindenesetre szövetségbe tömörültek, hogy érdekeiket védve segítsenek tisztább piaci körülményeket teremteni. Ezt szolgálja az a törekvésük is, hogy a már működő szerencsejátékszövetséget kamarává fejlesszék. Az önmagát éppen megtisztítani igyekvő piacon, a hosszú távra szóló gondolkodás jegyében vetette meg lábát a Jac Van Ham. A holland cég kivárta az időt, amíg megszületik a szerencsejátékról szóló törvény, és szabályozott körülmények között jelenhet meg nyerőautomatáival Magyarországon. A külföldi cégek korábbi gyakorlatától eltérően nem ügynökségek közvetítésével értékesít, hanem saját céget alapított a közelmúltban Jac Van Ham Magyarország Kft. néven. Ez az egri központú leány- vállalat az első külföldi tulajdonú, magyarországi cég ebben az ágazatban. A piacszerzésnek ez a módja nyilván költségesebb, időigényesebb, ugyanakkor hosszabb távon ígér tartós sikert. A statisztika mintegy ötszáz, játékgépeket, nyerőautomatákat üzemeltető vállalkozást tart számon az országban. Mivel korábban semmiféle szabályozás nem érvényesült, a legkülönfélébb géptípusok érkeztek megannyi országból, így ma hozzávetőlegesen 16 ezer gép csábítja a nyerni, szórakozni vágyókat. Mivel az igény tovább nő, természetesen tudomásul kell venni, hogy megfelelő keretek között a szórakoztatóipar eme ágának is van létjogosultsága. A Jac Van Ham is számít a piac bővülésére, s más országokban szerzett tapasztalatokból kiindulva a nyerőgépek mostani számának megduplázódását is elképzelhetőnek tartja. Szintén a holland családi vállalat sajátossága, hogy ugyanazon a piacon egyszerre egy géptípussal jelenik meg, sőt, más országokba sem telepít ugyanabból a gépből. így van ez pillanatnyilag Magyarországon is: a hazai igényeknek megfelelően, az itteni sajátosságok alapján tervezett Five Line Jokers nevű pénznyerő gép már népszerűvé vált az igen színes kínálatban. Ugyanakkor — számítva e termék „életgörbéjének” törvényszerűen bekövetkező hanyatlására — már készen állnak egy új típussal, és hozzá korszerűbb programokkal. Hogy ez majd milyen lesz, természetesen ma még üzleti titok. Több millió gulden befektetésével új cég jelent meg tehát a hazai szórakoztatóipar piacán. A napokban érkezett a hír, hogy sikeres és korrekt kereskedelmi munkája elismeréseként a cégtulajdonos családfőt a holland kiránynő lovaggá ütötte. Ez a nem mindennapi kitüntetés bizonyára tovább öregbíti a család vállalkozói hírnevét. Magyarországi jelenlétével, működésével oszlatni szeretné a szakmával szemben kialakult előítéleteket, presztízst teremtve a sokszor jogos fenntartások és ellenszenv helyett. És természetesen: üzleti sikerre is számít. Jac Van Ham Magyarország 3300 Eger, Szarvas tér 1. Mm üccvanHCHTi Tiszta szerencse! A Jac van Ham Magyarország egy nemzetközi hírűvé vált holland cég hazai leányvállalata. Szakemberei fejlesztették ki magyar igények szerint a máris népszerű Fit/e Line pénznyerő játékgépeket. Elegáns külső, már a látvány is szórakozás! ♦ Megvásárolhatók, bérelhetők: Jac van Ham Magyarország Kft. 33(X) Eger, Szarvas tér 1. Tel.: 36/414-850, fax: 36/416-570 A nagy mészárlás Nekeresden Az egyik ÁVÓ-s, a másik alkoholista, a harmadiknak zabi a gyereke. Bűntelen ember nincs, csak elnéző szomszédok. S ha egyszer véget ér valami apró bibi miatt a szomszédok szemlesütött hallgatása, akkor az egész utca tudja majd, hogy ez ÁVÓ-s, az alkoholista, a harmadiknak meg zabi a gyereke. Tapolcai Zoltán riportja Hogy a Károly bácsi valóban ÁVÓ-s volt, azt évekig senki sem tudta. Mondjuk most, hogy a tény birtokában a kerítés rejtekéből vizslatná valaki az öreget, még no, rá is lehetne mondani. Olyan sima, hideg, mosolygósán könyörtelenre tud szelídülni az ábrázata. Amúgy jótét