Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-30 / 177. szám

12

1996. július 30., kedd

Panoráma

UJ KELET

Mi rejtőzik a hegymászósapka alatt?

Forradalmi találkozó az őserdőben

Negyvenegy országból 2500 ember utazott a mexikói dzsungelbe, hogy részt vegyen a zapatista harcosok által szervezett, július 27-étől egy héten át tartó nemzetközi találkozón.

A találkozó alapgondolata: összefogás az emberiségért, a tőkés rend — a zapatisták szó- használatával „neoliberalizmus” — ellen.

A vendégeket — társadalmi, politikai, kulturális mozgalmak képviselőit — David parancsnok, a legkevesebb 10 ezer harcost tömörítő Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN) forradalmi bizottságának tagja üdvözölte „az ötszáz év megaláztatást, kizsákmányolást, gyilkolást átélt indiánok nevében”.

„A hatalmon lévők — mondotta — ki akartak törölni minket a történelemből, s arra kárhoztattak, hogy életünk és halálunk a feledés függönye mögött folyjék.”

Egy másik szónok a távol lévő Marcos parancsnoknak a zapatisták gerillamozgalma előtti évtizedeket felidéző üzenetét olvasta fel: „Nem léteztünk. Az

életünk kevesebbet ért, mint a gépek vagy az állatok (...) Nem volt hangunk, arcunk, nevünk...” Az indiánoknak — írta — katonává kellett válniuk, hogy előjöhessenek e feledésből, az élőhalottak életéből. A ma neoliberalizmus néven ismert hatalom számára mi semmit nem jelentettünk. Felesleges szám voltunk a nagytőke könyvelésében.”

„Minden alávetett nő arca, minden üldözött kisebbség tagjainak arca, minden félresöpört fiatal, megvert idegen, valamennyi politikai üldözött, minden megalázott dolgozó, minden semmibe vett egyszerű nő és férfi arca” rejtőzik a zapatisták arcát eltakaró hegymászósapka alatt — folytatódik Marcos üzenete.

A zapatistá parancsnok reményt keltőnek nevezte, hogy a chiapasi hegyekben öt földrész képviselői „kiáltanak Megállj!- t a konformizmusnak, a cinizmusnak, a modem világ istenévé vált önzésnek.”

A találkozó résztvevői egy héten keresztül öt chiapasi faluban öt munkacsoportban fognak

tanácskozni a jelenlegi tőkés világrend különféle vonásairól és az ellene való harcról.

A mozgalom példaképe, Emilio Zapata az 1910—18-as mexikói forradalom egyik felkelő-parancsnokaként radikális földreformot hirdetett meg. Meggyilkolták, még mielőtt katonai győzelmeit politikai változásokká tudta volna alakítani.

Az EZLN az indián őslakosság jogaiért és gazdasági fel- emelkedéséért harcol. Az indián Marcos parancsnok szerint Chiapas állam egymilliós indián lakosságának száma évente 15 ezerrel csökken, ami azt jelenti, hogy egy emberöltő alatt teljesen kihalhatnak a — több- ségükbem maja ősöktől származó — indiánok. Ruiz, a harcok által érintett terület püspöke szerint a fejlődés lehetőségeit, az egészségi ellátást, oktatást teljességgel nélkülöző, emberi jogaiban korlátozott őslakosság helyzete „átlépte a tűrési küszöböt”. Ruiz püspök szerint csak e nélkülözések felszámolásával zárható le az 1994 januárjában kirobbant polgárháború.

Amikor Zedillo mexikói államelnök a kormánycsapatok nagyszabású támadását rendelte el a zapatisták ellen, Mexikóvárosban százezer ember tüntetett „Mindannyian indiánok vagyunk!” jelszóval. Az elnök leállíttatta a támadást.

1996 februárjában az indiánok dokumentumot írtak alá a kormánnyal politikai jogaik és gazdasági lehetőségeik bővítéséről. A megállapodás szerint az indiánok nagyobb beleszólást kapnak az általuk lakott körzetek életének irányításába. Jelenleg kétnyelvű iskolák létesítéséről, az elmaradt agrártérségek fejlesztéséről és az igazságszolgáltatásról folynak tárgyalások.

A zapatisták mellé állt a No- bel-békedíjas Rigoberta Menc- hu guatemalai indián polgárjogi harcos is. A zapatisták társadalomszemlélete sokat merített Eduardo Galeano uruguayi közgazdász írásaiból, aki cikkeiben adatokkal érvelve mutat rá a nemzetközi — főleg északamerikai és brit — monopóliumok Latin-Amerika nemzetgazdaságaiból óriási extraprofitot lefölöző tevékenységére.

