Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)

1996-07-29 / 176. szám

UJ KELET Kultúra 1996. július 29., hétfő 9 A Nemzeti Színház megmentője Fáncsy Lajos (1809—1854) Munkatársunktól Nem volt könnyű a vándor- színészek élete, még a legna­gyobbaknak sem. Ahogy a nóta mondja: „Máma itt, hol­nap ott...” Nem kivétel ez alól Déryné sem. Keresztül-kasul utazza az országot, játszik itt, játszik ott. Mindenütt tőle vár­ják a sikert, valamicske anya­gi elismerést, hiszen ahol O ját­szik, oda tódul a közönség. Jól tudja ezt a nagyasszony, de nem él vissza kivételes helyze­tével. Hajlandó bármikor, bár­kivel színpadra lépni. így esett, hogy a szükség Miskolcra vit­te. Hozzászokott már, hogy partnerei nem minden esetben voltak avatott mesterei imádott szakmájának, nem sokat törő­dött vele. Legfeljebb, ha csap­nivaló a játszótárs, majd éne­kel valami szép érzelmes dalt, és meglesz a siker. Nem elő­ször szerepelt már Miskolcon, tudja, hogy a közönség egye­nesen követeli tőle a nótákat. Miskolcra érve Kilényi Dániel direktor bemutatja néki aznap esti partnerét. Déryné megrö­könyödik, amikor meglátja a kákabélű, zilált tekintetű, ké­tes tisztaságú Fáncsyt. Határo­zottan kijelenti, hogy ezt már nem, ezzel a madárijesztővel nem hajlandó színpadra lépni. Jöjjön bármi, de nem és nem... Kilényi okos ember. Nem vi­tatkozik, meg sem próbálja meggyőzni a magából kivet­kőzött dívát, mindössze azt kéri, hogy egyetlen próbát tegyen. Ha a próba nem sike­rül, akkor beugratnak Fáncsy helyett valaki mást, végső eset­ben ő maga is hajlandó az esti előadás megmentésére. Déry­né, ha nehezen is, de rááll a próbára. És csoda történik. Az elhanyagolt, csavargó küllemű fickó csak addig beesett mel­lű, amíg meg nem szólal, utá­na már azt csinál a közönség­gel és a partnerével, amit akar. Déryné is elvarázsolódik, töb­bé egy szava sincs az ágrólsza- kadt aktor ellen. Az esti előadás óriási siker. Fáncsy Lajos be­érkezett. Déryné mindenhová magával viszi. Előbb Kassára, majd Pestre, és végül az újon­nan épített Pesti állandó szín­házba. Itt fejlődik ki igazán művészete. Szép lassan kiala­kul szerepköre. Előnytelen külseje miatt egyre több intri- kus figurát játszik. Először ala­kít színész magyar színpadon hús-vér embert ezekből a szerepekből. Az ő gonosz em­berei nem is látszanak gonosz­nak. Nem külső jelekkel épít­geti alakjait, hanem a lélektan segítségével. Látszólag becsü­letes embernek maradva viszi végre a legnagyobb színpadi aljasságokat is. Felfogásával iskolát teremt. Egyre népsze­rűbb, egyre nagyobb sikereket arat. Mégis más irányba fordul érdeklődése. A színházat akar­ja teljes mélységében művel­ni. Rendező lesz, és ahogy ak­koriban mondják: művezető. Ez a mai főrendezői poszt megfelelője. Anyanyelvi szin­ten beszél németül, tud franci­ául, olaszul. Darabokat fordít, van időszak, amikor az ő for­dításai adják az évad műsorát. Nyelvtudásának a szabadság- harc bukása után veszi hasznát igazán. A legsötétebb elnyo­más korszaka ez. A Bach- huszárok szemet vetettek a Pesti Színházra, oda akarják telepíteni az ostrom miatt épü­let nélkül maradt német színé­szeket. Fáncsy ravasz, simulé- kony, kitűnő vitapartner. Meg­győzi az illetékeseket, hogy jobb, ha a németek új színhá­zat építenek maguknak. Simo- nits János az igazgató, de gya­korlatilag Fáncsy nyakában van a vezetés összes gondja. A társulat szétzilálódott, a sza­badságharc bukása után so­kan bujdokolni kényszerül­nek. Ez a sorsa Egressy Gábor­nak is. Kimenekíti Haynau kezéből, és ha játszási enge­délyt nem is tud számára sze­rezni, annyit elér, hogy leg­alább rendezőként dolgozhas­son. Megszervezi az igazgató- tanácsot, lassan-lassan konszo­lidálja a társulatot. Fiatalon, 45 éves korában halt meg. Utolsó perceit talán bearanyozta az a tudat, hogy életében minden­kor maradéktalanul teljesítet­te azt a feladatot, amit a sorsa rámért. Emlékezés az „énekes-mindenes cselédre” Hatvanéves lenne Ratkó József Gyüre Ágnes (Új Kelet) Augusztus 