lélek, mindenkin segít, mindenki kérhet tőle bármit, ámde... mindig van egy kis rossz szájíze utána az embernek, mintha nem tiszta szívből segítene. Hogy akkor miért? Hát... Szóval Károly bácsi bevallotta a nagy utcai mészárlás után az egyik semleges kertszomszédnak, hogy valóban a nemzetbiztonságiak kötelékébe tartozott annak idején. „A parancs az parancs, ugye! Akkor voltam katona, ugye! Hát ki merte megtagadni? Mert én csak a sírokat ástam!” Ugye?! Az eset szempontjából lehetett volna Károly bácsi kéjgyilkos is, a lényeg, hogy valamicske vaj olvadozzon a fején, amit a jószomszédai szétkenegethetnek alkalomadtán. Főleg Béláék! Csak semmi bácsi, pedig korban ugyanott van a nyugdíjas postás, mint az öreg verőlegény. De ők hozták a fiatalságot a várostáblán éppen túl, úgy húsz éve felparcellázott pusztába, a parcellák között névlegesen kialakított utcába. Béláék már a második hullám képviselői, második tulajdonosok. De hamar ugyanazokat a jogokat követelték maguknak, mint az utcaalapítók. Ebben élen Béla felesége járt. Olyan szabad volt a szája, hogy még ki sem nyitotta, de már többet káromolta az égieket, mint az egész utca együttvéve. Azért mindenki szívesen halgatta pajzánnak is csak jóindulattal nevezhető beszólásait, miszerint: „mit nekem fogamzásgátló, Kőbánya-Kispestnél ki kell szállni és kész.” A hasonlat vasutas rokonságot sejtet, de ő maga szintén postás volt, telefonközpontos. A nagy utcai mészárlásban is központi szerep jutott neki. A harmadik az öreg Lajos. Neki is a nyakán maradt egy házisárkány, de egyszer beverte a szőlősorok közé, azóta még látogatóba sem jön, nemhogy kapálni. Ez a Lajos egy ezermester. Asztalos volt megboldogult ifjúkorában, úgyhogy a kis háza olyan, mint egy palota. Ilyen ablak, olyan kiugró, ilyen tornác, olyan kazettás falak. A szíve legalább akkora, mint a kézügyessége. De az agya! Hát az aprócska. Nem, nem buta ember, de nem lehet nagy golyóbis a kobakjában, ha egy féldeci elborítja! Egy korty töménytől már kancsít, kettőtől danolászik, háromtól már veszekszik és ordi- bál. A Semmivel, csak úgy bele a levegőbe. Talán az asszony ködük fel üyenkor előtte. A nagy mészárlásnál elkövette azt a hibát, hogy józan volt. Nagyon józan. Történt ugyanis, hogy Bélámék már alig fértek a kétszáz négyszögölben. A bungalót karámmal vették körbe, ahol korcsabbnál korcsabb vérebpótlékokat zabáltattak degeszre, s ha véletlenül valamelyik kiszabadult, fülsértő rikácsolással próbálták a négylábú virsüt visszacsalogatni. Egyszóval nem fértek, így amikor két elszáradt almafát kiástak, hogy a helyére vetemé- nyezzenek, a gallyakat, a törzseket az utcára rakták. Utca? Egy teherautó éppen elfér rajta, de a gazdák, akiknek élete és mentsvára a hobbikért, elkerített virágágyásokkal, bokorsorokkal tovább keskenyítet- ték a csapást. Bár az egykor csak letaposott föld húsz év alatt gya- logúttá vált, s kósza vevők megtévesztésére még számok is kerültek a kapukra. De igazi utcává sose vált. Szóval ide került ki a két, féüg. legallyazott almafa. Kerülgette az öreg Lajos és Károly bácsi is, de nem szóltak. Annyira nem zavarta őket. Ám azon a bizonyos napon egy negyedik szomszéd betonoszlopokat hozatott ki egy IFA- val. Csak neki nem volt még kerítése, így Károly bácsi és az öreg Lajos fc elégedetten pillantott egyriiasra: „no, nem fog már cábárul kinézni a mi utcánk!” Béláéknak se híre se hamva nem volt. A kutyák is csendben kushadtak a melegben. Az utóbbi időben Béla megváltozott, egyre többet ivott, egyre dühöd- tebben hajtotta a karos kutat és egyre ocsmányabbul káromkodott becses nejével. De most nem lehetett hallani hangját. Az IFA .jppeg” elfért a farakás mellett, csak egy kicsit billentette ki afelső