Cola-tenger az autópályán

Hétfőre virradóra colásdobo- zok halmaza és az úttestet csúszós-ragadóssá „varázsolt” cola-tenger miatt leállt a forgalom a Nürnberg—München autópálya egy szakaszán. A rendőrség közleménye szerint ugyanis egy üdítőitalokat szállító teherautó sofőrje az allers- bergi kihajtó közelében figyelmetlenségből jobbra akart lefordulni, mire a pótkocsi felborult és az üdítőitalos dobozok mindhárom sávot elárasztották.

Az anyagi kár 130 000 márkára tehető — olvasható a dpa jelentésében.

Az oldal az MTI-Panoráma anyagaiból kszült

Orosz kémhistória

Az NTV orosz magántelevízió által vasárnap este sugárzott interjújában egy kémkedéssel gyanúsított ifjú orosz diplomata, Platon Obuhov elmondta, hogy a brit titkosszolgálat hétezer dollárt fizetett neki készpénzben, bankátutalás formájában pedig havi kétezret ígért, további ezerrel megtetézve a különösen értékes információkért.

— Persze! — felelte a 28 éves fiatalember az AFP szerint arra a kérdésre, hogy kémnek tartja-e magát. A Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) áprilisban tartóztatta le Platon Obuhovot,

amikor másodtitkári rangban dolgozott a moszkvai külügyminisztérium Észak-Ameriká- val foglalkozó osztályán. Az ügy felfedése májusban súlyos krízist idézett elő London és Moszkva viszonyában, és négy-négy diplomata kiutasításával végződött.

Az Argumenti i Fakti című hetilap szerint a kémgyanús ifjú apja, Alekszej Obuhov volt külügyminiszter-helyettes és leszerelési fődelegátus, aki a letartóztatás időpontjában a dániai orosz nagykövetség élén állt, lemondott a sokk és szív- bántalmai hatása alatt.

Az AP által említett orosz sajtójelentések szerint Platon

Obuhovot a kilencvenes évek elején Norvégiában szervezték be, ahol diplomataként dolgozott, és kémtevékenységét másfél éve kezdte, miután visszakerült Moszkvába. Az NTV szerint „kompromittáló anyaggal” vették rá a kémkedésre, amelyről azonban az FSZB nem árult el semmi közelebbit.

Platon Obuhov, aki különben több detektívregény szerzője, maga közölte, hogy üzeneteit trolibuszozás közben adta le brit kapcsolatainak egy különleges rádiókészülék segítségével, miközben „páni félelem” kerítette hatalmába.

Caruso — a ma is eleven mítosz

Újra és újra elragadtatással hajolt Hans Castorp a gramofon fölé, de csak nem tudott betelni a hang csodálatos szépségével. Fogalma sem volt azonban róla, hogy kié lehet a gyönyörű hang. Thomas Mann „Varázshegyének” olvasói természetesen már az 1924-ben megjelent első kiadás alapján rájöttek, hogy az író így akarta kifejezni tiszteletét Enrico Caruso iránt, aki már három évvel halála után valóságos mítosz lett.

„Ő teremtette a hanglemezt és a hanglemez teremtette őt” — nyilatkozta Fred Gais- berg, Caruso lemezfelvételeinek producere. Hatvan milliónál több hanglemezét adták el azóta, hogy 1902. április 11 -én egy milánói szállodai szobában elkészült vele az első lemezfelvétel. Caruso énekhangja volt az, amely zenei életet lehelt Edison különös masinájába — olyan időben, amikor a gramofon még távolról sem bizonyította be, hogy több mint vásári

attrakció, s hogy alkalmas a művészi zene rögzítésére, terjesztésére és népszerűsítésére.

Amikor Caruso első lemez- felvételei elkészültek, az énekes már karrierjének csúcspontján volt. Távolról sem volt azonban könnyű az az út, amelyet a nápolyi textilmunkás 1873-ban született fia az éneklés művészetének Parnasszusáig megtett. A szülővárosának színházában történt debütálást még négy nehéz év követte a dél-olaszországi tartományban, mielőtt Caruso 1898-ban a milánói Teatro Liricóban Umberto Giordano Fedorájának ősbemutatóján első nagy sikerét aratta. Az előadástól Giacomo Puccini is el volt ragadtatva és hozzásegítette Carusót ahhoz, hogy a La Scala színpadán a Bohémélet Rodolfójaként debütáljon. Az operaház zenekarát Arturo Toscanini vezényelte.

