Új Kelet, 1996. július (3. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-13 / 163. szám
8 1996. július 13., szombat Irodalom UJ KELET FintaÉva: A lét dicsérete Budaházi István (Új Kelet) A közelmúltban Kárpátaljáról áttelepült Finta Éva szinte azonnal bekapcsolódott az itteni irodalmi életbe. A költőnő versei, novellái mellett szellemi elődjének, Váci Mihálynak a jórészt még kiadatlan prózai írásaiból állított össze egy tematikus kötetet. Serfőző Simon avatott szerkesztésében a könyv megyénk intézményeinek és önkormányzatainak támogatásával a Felső-magyarországi Kiadó gondozásában Valami nincs sehol címmel jelent meg. Mostani verseskötete, A lét dicsérete a Hatodik Síp Kárpátaljai Kulturális Alapítvány kiadásaként látott napvilágot. A kötet indító hét versét, melyeket akár helyzetfelmérőnek„- pillanatnyi életdiagnózisoknak is nevezhetnénk, egy tizenöt részből álló szonettkoszorú követi. A szonett zártsága itt alig észrevehető, hiszen Finta Éva remek rím- és ritmustechnikája a koszorún belül végig érvényesül. „De már magára ölt egy földi mezt, / és elvágyódik sok kis sejtelem / oda, ahol hangja hallik, és a test / jelen, jövő és kedves védelem” — írja, és a lét értelmét próbálja megfogalmazni. A mindennapi helytállást, a küzdést a fény felé, s a szolgálatot, amit a tollával kell megtennie. A kötet második ciklusában, a Védelem címűben az ember és a természet kapcsolatáról szól. Arról, hogyan kell védenünk önmagunkat, s a bennünket körülvevő faunát és flórát. „Zöldbe bujtatni szemünkben a pillantást, / az odafigyelést / bokorra-fára, odafújni / a fűre a fényt / a pihést...” A kötet harmadik ciklusában, a Feltámadásban a részekre esett egész összerakására szólít, mert szerinte így áll össze az egész, ami maga az élet. Ezt kell tenni, amikor „lábasainkban” megromlik az öröm, amikor a család virágvázáival megterített asztalához már nem ülnek közös vacsorára és nevetésre, s csak a magány ül ott, és FIM A FA A A LÉT DICSÉRETE a csukott ajtókon sem kopog már senki. A megidézés című ciklusban Finta Éva méltó emléket állít szellemi elődeinek. így képzelt párbeszédet folytat József Attilával, megszólítja Radnóti Miklóst, Váci Mihályt, Nagy Lászlót. A Sírvers, talpfára címűben kegyelettel emlékezik reájuk. A költőkre, akik nem rímfaragó semmiségek, kiket letagadnak az elmúlásban, kikkel megásatják a hantot. ,/Legalább maradna a léted” — írja József Attilának. „Lehetett volna, cserélted, / Csak a véred — sínekre szórva / meséli el, mi volt a dolga, / s mi lehetett volna, ha féled / ez istentelen öröklétet...” A kötet záró részében, a Mérlegben a szó szoros értelmében mérleget készít a költőnő. Fájdalmasan pontosat: igazit, valódit. Hiszen eretnek versek születhetnek csak az Ellenszélben, s itt a versek címei is sokatmondók: Létminimum, Gyorsfotó, Helyszínrajz, Morzsa, Jónás panasza, Lista, Idéző védtelenség, Ez itt a világunk, SOS — mind a mai kor emberéről, életéről, kiszolgáltatottságáról szól. S mégis. A Feltámadás című versében az élni akarás szimbóluma ragyog, s fölvillan az alkotás öröme is. A munkáé, amely a kéz és a szellem diadala. FINTA ÉVA Fohász ím itt az ember, aki ért, és lát, és tudja a helyét, ha alszik, éber, mint a csend, térképezi a végtelent, és megvet minden ostoba gőgöt, mosoly az ostora, érti a múltat, a jövőt, mit rejtenek a temetők, a repülésben színjeles, de gyalog jár, mert így helyes — míg kitaposná az utat: segítsd, törékeny öntudat... Huszonévesen a világ Gombás Sándor Ferenc Herold Agnes Fényudvar című kötete az idei Ünnepi könyvhét egyik meglepetése. A címadó kisregény már napvilágot látott az elmúlt évben, a Mozgó Világban. Nem kisebb rangú író, mint Kardos G. György ajánlotta az olvasók szíves figyelmébe. Pályatársává fogadta, ami nem kis dolog, ha egy fiatal szerző 25 éves. A sokat ígérő írás ezúttal egy másik kisregény társaságában meghozta szerzőjének az elsőkönyves bemutatkozás lehetőségét. Bátran állíthatjuk, nem volt elhamarkodott a kiadói támogatás, az önálló megjelentetés. A fiatal író eredeti hanggal robbant be az irodalmi közéletbe, nem bújik divatos áramlatok mögé, nem utánoz, sajátos stílusban vall mindazokról a kérdésekről, amelyek az ő életkorában az embert foglalkoztatják. így a gyermekkor ártatlanságának elvesztéséről, a serdülés testi-lelki megpróbáltatásairól, a felnőtté válás felelősségéről. Teszi mindezt meglepő őszinteséggel, nyílt szókimondással, női szemüvegen keresztül, a feminizmus és prü- déria mellőzésével. A kötetben megjelent két kisregény címválasztása szimbolikus és rendkívül találó. A Fényudvar, a német lichthof, vagyis világítóudvar nagyon is valóságos, konkrét helyszínt jelöl. Egy belső-ferencvárosi bérházat és annak mikrotár- sadalmát. Itt született és nevelődött fel Berta, a hősnő, aki egyes szám első személyben mutatja be a háború nyomait magán hordozó régi lakóházat és a benne lakókat. Olyan ez a bérház, mint a többi: kijavítat- lan névjegyzék, egymásra szemetelő és pletykáló lakók. Mindenki tud mindenkiről mindent, csupán attól különleges, hogy a lichthof ablakai nem a szomszéd ház kopár tűzfalára néznek, hanem az Iparművészeti Múzeum épületét díszítő szobrokra, a „Bólintó Jánosokra”. Berta élete egy mai huszonéves tipikus története. Dolgozó édesanya, gondoskodó nagymama, kisdobos- és úttörőavatás, rendszerváltáskor keresztelés, szerelmek, továbbtanulási problémák, szülők munkanélkülivé válása, majd elválása, végül a nagymama halála után megüresedett lakásban, önálló életkezdés. Mindez szenvedélymentesen tálalva, mo- zaikus, érdekes, lüktető stílusban és szerkezetben. A Holdpark cím a szovjet Luna Parkot idézi, amely intézménynek a Vidám Park a hazai megfelelője. A kisregény hősnője Szilvi, akinek élettörténetét a család régi barátja meséli el narrátorként. Nem más ő, mint a Luna Park egyik alkalmazottja, akinek jóvoltából Szilvi ingyen dodzsemezhet, és éjszakánként nagyokat kóborolhat a „festett művilágban”. A két élettörténetet, ha részleteiben nem is, de lényeges állomásait tekintve hasonló. Mindkettőben hangsúlyozottak a gyermekkori élmények, a kamaszkori kalandok és rajongások, az érzelmi elszakadás a családtól. Nem fordulnak szembe szüleikkel, megértik őket, de mások akarnak lenni. Mások is, egy másik nemzedék. A Holdpark cselekményvezetése hagyományosabb, lineáris, és lélektanilag jobban kidolgozott. íróvá avató kötettel van mindenképpen dolgunk. Emellett hiteles tudósítással arról, miként élte meg a rendszerváltozás legizgalmasabb éveit az akkori középiskolások korosztálya. Az írónő így vall regényében arról, mi inspirálta az írásra: „Csoda, hogy felnőttünk az időnek ebben a szűk, alig em- beröltőnyi fényudvarában, amelyet a háborúk kormosra perzselt tűzfalai állnak körül. És szükség van a rólunk szóló mesékre, a valódira, amelyet már csak címerállatként, védőszentként őriznek gyermekkorunk rég elcsengett meséinek díszes kősárkányai. Sikerült-e leírni a mesét? Ki tudja? Sikerült bizonyára, hiszen fellapozva a könyvet, végig kell olvasni! Nem kell ennél fontosabb igazolás egy írásmű esetében. Herold Agnes: Fényudvar. Bp. 1996 AB OVO Amikor elvesztvén végképp a gyeplőt — amellyel mindenki önmagát vezeti — és felgyújtana Néró Rómát, valami elpattant e világban. Pedig maga a szándék a „művész” szemszögéből végtére is a legszentebbek közül való volt: megírni a költészet legcsodálatosabb dalát. — Amikor Platón bírái rájöttek, hogy mindhiába ítélet, a halálra készülő nemhogy nem fél, de kíváncsi arra, ami vár reá, és bár nem volt visszaút; kiürült a méregpohár — ezzel valami örök leckét adott az ideológiák fizetett őreinek, amit sohasem kellett volna elfeledniük. Mégis naponta százszor elfelejtik. — Amikor Villon lopni és gyilkolni kényszerült, hogy lépést tarthasson korával (amit a hatalmasok százéves esztelen acsarkodása szabadított a művelt Európára), valami elveszett a paradicsomi illúziók közül. Valami, amiről az Úr úgy beszélt, mint az ő égi dalosmadarainak alanyi jussáról... — Amikor József Attila megállapította, amit „megállapíthatott maga”, hogy már halála is hasztalan — történt valami ebben a világban, aminek fel kellett volna ráznia a fizikai és szellemi hatalmat hivatalból birtoklók lelkiismeretét, de ez sem történt meg. — Amikor Radnóti egymás alá tapogatta soronként eclogá- it, amikor Faludy majdnem örökre szökni kényszerült — Máray nem is „majdnem” —, amikor Juhász Gyula, Sarkadi Imre, Soós Imre, Bajor Gizi, Benedek Tibor és Latinovits Zoltán a semmi futószalagjára léptek — még lett volna lehetősége azoknak, akik életünket — pontosabban annak terét — alakítják, hogy észrevegyék: bűnös úton járnak. Bűnös úton, ami sehová sem vezet, és csak önmagába tér vissza. Bűnös ideológiák nyomán haladnak, melyeknek egyedüli célja önmaguk hatalmának megszilárdítása. A szolgálat tisztes feladatából hatalom verbuválódik az önös érdekek mentén. Az esti altatódal helyett rezesbandák recsegik rendületlenül fülünkbe az áligazságokat, hogy még álmainkba is beférkőzzenek — miközben az író és a festő „Hét krajcárt” játszik családjával, a fűtetlen szobában! Amikor a művészet és a kultúra már nem más, mint adom- veszem holmi, amikor reklámversekből kell a költőnek megélni, amikor minden, ami érték, már csak nevetség tárgya, mert minden „haszontalan”,, ami nem hoz valamit a konyhára. Amikor szemtelen kölykök Mercedesekkel járnak az iskolába, és zsebükben ott lapul a GSM, de a tanárnak nincs pénze tűzifára, és tanítás helyett azon facsarodik a szíve, hogy vajon jövőre látja-e belülről e falakat, amikor a tudós immár végképp csak a fiókjának dolgozik, és csakis azért, mert hajtja a megismerés vágya — ideje lenne már észrevenni azoknak, akiknek ez tisztjük lenne, hogy már eddig is túl sok olyat tettek, ami majd egyszer az ő gyermekeik fejére is visszaszáll. — Mert nem lehet a gabonából tüzet rakni — hiába is melegít —, mert jövőre nem lesz kenyér. Nem lehet mindent „logikusan” kezelni, érzelmek nélkül politizálni, mert akkor vége a világnak! Az ember érzelmekből, tudásból, hitből, szent akarásokból is áll, nemcsak matériából, amit úgy lehet méregetni, mint a tőkehúst! Mert nincs az a jelen, ami a jövőt megérné feladni azt, és főleg nincs az a jelen, ami még önmaga finanszírozásához sem ért. Nincs az a társadalom, ahol a tudás és a szépség csak nyűg, és mint ilyen, az élet perifériájára szorul... Sorsok. Egyéniek és csoportosak. Tanár- és művészsorsok. Helykeresés egy idegen világban, F-kategória és amerikai könyvkiadók, előfizetéses menü vagy McDonald’s, sorozat- giccsek nyomtatva és keretben, miközben a festő lyukas cipőjében az utcát rója. Munkát keres. Mintha nem volna neki. Mert nincs is! Pálmák, márványbudik és bordó-arany könyvsorozatok jelzik a kultúra szintjét, miközben a vállalkozó úr azt hiszi, hogy „a” Rubens egy svábbogár fajta. „Ne mondd! És mivel irtjátok?” Fenn az ernyő, nincsen kas. Az ügyvezető tolmácsot hív óránként ezerért, hogy tízmilliós üzletet kössön, és úgy beszél vele — olyan fölülről —, mintha éppenséggel nem fordítva kellene a dolognak lennie! A pénz önmagában semmi. A pénz csak papír. Nem különb annál, mint amit tekercsben veszünk. A pénz akkor ér valamit, ha „kihajt a napvilágra”, és szolgálni kezd. Szolgálni jót és szépet, alapozni jövőt, és nevelni kiművelt emberfőket. Ehelyett „zsebbenőtt kezű kasznárok” korában élünk, és úgy táncolunk, ahogy a dobot verik. Thália papjainak „korpáso- dik a haja”, és repdes a szíve a tiszta, száraz érzéstől — pénzeket pöckölnek a levegőbe, és vízzel öntetik magukat nyakon, ha a szent nagy objektivitás — a pénztelenség — reklámszlo- gen-hordozóvá degradálja őket. „Helló! Ön az, miszter CIB Bank? — Nem, én Cserhalmi György színművész vagyok. — Biztos? Én megesküdnék rá, hogy maga állt ott, a tábla mögött. — Igen, de én Cserhalmi György vagyok. — Csak voltál, apuskám, voltál! Nekem te miszter CIB Bank maradsz — mondja az ismeretlen, és valljuk be: joggal. De hát mit tehet mást a művész? Ha az egyetemi matematika professzorok megtérülési rátákat és futamidőket számolgatnak megélhetésük biztosítása végett, miért ne lehetne Szilágyi Istvánból Lottó Ottó? Ugye, logikus? Dehogy az, dehogy! A kultúrának piedesztálra volna szüksége, hogy ne kényszerüljön a robot és a napi küzdelem rabszolgalétére. A kultúrát művelőknek pedig biztos alap, mert különben könyörtelenül az (ez- zel-azzal összefonódott) gazdasági hatalom ölebévé vagy veszett kutyájává válnak! Az ölebet elkorcsosítja, a rebellist pedig a semmibe löki. Választhat! Ez a helyzet. Kultúra. Egy szó, ami ma csak elvileg értelmezhető. Nosztalgiákkal a szívben. Egyeseknek — pontosan azoknak, akiknek ezen változtatni állna módjukban — egyszerűen teher. Nem megoldandó feladat, hanem a kutya vize, amit leráz magáról. Nyűg. Örökös alap a szemrehányásra... Lassan aztán — mint ilyen — ellenséggé válik, mivel nem más, mint az élő lelkiismeret tükre. Amivel már nem lehet szembenézni... Az élet pedig megy tovább. Igaz, egyre sivárabb, egyre szomorúbb. Elfakul a fű zöldje, az ég is szürke lesz, meghal a madárdal is, mi meg csak nézzük majd egymást üres szemekkel, és azt sem tudjuk, hogy hol rontottuk el... PALOTAI ISTVÁN A nagy kísérlet