ágakat. Gyorsan lepakoltak, a kerítés nélküh telken megfordultak, s már indult is. Indult volna. Az a néhány kibillent ág elég volt ahhoz, hogy visszafelé a farakás beleakadjon a kerekekbe. Na bumm! Lepattantak a kocsiról, hogy arrább tegyék az akadályt Akkor robbant ki Béla a kapun. Se szó, se beszéd felkapott egy jó másfeles dorongot és egy suhintásra kiverte a teherautó egyik lámpáját A két fiatalnak a földbe gyökerezett a lába, de hamar maguk alá kapták, mert Béla vérbe borult szemmel megindult feléjük. Idegtépő csendben zajlott minden, csak Béla zihálása és az üvegcsörömpölés hallatszott. Ugyanis a második ütés szilánkokra robbantotta a szélvédőt. A két fiatal életét Károly bácsi mentette meg. A kerítés mögül ráordított Bélára: — Mit csinálsz?! Eszednél vagy?! A megtört csend visszazökkenthette Bélát ebbe a világba, de a leikéből az ölni vágyást nem oltotta ki. — Rohadt ÁVÓ-s! Maga ne pofázzon! Maga ölte meg az apámat és az anyámat! Most megdöglik! Károly bácsi arcára a döbbenet ült ki. Több mint tíz éve élnek így egymás mellett. És erről... erről... még nem beszéltek. — Mit mond, Béla?! Ne bo- moljon már! Béla a dorongggal fenyegetőzve érkezett és szerteharsogta: — Hogy nem szakad rá az ég a mocskosra! Egy zsák búzáért, érti, maga gennyláda, egy zsák búzáért rugdosták halálra az apámat! Az anyám, aki testével akarta védeni, egyetlen ütéstől a falhoz csapódott... — Fogja be a száját, ne ordi- báljon már hülyeségeket... —Ez magának hülyeség, szemét állat! — hergelte fel magát még jobban Béla. — A nagyapám nem hagyta lemeszelni az istállót a padlásfeljáró mellett. Az anyám vére mondta nekem minden nap, hogy fogjam be a pofám ! De most már maga fogja be a pofáját, de egy életre... A kiskaput sarkostul kitépte. Az öreg Károly jobbnak látta menekülésbe fordulni. A két fiatal szomszéd a kerítés mögül leste az eseményeket, beavatkozni nem mertek. S Béla ment, ment megátalkodottam Ekkor rikoltott fel mögötte a felesége. —Hagyd azt a dögöt későbbre! Ezt a kis zsidót intézd el! Azt mondta rám, hogy k...a vagyok! Béla abban a szent pillanatban megfordult. Mint egy erre programozott gép elindult. Az utcára. Most már végre ölni. Asszonya és az öreg Lajos várta. Egyik sem mozdult. A vén mester arca feldúlt volt, de soha ennyire tisztán nem csillogtak a szemei. — A fiamat senki nem veheti a szájára — mondta nyugodt, kemény hangon. — Á fiadat? — vémyikált megint a postáskisasszony. — Azzal a cseke fustéllyal még legyet sem lehet hajtani, nemhogy gyereket fabrikálni. Bélának nem gyúlt világosság a fejében, hogy neje vajon honnan tudja az öreg Lajos méreteit, ő csak ölni akart. — Mit mondtál a feleségemre te vén zsidó? Az öreg Lajos egyre nyugod- tabban fűzte szavait. — Tudod, hogy nem vagyok zsidó. S csak annyit mondtam, hogy nincs igazad, sokat ittál, ál- ütson meg, mert rá talán hallgatsz. Ennyit mondtam. De ő nekem esett. Ekkor vágtam rá hirtelen indulatomban, hogy ne jártássá a száját, mint egy vén riherongy. Igen, nem tagadom, a fiút nem én csináltam. De az enyém. Nem zabigyerek. Ne bántsa senki. Amim van, az övé lesz. Ha... Nem tudni, mi játszódhatott le Bélában. Mint amennyire érthetetlen volt a kezdeti indulat, majd a hirtelen irányváltásai, annyire hirtelen és értelmetlen volt, hogy ütött. Könyörtelenül, teljes erőből. Az öreg Lajos álla alatt, a nyakán csattant a dorong. Az alulról felfele suhintott bot felcsapta a fejét, szeme abban a pillanatban a semmibe fordult. Halk reccsenéssel meszes nyakcsigolyái elpattantak. Mint egy félredobott jutazsák, úgy hüllőt le a földre. Ä döbbent csendben sután koppant le mellette az elejtett al- mafadorong. A város neve Nekeresd. De én szívesebben hívnám így: Soha- netaláldmeg.
