Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-17 / 193. szám
UJ KELET Interjú 1996. augusztus 17., szombat Dr. Németh Péterrel, a megyei múzuemok igazgatójával Dr. Németh Péter 1941 -ben született Zalaegerszegen. Régész, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei múzeumok igazgatója. Fő kutatási területe a magyar honfoglalás korszaka. Legjelentősebb munkája a szabolcsi Árpádkori megyeszékhely és Földvár feltárása. Vele beszélgettünk a honfoglalásról és a millecentenáriumi ünnepségekkel kapcsolatos nemzetközi problémákról. Berki Antal (Új Kelet) — Valamikor létezett egy baráti társaság, akik minden hétfőn összejöttek, hogy megvitassák a világ dolgait, közéjük tartozott Ön is. Hol voltak ezek az összejövetelek? — Nyíregyházán, a legendás étteremben, a Zöld elefántban kezdtük. Praktikus oka volt ennek, mert többségünk a tanárképző főiskolán dolgozott. Akkor még Jósaváros sem volt. Valamikor a hatvanas évek végén volt ez. Egyre többen lettünk, volt úgy, hogy negyvenen is ültünk az asztal körül. Később áttettük székhelyünket az Aranyszarvasba. Itt már nem volt egységes beszélgetés, kialakultak kisebb társaságok, de jó volt összejönni. —Miről beszélgettek ezeken az összejöveteleken? — Mindenről, ami tudós embereket érdekel. Elsősorban persze mindenki a saját szakmájáról számolt be. Én a régészetről. Akkor (1969-ben) kezdtem el a szabolcsi földvár régészeti föltárását. —Lehet, hogy éppen ezeknek a beszélgetéseknek hatására lett szakértője a honfoglalás korának? — Nem, nem szó sincs róla. Én már eleve azzal a szándékkal érkeztem Nyíregyházára, hogy ezt a korszakot fogom kutatni. Jósa András és Kiss Lajos munkáját akartam folytatni, de a múzeum akkori igazgatója, Csallány Dezső is komoly szakértője volt a korszaknak. Visszatérve összejöveteleinkre, ugye a körben mindenféle szakma képviseltette magát. Mező András professzor akkoriban kezdte meg a pusztuló földrajzi nevek gyűjtését, így. elsőkézből értesülhettem eredményeikről. Ezek az akkor gyűjtött helynevek ezer éve visszamenőleg jellemezték a környéket. — Ón igazán ismeri a honfoglalás korát... — Ez azért túlzás, tanítani tanítom, mások úgy tartanak számon, hogy viszonylag jól ismerem a korszakot, de hát úgy van ez, hogy minél többet tud az ember, annál inkább rádöbben, hogy milyen kevés is a tudása. — Mi a véleménye László Gyula kettős honfoglaláselméletéről? — Nem igazán értek vele egyet. Abban igazat kell adnom László Gyulának, hogy a magyarság nem légüres térbe érkezett ide, a Kárpát-medencébe. Bizonyos az is, hogy a késő avarság megérte a magyar honfoglalást. Bizonyos, hogy ez a késő avarkori, rendkívül vegyes, türk, mongol töredékekkel és szlovákkal kevert lakosság magasabb kultúrájú volt, mint a honfoglaló magyarság. Ezt úgy értem, hogy ők már ismerték a nyugati feudalizmus bizonyos elemeit, jó részük megismerkedett a kereszténységgel, fejlettebb volt a földművelésük. ők közelebb álltak a nyugathoz, mint a mi őseink. Sokat köszönhetünk nekik abban, hogy a honfoglaló Árpád magyarjai olyan könnyen, alig egy évszázad alatt be tudtak illeszkedni és el tudták fogadni a kor kihívását, a feudalizmust. — Mostanában ismét megerősödtek azok a hangok, melyek a finnugor rokonság helyett a hun—magyar kapcsolatot gondolják meghatározónak... — Igen, igen. Ennek elsősorban lélektani alapja van. Elsőnek Kézai Simon írta le a hun—magyar rokonság lehetőségét, a kettős honfoglalásról szóló elméletet, ami elég gyorsan elterjedt az uralkodó osztályban, de egészen a tizenharmadik századig ennek a rokonságnak nyoma sincs a ma^ gyár történelemben. Valószínűnek tartom, hogy Árpádék ismerték a sztyeppe hagyományait, tudhattak Attiláról, de mégsem vallották magukat Attila örököseinek. Igazából ezt a rokonságot semmi sem bizonyítja, sőt, a nyelvészet az ellenkezőjét állítja. Benkő Lóránt akadémikus kutatásai alapján arra figyelmeztet