Új Kelet, 1996. augusztus (3. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-10 / 187. szám

8 1996. augusztus 10., szombat Irodalom UJ KELET Katona Zoltán Vége Kinek írjak én dalt Hisz senki nem figyel rám Falevél vagyok, s lehullok Egy csendes őszi éjszakán Leoltják a villanyt bennem S egy pálya véget ér Hulló csillag köröz felettem S új életet kér Koronám ha volt Most a sárba hull Elfelejt itt mindenki S a gonoszok harca dúl Feketén csillog a föld Testemet a porba hívja Egy lelket a pohárba önt S toliamból lassan elfogy a tinta... Illés Zoltán Mikor... Mikor verseket írok, Könnyek nélkül sírok, Vagy hangtalan nevetek, Csókok nélkül szeretek, Kiabálok szótlanul, Ha sok emlék átkarol, Ha a fájdalom szétszakít, Vagy a Nap tüze elvakít. Nektek írok Jóbarátok, Hogy tudjátok, Mit érzek, s látok... Pázmándi Andrea Rímek nélkül Hófehér liliom: Szeretet záloga, Égő vörös rózsa: szerelem záloga, Fekete tulipán: ... a halál nem kér zálogokat... Ratkó József* Bujdosva Bugya Istvánnak Bujdosva a jövő elvadult útjain, hátul csak a halál, elöl elődeim. Jövök szívük nyomán, szaglászva, mint a vad. Kétoldalt az idő előz, el-elmarad. (*A fiatalon elhunyt költő tegnap lett volna hatvanéves.) Andics Benő Van úgy Van úgy, hogy szeretni kéne valakit. S ha van, akit..., a Fátum mond nemet. Van úgy, hogy feledni kéne valakit, s már nincs, akit feledni nem lehet. Kulturális élet a végeken Egy nagyszerű kiadvány Nyírbátor rendezvényeiről Berki Antal (Új Kelet) Nem nagyon szoktunk dicse­kedni eredményeinkkel. Errefe­lé mintha szégyen lenne, ha va­lami sikeres. Propagandánk eny­hén fogalmazva is hiányos. Pe­dig a jó bornak is kell a cégér, akár tetszik, akár nem. Szabolcs idegenforgalmi helyzete azonos a gazdasági élet többi mutatójá­val. Látnivaló lenne bőven, ren­dezvényeink sem rosszabbak más, boldogabb vidékek esemé­nyeinél... És mégis, igazi nagy áttörést nem tudunk elérni. Ezért is örömteli D. Rácz Magdolna Művészet és hagyomány című, mostanában megjelent könyve. A 190 oldalas kiadvány Nyírbá­tor kulturális életét mutatja be. D. Rácz Magdolna aprólékos gonddal ismerteti a város neve­zetes épületeit, intézményeit. Ki hinné, hogy a híres zenei feszti­vál lassan 30 éve csalogatja a kisvárosba a hazai és külföldi ze­nerajongókat, hogy olyan híres­ségek vettek részt az ifjúsági ze­nei táborban, és adtak hangver­senyt a világhírű református templomban, mint Medveczky Adám, Kovács Dénes, Szenthelyi Judit, Ruha István. Az adatokkal, képekkel bőségesen illusztrált könyvecske tökéletes keresztmet­szetét adja egy kisváros látványos erőfeszítéseinek. A zenei feszti­vál, a szárnyas sárkány utcaszín­házi fesztivál, a képzőművészeti és tűzzománcstúdió, külön-külön is elegendő lenne ahhoz, hogy a város a magyar idegenforgalom első vonalába kerüljön. Sajnos nem így van. Talán, éppen ezzel a kiadvánnyal változhat a hely­zet. Jó lenne D. Rácz Magdolna könyvét országos terjesztésben eljuttatni az olvasókhoz, és az idegenforgalommal hivatásosan foglalkozó szervezetekhez. Jó lenne a könyv nyomán olyan ide­genforgalmi kampányba kez­deni, aminek végén Nyírbátor Szentendréhez hasonlatos szabol­csi ékszerdobozzá válna. A do­log nem elképzelhetetlen, és nem is reménytelen. Csak akarni kell. A város már megtette a magáét. Sokszor erején felül is teljesített. Most már az országos hatáskörű szerveken van a sor. (D. Rácz Magdolna: Művészet és hagyo­mány, megjelent a városi önkor­mányzat gondozásában 1996- ban. Felelős kiadó: Petróczki Fe­renc polgármester.) Az örök lázadó Ladányi Mihály: Lefler György (Új Kelet) Egy évtizede, hogy e földi vi­lágot messzehagyta Ladányi Mihály költő, műfordító, s mint örök