Legnagyobb sikereit azonban nem a milánói La Scalában, hanem a piacorientált amerikai operaszínpadon, a New York-i Metropolitanban érte el Caruso.

Ott 1903 és 1920 között több mint hatszáz előadáson lépett fel, 36 szerepben. A nagy megterhelést azonban csak úgy bírta elviselni, hogy erősen dohányzott és bőven fogyasztott alkoholt.

Enrico Caruso 1920 karácsonyának Szentestéjén lépett utoljára színpadra. Néhány nappal később súlyosan megbetegedett mellhártyagyulladásban, s miután egész sor sebészi beavatkozás sem hozta meg a remélt gyógyulást, családjával együtt visszatért szülőhazájába — meghalni. 1921. augusztus 2-án érte a halál Nápoly közelében.

Caruso énekesi karrierje akkor ért csúcspontjára, amikor a zenés színház keresztúthoz érkezett. A XIX. századi lágy, szívhez szóló tenorhang már nem felelt meg az érett Verdi karakterdrámáinak, nem is szólva Puccini és Mascagni naturalista tragédiáiról. Új típusú tenorra volt szükség* aki a bariton teltségét képes volt sugárzó hangmagassággal ötvözni. Ennek az eszmei hangnak —

amelyet mai példával élve Placido Domingo és Luciano Pavarotti tenorjának elegyítésével lehetne érzékeltetni — a maga korában Caruso mindenki másnál jobban megfelelt.

Hetvenöt esztendővel halála után ma is elevenen él Caruso mítosza. Fennmaradt 254 lemezfelvétele néhány éve . CD-n is kapható — eleven bizonyítékaként egy egyedülálló hang csaknem két évtizedes fejlődésének.

Jósé Carreras önéletrajzában (Singen mit der Seele — Lélekkel énekelni) visszaemlékezik arra, hogy mi késztette őt gyerekkorában éneklésre. Hat éves volt, amikor szüleivel együtt megtekintette „A nagy Caruso” című filmet, amelyben az ugyancsak világhírű énekes, a fiatalon elhunyt Mario Lanza alakította Carusót. A film olyan hatással volt a kisfiúra, hogy a rá következő naptól folyton-folyvást énekelt odahaza — szülei nem kis bosszúságára...

A „festészet Moliere-je”

„Festő és komédiás”—tartották róla kortársai. Festő és kocsmáros — teszik hozzá történeti leírások, emlékeztetve arra, hogy egész életét tavernák, fogadók és kocsmák környezetében töltötte. Már apja is sörfőző volt, s ő is (állandó adósságokkal küszködve, lévén, hogy sokszor ő maga volt saját portékája leglelkesebb fogyasztója) fogadósként, „mellékesben” festett valami hétszáz képet is — köztük a középkori holland zsánerfestészet legpatinásabb darabjait.

Még éppen csak, hogy elbontották a példátlan sikerű hágai Vermeer-kiállítás dekorációit, máris újabb németalföldi monstre-tárlatra készülnek, ezúttal Amszterdamban: szeptembertől három hónapon át Jan Steen munkáiból mutatnak be közel ötvenet, keresztmetszetet adva a bohém, nagy mesemondó teljes életművéből.

Szinte belegondolni is hihetetlen, hogy a holland festészet híres aranykora (alapvetően a teljes XVII. század) elképesztő tudású mestereknek milyen garmadát termelte ki. Rembrandt, Vermeer, Frans Hals, Jan Steen, Jan van Goyen, Pieter de Hooch, Nicolaes Meas, Gabriel Met- su, Frans van Mieris, Gerald de Borch — és a lista távolról sem teljes még — mind kortársak voltak. Többnyire a század első felében születtek, amikor de facto már befejezett tény volt a hét északi tartomány elszakadása a spanyol uralom alatt álló Németalföldtől. Prosperáló, protestáns kereskedő ország ereszt gyökeret ekkoriban az Egyesített Tartományokban, amelynek gazdasági erejével együtt izomosodik művészetének gazdagsága is.