bennünket, hogy a különböző helyeken — tehát a Dunántúlon, az Alföldön, és még a Székelyföldön is — élő emberek nyelve annyira egységes, hogy a nyelvi emlékek alapján nem lehet szó több hullámban, évszázadok alatt történő honfoglalásról. —Ön a Dunántúlon született, doktori disszertációját is a dunántúli honfoglaláskori emlékekről írta. Van-e különbség az ott talált és az itt feltárt Ar- pád-kori leletek között? — Más ez a vidék, legalábbis a leletek gazdagságát illetően. Ezért is választottam Szabolcs megyét, amikor állást változtattam, mert a honfoglaláskori emlékek legnagyobb része a mi megyénkben került elő. Ha valakinek az az álma, hogy honfoglalókkal foglalkozzon, annak feltétlenül ide kell jönni, mert itt biztos azonnal kapcsolatba kerülhet a korszakkal. Velem is ez történt. Ide kerülésem után egy héttel már Tiszaeszláron dolgoztam egy honfoglaláskori temető feltárásán. Sajnos nincs forrásunk az Árpád-kori magyarság belső életéről, de a régészeti leletek azt bizonyítják, hogy ezen a környéken kellett lenni a magyar nagyfejedelmek székhelyének a honfoglalástól egészen a 950-es évekig. Több mint húsz tarsolylemezt találtunk, három aranyveretes szab- lya került elő a megye területéről. Az egyiket nekem sikerült meglelnem Rakamazon. A régészet elég meggyőzően bizonyítja, és valószínű, hogy a központ Taksony idejében került az ország közepére, oda, ahová Anonymus is helyezi, az Esztergom—Buda—Székesfehérvár háromszögbe. A szabolcsi földvárban talált leletek azt igazolják, hogy ez a vidék volt valamikor az ország központja. Itt található az Alföld egyetlen Árpád-kori temploma, sikerült az akkori megyeszékhelyi város teljes alaprajzát rekonstruálni, bizonyítani, hogy Szabolcs a maga idejében jelentős helység volt. Szerencsére a millecentenáriumi emlékbizottság titkárságától nagyobb összeget kaptunk, és az eredményeket közre tudjuk adni. — A millecentenáriumi ünnepségekkel kapcsolatban komoly ellenérzések vannak a környező országokban. Van-e ennek a — legyünk szókimondók—gyűlölködésnek honfoglaláskori, vagy az évszázadok során kialakult történelmi alapja? — Ez a helyzet összefügg a környezetünkben élő népek polgárosodásával. Nálunk ez a folyamat a XVIII. században indult meg, és a XIX. század elején vett nagyobb lendületet. A románok ekkor fogalmazzák meg híres kiáltványukat és küldik el a császárnak. Ez a „Supplex libellum valahorum”. A szlovákok a XIX. században teszik ugyanezt. Náluk még szó sincs nemzetről sem, hiszen még azt sem döntötték el akkoriban, hogy Szlovákiában mi legyen a nemzeti nyelv. Végül a közép-szlovákiai nyelvjárást választották. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a Ke- let-Szlovákiában élő paraszt- emberek nagy része még ma sem beszéli az irodalmi szlovákot. Nagyon fiatal nemzetekről van szó, olyanokról, akik keresik múltjukat. A románok ezt a dákoromán elméletben vélik megtalálni, bár erre semmiféle bizonyítékuk nincs. A szlovákok a nagymorva birodalmat vélik elődeiknek. Abban az időben, amikor még Morvaország létezett, egyetlen ilyen volt, a Bizánci birodalom. Később sem születtek birodalmak, a Német—római Császárságot kivéve. A birodalom élén mindig császár állt. Enyhe túlzás a morva fejedelemséget birodalomnak nevezni. Ezeket a népeket irritálja, hogy mi ezeréves államiságunkat, honfoglalásunk 1100. évfordulóját ünnepeljük. Minden ebből fakad. Egyfajta kisebbségi érzésből, melyet vezetőiknek jó része egyszerűen nem tud levetkőzni. —A történelem során mindig jó kapcsolatban voltunk az ukránokkal, most mégis ők tiltakoznak leghangosabban az évfordulós ünnepségek ellen. Ön szerint mi ennek az oka? — Először is, tudomásul kell venni, hogy létezik egy — nem is kicsi — ukrán sovinizmus. Nem szabad elfelejteni, hogy a XVII. század közepe óta nincs önálló Ukrajna. Az orosz birodalom része volt, és Sztálin is csak egy látszat-Ukrajnát engedélyezett, ahol az orosz a hivatalos nyelv. A mostani sovinizmus a nemzet újjáéledését próbálja szolgálni. Az ukrán lakosság nagy része nem tud ukránul, nem ismerik az irodalmi nyelvet. 1980-ban, amikor volt szerencsém Ukrajnában járni és felkerestem Sevcsenko sírját, megdöbbenve tapasztaltam, hogy ukrán kísérőim nem értették, mit énekel ukránul egy énekes a temetőben. Ha ezt nézzük, akkor érthető, hogy egyes körök nem nézik jó szemmel a mi ünnepünket. Ráadásul az ukrán iskolákban azt tanítják, hogy csak azután költöztünk be Ukrajnába, miután ősi földjüket védő ukránokat a tatárok kiirtották, és az így keletkezett vákuumba nyomultak be a magyarok 1241 után. Hiába találtunk honfoglaláskori sírt Szojván vagy köznépi temetőt Csorna község területén, az ukrán tudományos élet ezekkel nem törődik. Persze azt is el kell mondanom, hogy mi, magyarok sem tudunk mértéket tartani. Nem tudom, hogy miért kell a vereckei hágóra egy kolosszust emelnünk. Lehet, hogy ez az emlékmű modem, pontosan ábrázolja a hét törzset, de megvalósítása a szovjet idők monumentalitására emlékezteti az ott élőket. Ukrán barátaim mesélték, hogy jobb lett volna annak az emlékműnek visszaállítását kérni, amit szovjet rendszer pusztított el Vereckén. Ukrajnában törvény van arra, hogy minden, szovjetek által elpusztított szobrot vissza lehet állítani. Ennek szellemében avatták fel nemrégiben az újlaki Rákóczi- emlékművet. Senki nem szólt egy rossz szót sem. Azt gondolom, helyesebb lett volna egyszerűbb emlékhelyet létesíteni a régi, szerény turulmadár visszaállításával. Koronázási jelvényeink Lefler György (Új Kelet) Magyarországon a koronázás egy mise keretében zajlott, de csak azt koronázhatták meg, akit az országlakosok (nemesek) háromszoros felkiáltással és „akarással” megválasztottak. 1527-ig az volt a szokás, hogy Székesfehérváron kellett koronázni, és csak az esztergomi érsek tehette a király fejére a koronát. Minden koronázási jelvénynek együtt kellett lennie. Ezek a következők: Szent István sarui, kesztyűi, inge, harisnyája, kardja, jogara, országalmája, palástja, trónusa, koronája, valamint a koronázási ezüstkereszt, a gyűrű, a kengyel és más lószerszámok. Ezek közül mindegyiknek megvolt a királyi hatalom egy-egy összetevőjét jelképező jelentése, eszmei tartalma. Közülük elveszett már a trónus, a kereszt, a saruk, a harisnyák, a kesztyűk, a lószerszámok, az ing és a gyűrű. Szent István egy kardját ma a prágai Szent Vid székesegyházban őrzik. A kard nem tartozott az egész középkoron keresztül a királyi hatalom jelvényei közé, később az ország megvédésének a jelképe lett. A király ezzel sújtott a négy égtáj felé, jelezvén, hogy meg fogja védelmezni az országot minden külső támadással szemben. Az a kard, amely ránk maradt, feltehetően XVI. század eleji velencei munka. Az igazságszolgáltatás fő hatalmi jelképe, a jogar — feje átfúrt hegyikristálygömb, aranyfoglalattal és aranyozott ezüstnyéllel. Az országalma az országot és a Földet jelképezte. Az arannyal hímzett selyem koronázási palást eredetileg Szent István és Gizella királyné által a székesfehérvári koronázótemplomnak adományozott miseruha. A koronázási jelvényegyüttes legfontosabb eleme a korona. Belőle származott az uralkodói hatalom, és minden a Korona tulajdona volt, az országot is beleértve. Innen a Magyar Szent Korona minden korban való különös tisztelete, jelentősége. Az 1945-ben Nyugatra hurcolt koronázási jelvényeinket az USA akkori külügyminisztere, Cyrus Vance 1978. január 6-án szolgáltatta vissza a Parlamentben a magyar népnek. Koronázási jelvényeink a Magyar Nemzeti Múzeumban találhatók. A koronázási jelvények az uralkodó (császári, királyi, fejedelmi) hatalom szimbólumai, amelyeket a királyavatás (koronázás) szertartása során adtak át az uralkodóknak. A koronázási jelvények összetétele koronként, országonként és szertartásrendenként változott.