lázadó, valahol ott frics- kázik-zsémbeskedik, legyen az a legtisztább menynyország is. Valószínű, soha meg sem érke­zik sehová, hisz mindig úton volt itt is. Verseit árokparti ál­modozások, kóborlások közben írta, kiskocsmákban, vidéki ál­lomásokon, öreg présházakban, „de sohase könyvtáramban, dolgozószobámban — mint mondta —, mert könyvtáram és dolgozószobám még nem volt soha Nem vágok fel erre a nincs- telenségre, de sokat köszönhe­tek a gondok közé préselt, valóságközeli élethelyzetnek.” A Békés megyei Dévaványán született 1934. február 12-én. A budapesti ELTE-n szerez diplo­mát, s az 1956 után jelentkező nemzedék kiemelkedő egyénisé­gévé válik. Munkatársa a Szép- irodalmi Könyvkiadónak, a Ma­gyar Nemzetnek, majd a Rudolf- telepen pedagógus. Két évig Ka­zincbarcikán él a művelődési ház igazgatójaként. 1964-től kimon­dottan csak költői munkásságá­nak él. Sorra jelennek meg köny­vei; összegyűjtött versei: Se csilla­ga, se holdja (1974); Csillagok ku­tyaláncon (1987). Korunk társadal­mi és etikai konfliktusait groteszk­be hajló epigrammatikus tömörség­gel megfogalmazó líráját mély közösségi felelősség hatja át. Ladányi Mihály a Pest megyei Csemőben halt meg 1986. au­gusztus 20-án. Adj a kéménynek Adj a kéménynek lila füstöt adj a reggelnek tíz kakast adj a tócsának fodrozó szelet adj a halálnak fehér gyolcsot adj az ekének csonttalan mezőt s a költőnek esővert életet adj az anyáknak jobb fiat vénebb hullát a temetőnek s a munkásoknak kemény öklöket adj az állatnuk meleg ólat adj az istennek arany inget és kedvesebb hazát mindenkinek • •• A mitől félt, bekövetke­zett. Rityu rávigyor- gott. S ebben nem az álomriasztó sárgás fogsora volt a legrosszabb, amelyet hányszor hallott már hátbizsergetőn csi­korogni. Csak másoktól tudta meg, hogy a tetoválásokon kí­vül romlott fogait hozta emlék­be Rityu a börtönből. Annak idején valakinek összekuszálta az álkapcsát. Végérvényesen. A kalapját szerette benne a legjobban. Széles karimáját bics­kával vagy ollóval már egyszer körbevághatta, mert Uyen seszé- lűt egyetlen kalaposmester nem ad ki a kezéből. Már maga Rityu feje sem egy kirakati babáé. Szál­kás lenőtt haja zsírosán tapad koponyájára, s csak a szálak utolsó centiméterei mutatnak a szélrózsa valamennyi irányába. Nagy elálló fülei csak úgy ki­hasítanak belőle, s az agása- bogasság tetőpontja előre me­redő sasorra. Kék, savós szeme huncutul vigyorog, ha épp nem fátyolozzák be a vérerek. Na mindezeket koronázza meg a kalpag, amelynek említett sze­gett karimáját vagányul kétszá­zas szeggel tűzi fel. Rityut egyszerűen nem tudta levakarni magáról. Nevetséges, de mindig idétlen kisfiúnak érez­te magát mellette. O, diplomák után, egy bukott gépiparissal szemben. De ha Rityu beütött, akkor évtizedeket ment vissza, megint ott állt a pótvizsgabizott­ság előtt, ,Jeanyáztam, hát meg­buktatott. Mondta, hogy amíg ő abban az iskolában van, én messzire kerüljem!”, de sorolja a legszebb verseket. Radnóti, Ady, Kosztolányi, József Attila... S sza­val, szaval, hadarva, átélés nél­kül, a bemagolt sorokat egymás után rakva, ám néha benne egy- egy nagy igazságra lelve, s akkor felemeli az ujját, megfenyegeti a „tanár urat”. — Tanár úr! Hohó, de búval b...szottma! — Mindig jobbat vár az em­ber! Lapítottam, de csak rám­találtál. Úgy tűnt, Rityu valóban meg­sértődött. A borongós nyár neki sem tett jót, vagy már öregszik? Őis? — Menjen a francba! Az em­ber tényleg örül magának, maga meg... A fene egye meg. Már megint ott a gyomrában az a savanyú görcs, az, hogy egy rohadt alak, s ez amásik, megint, megint, megint.. — Na, tanár úr, csak azt ne mondja, hogy Rityukám, ne ha­ragudj, mert akkor még