Mindkét kitétel — a protestáns, meg a kereskedő — rányomta bélyegét a művészetek fejlődésére is. Mivel a reformáció kitiltotta a képeket a templomokból, a művészek alkotói terepe is a laikus világ lett. S mivel ez utóbbit nem az arisztokrácia, hanem az ekkor izmosodó polgárság uralta, a témaválasztás és a megrendelői kör is innen került ki. Hollandiában nem gazdag mágnások és egyházi méltóságok, hanem pékek, textilkereskedők, fegyveres egyletek, helyi tanácsnokok rendeltek képeket, eleinte portrékat, utóbb a számukra ismert napi életmozzanatokat ábrázoló alkotásokat, amelyek aztán műhelyek, vendégszobák, étkező vagy tanácskozó helyiségek, kocsmák és egyletek falára kerültek. Maguk a festők pedig elsősorban „iparos” mesterembernek, és nem művésznek számítottak. Védőszárnyat nem egy-egy befolyásos herceg udvara, hanem saját festő-céhük borított föléjük, és a megélhetés ugyanúgy a piaci kereslet-kínálat alakulásán múlt, mint a sarki fűszeres esetében.

Ilyen közegben látta meg 1625-ben a napvilágot Jan Steen, a Hágától északra fekvő Leidenben, Erasmus egyetemi városában. Ő maga is egyetemi hallgató volt (1646-tól), majd a tekintélyes Jan van Goyen festőművész tanítványa.

Nyughatatlan, életvidám, bővérű ember (két házasságából hét gyereke született), aki szemben Rembrandt, Hals vagy Vermeer egy-egy városhoz kötöttségével, az élete során sokfelé élt. Leiden után következett Hága, aztán Delft (Vermeer város- a), utóbb a Haarlem (Hals fellegvára — mellesleg legjobb képeit itt festette), majd 1679-ben bekövetkezett haláláig ismét Leiden.

Készült egy önarcképe, amely harsány, afféle bohócruhában ábrázolja, ölében egy jókora lanttal, amint tokás, borostás arcán kihívó vi- gyorral fordul felénk. „Úgy élt, ahogyan festett, és úgy festett, ahogyan élt” — jegyezte meg róla ötven évvel halála után, 1721-ben/IrnoW Houbraken, Steen első életrajzírója. Első felesége, Margriet, tanítómesterének, van Goyennek lánya volt, akit Houbraken szerint az alábbi formában kért meg leendő apósától: „Van egy újságom, ami meg fogja lepni.” — „Mi lehetne az?” — „Griet várandós..” — „Biztos ebben?” — „Ameny- nyire csak lehet. Ugyanis én volnék az apa. Úgyhogy most szeretném őt meg is kérni feleségül”.

Steenék fogadója hamar híressé vált a rendetlenségről, a könnyelműségről, az adósságokról. És beigazolva Houbraken szavait, mindez valóban ott van Steen képein. Témái jó része taverna, ha ugyan nem bordélyjelenet (az egyik ilyen képen önmagát mutatja, amint egy prostituált enyelgés közben pénzt lop a zsebéből). Jóízűen evő, ivó, táncoló, vagy éneklő társaságokkal találkozunk, a bemutatott szobák, konyhák pedig többnyire olyan összevisszaságot árasztanak, hogy holland földön a „Jan Steen konyhája” szólással még napjainkban is valami nagy rendetlenségre akarnak utalni.

Mesterségbeli tudása ugyanakkor lenyűgöző. Nem csak abban, ahogy mindig hibátlan szerkesztéssel és jellemábrázolással „kap el” gyakran bonyolult társasági jeleneteket, hanem ahogy ezek a képek sokszor mégis többek egyszerű pillanatképnél: holland mondásoktól, népi bölcsességek során át, morális vagy biblikus (önkritikus?) intelmek soráig többnyire mögöttes „sztorik” sokasága olvasható ki egy-egy festményén. „A fetészet Mo- liere-^p” — jegyzi meg róla a Yale Egyetem gondozásában megjelent „Holland festészet, 1600—1800” (Sey- mur Síivé munkája), utalva képeinek egyszerre komédi- ázó, elbeszélő és moralizáló üzenetére.

Negyvenhetet ezek közül szeptember 21. és január 12. között ismét együtt láthat a nagyérdemű, az amszterdami Rijks Múzeumban. A holland és belga sajtó máris arról cikkez, hogy a tavaszi Vermeer-mániát könnyen követheti egy újabb: ezúttal a Steen-mánia. Tekintve a holland zsánerfestészet elképesztő gazdagságát, csak találgatni: és utána, ugyan ki lesz majd a következő...