9-én lenne 60 éves Ratkó József Szép Ernő- díjas drámaíró, József Attila- díjas költő, aki valaha fogadott földjének hívta ezt a vidéket, és nemcsak verssel szolgálta a ta­nyák szegényeit, hanem min­den módon, ahogy csak lehe­tett. Kútért, kollégiumi férő­helyért kilincselt. Máskor egy helyi művészeti folyóiratot szeretett volna. En­nek előfutárában, rádiós válto­zatában hangzottak fel először Segítsd a királyt című drámá­jának részletei. A művet később a nyíregyházi Móricz Zsig- mond Színházban játszották — igen nagy szakmai és közön­ségsikerrel. Ebben az évben Verebes Ist­ván, a teátrum jelenlegi direk­tora is tervezte a darab bemu­tatását a Szabadtéri Színpadon, ám elképzelése — leginkább a megálmodott helyszín körüli, ismert huzavona miatt — nem valósult meg. A Szent István királyról szó­ló tragédia mégis színre kerül(t) — olyan művészek előadásá­ban, akik vagy most, vagy ré­gebben a határon túlon éltek­éinek. A rendező most Beke Sándor, a kassai színház alapí­tója, akit éppen a közelmúltban neveztek ki az egri Gárdonyi Géza Színház igazgatói poszt­jára. A mostani változat érde­kessége az is, hogy a magyar beatzene egyik legnagyobb alakja, a legendás Illés együt­tes névadója, Illés Lajos szer­zett hozzá zenét. Államalapító uralkodónkat a Jászai-díjas Csendes László, az óbéli Öreget Dráfi Mátyás, a főpapot Ropog József, Gizella királynét Kövesdi Szabó Mária Ratkó József alakítja. A díszlet Hascak Jó­zsef, a jelmez Gadus Erika munkája. A Gyulai Várszínhá­zi Játékok programjában július 11. és 14. között szerepelt a darab. Játszották Kassán is. A társulat augusztusban Sze­rencsen, Sárospatakon, Tokaj­ban, Egerben, Esztergomban, Komáromban, Tatán, Diósgyőr­ben, Encsen és Kőszegen tájol. Megyénkben Tiszadobon látha­tó a produkció augusztus 22-én. A hagyományos Ratkó Jó- zsef-olvasótábort idén is meg­tartják. Most nem Tiszadob ad neki helyet, mint tavaly, hanem Harangod. Húsz határon túli és nagykállói gyereket várnak. A szellemi-lelki pallérozódásukat Szőllősi Zoltán költő, Szántai Lajos magyarságkutató és Lipusz Zsolt, a nagykállói Korányi Gimnázium tanára vigyázza. Csutkái Csaba felvétele Augusztus 9-én — a szü­letésnapon — délelőtt a nagykállói könyvtárban a Ratkó József Irodalmi Társa­ság rendes évi ünnepi közgyű­lése következik, beszámo­lóval és tisztújítással. Délután emlékülés szerepel a prog­ramban. Az előadásra fel­kért személyek: Gencso Hrisz- tozov költő Bulgáriából, dr. Jánosi Zoltán, a Bessenyei György Tanárképző Főisko­la tanára, G. Nagy Ilián köl­tő Budapestről, Kocsis Ist­ván könyvtáros Hatvanból és Serfőző Simon költő Mis­kolcról. Délután öt órától lesz a ko­szorúzás a hét éve halott „éne­kes-mindenes cseléd” sírjánál. Este fél héttől pedig baráti ta­lálkozó kezdődik az olvasótá­borban. Nyíregyházi szövőnő a művészetek völgyében Szőnyegek a Balatonon Kapolcs—Monostorapáti—Taljándörögd—Pula—Vi- gántpettend: ez a művészetek völgye. Az egymáshoz kö­zeli kis falvakban turisták ezrei kóborolnak. Minden falu­ban szinte minden: kiállítások, koncertek, színházi elő­adások, ami szem-szájnak ingere. Az iskolákat kiállítóter­mekként használják. Ember legyen a talpán, aki a sok látnivalónak eleget tud tenni. Kocsi nélkül szinte lehe­tetlen végigjárni a helyszíneket, pedig nagy távolságok^ nincsenek, legfeljebb hat kilométert kell megtenni: Mo- nostorapárti pontosan ilyen messze van Kapolcstól. Az iskola itt is átalakult galériává, népihangszer-készítő, sző­nyegszövő-kiállítás látható. A szőnyegszövő nyíregyházi, Kovács Krisztinának hívják. Berki Antal (Új Kelet) — Hogy kerül egy alföldi lány a Balaton-felvidékre? — Tudtam erről a rendez­vényről. Már tavaly is szeret­tem volna részt venni a feszti­válon. Akkor nem sikerült. Most azonban telefonáltam Mártha István zeneszerzőnek, a program egyik szervezőjének, aki helyet szorított szőnyege­imnek. Nagyon örültem a lehe­tőségnek, annál is inkább, mert rokonaim élnek itt, és így csa­ládi körben rendezhettem meg életem