jobban megijedek. így is legszívesebben elrendelnék önnek egy két fél unikum, négy sör kúrát... de ha egyszer is részegen látnám, na­gyot csalódnék. Nekem így kell, ahogy néhanap nekifekszik en­nek a pultnak, meg egy sóher löttynek... Ne röhögjön! Maga szerint a hosszúlépés micsoda? — Időtöltés Rityukám. — Ú azannya! Ha nem ismer­ném olyan régen, mint amilyen régen nem ismerem, akkor azt mondanám, tanár úr, hogy maga szerelmes! S az egy akkora ba­romság, hogy magából még ki is nézem! Nyomja már le, aztán nyu­godjon békében. Hopp, a kis ér­zékeny lelkét megsértettem! Ó az a magasztos tisztaság... — Ha elkezdesz szavalni, fel­hígítalak egy pohár fföccsel! — Hosszúlépés. Ne vágjon fel rá. Miért fáj magának, hogy egy- az egybe mondom? A Titanic teste ekkor csapódott a jéghideg fehérséghez. Tompa, de elemi erejű roppanás, a reme­gés élettelen és élő testen is vé­gigfut. Apró vészharangok csilin­gelik. „Halál!” — Tanár úr! Rosszul van? — Nagy találat volt! Rityu mintha megsejtett volna valamit. —Na, szerelmes? Vagy már le is nyomta? A szavak nem jutottak el fülé­hez. Nézte a savókék szemeket, ahogy okosan összehunyoríta­nak, ahogy fénnyalábbá sűrűsö­dik össze benne a figyelem. — Gyenge vagyok, Rityu, na­gyon gyenge. Amikor elvesztem másokban a bizalmamat, amikor félek tőlük, hogy megcsalnak, hogy meglopnak, akkor az az én gyengeségem. Amikor rettegve kérem, hogy ne hazudjanak, s hi­ába bizonygatják, én nem tudok hinni nekik. Értsd meg, akarok, nagyon akarok hinni. De rettegek attól a pillanattól, ami eljő, vagy eljöhet: kiderül, hogy hitem alap­talan volt, hazudtak, hazudtak, ha­zudtak. Még akkor is, ha csak azért tették, hogy az igazságot inkább ne tudjam meg, hogy ne töijek össze idő előtt, mert tudják, hiszik, hogy képtelen vagyok elviselni a bukást. Tudod miért áhítozunk az igazság iránt? Hogy ne érezzük ki­szolgáltatottnak, tehetetlennek magunkat. Szeretnél hinni és bíz­ni, de hogy megtudd az igazsá­got, kerülő utakat kell járnod. Lop­va, szégyenkezve, kertek alatt su­hanva Hazudva Figyeled a má­sik arcát. Mennyire tud álarcot vonni, mennyire saját színét veszi fel a bőr. Rohannak-e menedékbe a zavart szemek, feszült arcfalak mögé bújik-e, amikor a szavak nem e lélekből jönnek? Ha gyen­ge vagy, kiszolgáltatott vagy. Aki ilyenkor belédrúg, az... Apró szünet. Rityu lélegzetet sem mert venni. — Emlékszel a kis Horváthra, aki néha velem bukkant fel itt? Tavaly öngyilkos lett... a büsz­keség, a magabiztosság szobra... kicsúszott a talaj a lába alól... meg a fűrészbak... mert az asszonya bevallotta, hogy tizenhat éve csak az ő kedvéért sikongat dele­jesen, s dobálja magát... tizenhat éven keresztül hazudott... soha meg nem csalta, hűséges volt hozzá, ...hűséges volt a hazug­ságához... — Tanár úr! Csak azt ne mondja, hogy magának jólesett volna, ha már az elsőnél azt mondják: kevés vagy apukám.. — De túlélem, nem úgy mint...Gyengék vagyunk Ri­tyukám, gyengék. S nem bízunk a biztos pontokban sem. Vajon nem csapnak be azok is ben­nünket? — Tudom, mi a maga baja! — Hogy nem ittam két uni­kumot négy sörrel! — A francokat. Maga mind­ig a legjobb akar lenni, de vesz­tes soha. Önző, de mindig má­sokra figyel. Mások előtt önma­ga, önmaga előtt senki. S maga is hazudik, vagy hazudott már. Magában sem bízik... — Melyik aforizmagyűjte­ményből olvastad? Rityu elenegedte a sértést a füle mellett —Tanár úr. Maga gyáva Vérerek kúsztak „tanár úr” szemébe. Óvatosan átnyúlt az ivópult felett, meleg tenyerével megveregette Rityu arcélét.-— Jó gyerek vagy. Kifizethe­ted a fföccsömet. —Hosszúlépés. Ne feledje ta­nár úr! Hosszú lépés... Lengyelffy Gábor: Hosszú lépés

Next

/
Thumbnails
Contents