első kiállítását. — Bemutatná pár szóval a munkáit? — A vizsgamunkáimat hoz­tam el a nyíregyházi népművé­szeti stúdióból, ahol szőnyeg- szövő szakon végeztem, a ta­nárom dr. Puskásné Oláh Jú­lia volt. 1994-ben a népművé­szeti kiállításon csoportunk különdíjat kapott, így kerültek szőnyegeim Budapestre; szé- kely gyapjúszőttesekről van szó. Valószínűleg jól eltaláltuk a színeket, az eredeti motívu­mok is megnyerték a zsűri tet­szését. Gránátalma Díjat kap­tunk. — Milyen a kiállítás látoga­tottsága? — Nem rossz. Az emberek jönnek-mennek a völgyben. Be-betérnek hozzám is. Ro- konaimna köszönhetően egész Monostorapáti látta szőttesei­met. Amennyire én meg tudom ítélni, a visszhang sem rossz. — Mit jelent az életében az első önálló kiállítás? — Nagyon izgultam. Igazi megnyitó nem volt, az egész fesztivált Taljándörögdön nyi­tották meg, ott ismertettek min­dent, többek között az én kiál­lításomról is, de azért így is jó volt. Az igazság az, hogy nem sokat tudtam a helyszínről, csak a terem méreteit ismertem. Fél­tem, hogy kevés lesz az anyag, amit hoztam, de szerencsére sikerült egészen jól elhelyezni a szőnyegeimet. Fontosnak tar­tom a dolgot, mert szeretném főállásban folytami ezt a mun­kát. Remélem, hogy ez a tárlat segít ebben. Bár nagyon nehéz lesz ebből megélnem, de ha hobbiszinten is, mindenképpen folytatni akarom. Nagyon sze­retem a szőnyegeket. — Egy ilyen kiállítás meg­rendezése mennyibe kerül a művésznek? — Sajnos nagyon sokba. Ma már szinte aranyért adják a ki­állítótermeket. Ha nincs vala­milyen segítség, akkor akár 50—100 ezer forintot is elkér­nek bérleti díjként. Nekem szerencsém volt, és azt hiszem, hogy minden kapolcsi kiállító így van vele, mert ingyen kap­tam meg a kiállítótermet. Há­lás vagyok a szervezőknek, a segítségük nélkül mint pálya­kezdő nem lett volna lehető­ségem ilyen bemutatót ren­dezni. Miért ingyen? Bürget Lajos jegyzete Ma már múzeum a nagyecsedi szivattyúház és villanytelep épülete. Ipari műemlék, és ebből bizony Szaboics-Szatmár- Beregben igen kevés van. A tiszaherceli telepen és a túristvándi vízimalmon kívül nem is tudok más­ról. Nagyecseden való­ban nagyszerű látvány ez a több mint nyolc- \ vanesztendős épület. Már maga a csarnok is lenyűgöző, egy olasz tervező és mester műve. Ami benne van, az. pe- | dig egyszerűen ámulat­ba ejtő. A két hatalmas Steinmüllcr kazán, amely ma is működőképes, a szi­vattyúk, a turbinák egy ipari bravúr emlékei. És minden tiszta, ragyogó, olyan, mintha csak arra várna, hogy valaki bein­dítsa a Ganz-Danubius által gyártott hatalmas masinákat. A nagyecsedi szivattyú­házat és áramtermelőt az Ecsedi-láp lecsapolása idején építették, mégpe­dig nagy műgonddal, a kor csúcstechnológiá­jával felszerelve. A má­sodpercenként négyezer liter vízátemelő képes­ségű szivattyúnál ma sem tudnának jobbat építe­ni. De a turbinák is ámu­latba ejtenek. Bizony, itt nagy úr volt a gépész, I akinek köteleznie kellett magát arra, hogy nem tart udvarán se libát, se kacsát, hogy azok pihé- je nehogy véletlenül a gépekbe szálljon. Szó­val csodás hely ez, innen indult az áram is Máté­szalkára és a környé­kére. Ki tudja hányadszor nézem végig a kazánokat, gépeket, korabeli szerszá­mokat, olvasom a gépek \ melletti táblákon a mun­kavédelmi figyelmezteté­sek érthető szövegét. És közben azon elmélkedek: vajon miért mutatják ezt ingyen? Jönnek ide fin­nek, magyarok, néme­tek, ki tudja hány náció tagjai. Lelkes soraik meg­töltik a vendégkönyvet. És ők is csak csodálkoz­nak: miért nincs legalább valamilyen jelképes be­lépő? Mert a túristván­di malomban van. Jog­gal. Ha nem is nagy a befolyó pénz, seprűre, mosószerre talán elég. Ebben a pénztelen vi­lágban egy kulturális létesítménynél ez is szá­mít. Nem szabad ilyen esetben szemérmesnek lenni. A világon sehol | nem mutatnak ingyen semmit. Csak Nagyecse­den. Nem hiszem, hogy ez a különlegesség is kell oda, ahol minden kü­lönleges.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents