Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-04 / 129. szám
^ 1996. június 4., kedd Interjú UJ KELET „Amikor a kakas is százhúsz méter mélyen alszik...” Tóth (Totya) Károly, a karakterszínész Május utolsó napja, délután egy óra. Kellemes, alig harminckét fokos meleg, mindenki pólóban, atlétában — és menetkészen. Nyaralni indulnak, vagy éppen haza, Pestre, Celldömöfkre, a szélrózsa minden irányába. A nyíregyházi színészklubban majdnem minden hely foglalt, az asztalon kólák, sörök. Akire várok, nem megy sehová, itt nyaral, itt pihen, ő már igazi nyíregyházi. Rá várok: Totyára. Palotai István interjúja —Te kérdezel, én meg felelek? —Fordítva is lehetséges, de inkább tartsuk magunkat a hagyományokhoz. Rendben? —Persze... — Totya! Te egy igazi „őskövület” vagy ebben a színházban. Itt kezdtcd a pályát, itt folytattad és itt vagy ma is... — Igen. Amikor nyolcvankettő augusztusában életemben először megérkeztem Nyíregyházára —, tizenkilenc évesen —, az állomáson beültem egy taxiba és a színházhoz vitettem magam, mert azt sem tudtam, hogy hol van. A taxis tizenhat forintot kért. Adtam neki egy húszast. Ettől kezdve a taxisok imádtak. (Amíg nem jött a nagy taxiáremelés.) Ilyen régen kerültem ide. — Érdekes „jelenség” vagy ebben a színházban. A szakmai és a politikai „rezsimek” jön- nek-mennek, te meg ugyanazzal a derűs nyugalommal ülsz, jössz-mész és dolgozol... — ... tényleg... ahogy most mondod... Tudod, ez azért van, mert nekem az a lényeg, hogy hagyjanak dolgozni. A többi nemigen érdekel... — Mit nem játszottál még el az eltelt tizennégy év alatt? — Júliát még nem sikerült, bár már volt rá ígérvényem Schlangertől... Majdnem bejött, mert azt mondta, ha „színBerki Antal (Uj Kelet) Fura figurák kerültek annak idején a színházművészet közelébe. Nem is csoda, ép ésszel, józan fejjel senki sem vállalhatta a vándorszínész nyomorúságos életét. A marosvécsi uradalom tiszttartója híresen mogorva ember. Haragszik a világra, haragszik a szolgáira, de különösen haragszik kocsisára, aki nem veti meg a jóféle borocskát. Olyan részeg, hogy nem lehet vele Kolozsvárról tovább utazni. Betér hát a Rhédey-vendéglőbe, hogy mérgét legalább egy jó ebéddel csillapítsa. ' A Rhédey-korcsmában éppen próba van. Ha nem is örömmel, de nem ellenségesen fedezi fel az aktorok között gyermekkori pajtását, bizonyos Sáska Mihályt. Késő estig marad ott. Figyeli a próbálókat, Sáska biztatására maga is elénekel egy-két népdalt. Ki tudja, mi gyűlt össze a mogorva emberben tiszttartósága évei alatt, de háza lesz”, rám osztja, de csak művészeti vezető lett... — Totya a beceneved. Mióta? — Vitay Andris a „keresztapám”,’ ő már nyolcvankettőben elnevezett. Aztán „híresült el” a dolog. —Mesélj a kezdetekről! — Az első szerepem Aladár volt... — Milyen Aladár? — Csak úgy egyszerűen, mezei Aladár a Kvantum Fan- turn csapdájában. Azóta rengeteget játszottam már. Megpróbálom mindig azt csinálni, amiért a színházhoz jöttem. Egyszer egy öreg „amatőr” mesterem azt mondta még a neolitikumban, hogy Karcsiként, ha magad tudsz maradni, igazi önmagad, akkor viszed valamire... — És vitted? — Biztosan létezik gyorsabb út, de én utálom a klikkezést, a kanyaroktól pedig szédülök. Egyetlen egyszer sem kértem magamnak szerepet. Ha ebből jó dolog sül ki, hát akkor oké, ha semmi, akkor is. Mindenesetre bízom benne, hogy van szemük... —Rengeteg darabban láttalak, és számtalanszor nagyon is jónak! Nem vágysz egy amolyan igazi „húzós" drámai főszerepre? — Mi csűrés-csavarás, szívesen kipróbálnám magam... az biztos, hogy amikor kocsisa kijózanodva elé áll: most már lehet hazamenni Vécsre, elzavarja a lovak részeges irányítóját, maga pedig felcsap vándorszínésznek. Azok örömmel fogadják az új kollégát, és nemcsak tömött pénztárcája, hanem kitűnő tenorhangja miatt is. Mindjárt másnap ki is próbálják. De jaj, valami nagyon nagy baj van. Hiába a kellemes hang, a tekintélyt parancsoló termet, a nézőtéren óriási hahota támad, amikor az újdonsült színjátszó megjelenik a színen. Mi lehet ez? Jantsó Pál, a renegát tiszttartó összeesküvésre gyanakszik. Őt kinevetik, őt, aki egész életében szorgalmasan ápolta tekintélyét, aki áldozatot hoz a honi műveltség felemelkedéséért? Ez nem igazságos. „Kudarcáért” mindenkit, elsősorban a zenekart teszi felelőssé. Óriási patáliát csap, hiába. Másnap ugyanúgy megismétlődik a dolog. A kollégák fellélegeznek. Végre van komikusuk. Van valami az új kolléga megjelenésében, ami ellenállhatatlan nevetésre kényszeríti a nézőket. Örömmel közlik Jantsóval,-hogy ezentúl komikus szerepeket fog kapni. Kézzel-lábbal tiltakozik a szerepkör ellen, de hiába, bele kell törődnie a helyzetbe. Azért nem adja meg magát olyan könnyen. Ördögi bosz- szút forral. Elhatározza, hogy fütyül a szerzői szándékokra, a — És teszel is ennek érdekében valamit? — Megint ugyanott vagyunk... Lehet, hogy más egy év alatt éri el azt, amit én négy év alatt, de nekem így nyugodt a lelkiismeretem. — Olyan vagy a társulaton belül, mint egy kellemes, vidám kis sziget. A szigetek azonban magányosak... Vannak barátaid? — Magányos? Nem is tudom. Ez valami önvédelmi reflex talán, hogy megelőzzem a csoporthoz csapódásokat... Vannak barátaim — különböző témákban. Mindenkivel arról beszélgetek, amihez ért és amihez kedve van... Nagy barátom viszont a menyasszonyom, akivel mindent meg tudok beszélni. — O is színházi ember? — Nem, ő „civil”. Munka- nélküli pedagógus. Huszonhat éves, barna, és meglehetősen csinos... Bár most egy „kicsit nagyon” távol van. Trum- bullban. __...? —U SA. — Köszönöm... Hallhatnánk valamit a pályád ívéről? —Jó kezdés után erős visszaesés, majd fokozatos stagnálást követően laza emelkedés jellemzi. Amikor Bozóky Pista elment, és Lénernek kellett a státus — ugyanis ide hozta majd az egész osztályát —, engem lazán, „csuklóból” kirúgott. Parkolópályára tett. Se szerződés, se lakás, se pénz, se posztó. A postán leveleket szortíroztam olyan kora hajnalokon, amikor még a kakas is százhúsz méter mélyen alszik... Holl Pista és Bárány Pici aztán addig rágták Léner fülét, amíg januárban végre szerződtetett... Mit mondjak? Elég komikus elemekre, majd ő megmutatja, hogy mégis hősszerelmesnek teremtette az Isten. Maga döbben meg legjobban az eredményen. A röhögés, ha lehet még hatalmasabb. Óriási sikereket arat. Koszorúkat dobálnak fel neki a színpadra, a társulat állandóan telt házzal játszik, ahogy mondani szokás, dől hozzájuk a pénz. A kolozsvári közönség egy-egy nagy sikerű alakítása után percekig ünnepli a fogadó előtt. Jantsó nem érti a dolgot, dühöng, ha sikereire hivatkoznak. Mély búskomorságba esik. Mindenkit gyűlöl maga körül, a színházat, a kollégákat, de legkivált a nőket, mert azok komikus voltának a leglelkesebb hívei. Menekül előlük, mert ugyan szívesen veszi szépasszonyok társaságát, de azt szeretné, ha azok hősszerelmesi mivolta miatt borulnának lábai elé. Ez a vágya soha sem teljesül. Igaz, megnősül, de örök életére boldogtalan marad, színésznek is, embernek is. Negyvenhárom évet tölt a színpadon. Talán csak búcsúfellépésének viharos tapsai között érti meg, hogy mégsem pocsékolódott el az élete. Talán ott utoljára a színpadon, a közönség hatalmas ovációja közepette megértette, hogy a legnagyobbat, a legtöbbet adta nézőinek, amit színész valaha is adhat: a nevetés felszabadító boldogságát. meredek dolog volt két levélszortírozás között Shakes- peare-t próbálni... mert azért darabszerződésben szerencsére foglalkoztattak. A történtek után tíz évig nem írtam levelet! — Ki volt az a rendező, aki igzán meg tudott lepni? — Egyértelműen szegény „Gonosz” Horváth Jenői A Három a testőr premierje után fent a klubban mint felnőttel beszélt velem órákon át. Le is ittuk magunkat kettesben a sárga földig! Akármilyen hülyén hangzik, ez maradandó élményem a „Mesterrel”. Salamon Suba Lászlónak viszont na; gyón sokat köszönhetek. Ő postás koromban is mindig vállalt, és minden általa rendezett darabban foglalkoztatott. Nagyon szerettem vele dolgozni, amíg „el nem borult az agya” és nem kezdett el arra törekedni, hogy érdekes legyen. Jelzem, nekem már akkor „gyanús” volt, amikor letótozott, holott már sokadik éye Totya voltam. Szakmailag lvo Kro- bottól kaptam a legtöbbet. Róla csak szuperlativuszokban tudnék beszélni, emberileg és művészileg is. — Van színházon kívüli szakmád? — Hogyne! Papírom van róla, hogy mechanikai műszerész vagyok. Ez az a terület, amiről a leghalványabb gőzöm sincs. Azt sem értem, hogy miként tudtam leérettségizni? Másodikos koromtól már csak az az amatőrcsoport érdekelt, amelyben Miskolcon játszottam. Egyébként rengeteg dologhoz értek. — Például? — Az asztalosipari munkákon át a villanyszerelésig, a porcelánrégiségektől a mosogatásig. — Apropó, asztalosmunkák! Azt beszélik, hogy régi bútorokat veszel rozzant állapotban, felújítod őket és eladod. Azt is rebesgetik, hogy ettől vagy milliomos... — Minden igaz! Kivéve a milliókat. A meló megvan, a látszata már kevésbé. Annyi a történet, hogy imádok dolgokat felújítani. Varázsoltam már újjá romjaiból ónémet ötlábú étkezőasztalt, restauráltam faragott keretes tükröt és nacht- kaszlit (éjjeli szekrényt — a szerk.), és „játszottak még sokan mások is”. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor Éneivel — ő a menyasszonyom — összeköltöztünk, nem fértünk a ruhákkal. Betévedtünk a bizományiba, ahol megláttunk egy szekrényt. Olcsó volt. Ekkor „megvilágosodásom támadt”, eszembe jutott, hogy már kiskölyök koromban imádtam a nagymamám régi cuccait. A szekrény jó volt, de pillanatok alatt lecseréltük egy sokkal ócskábbra, ami viszont vagy tízszer annyiba került. Perzse sokkal régebbi volt. Kellett a szekrény, hát megcsináltattam. Elborzadva a költségektől és felbuzdulva a látott eredménytől (ahogy a javíttatás után kinézett), kisebb tárgyakon magam is próbálkozni kezdtem. Ma már legfeljebb a szerszámhiány akadályozhat a munkában — minden csínját- bínját megtanultam. Na és kevés rá az idő. —Hol van a raktárod, a műhelyed? — Mint a kutyának, nekem is megvannak a rejtekhelyeim. A műhelyem leginkább az erkély. Télen fagyszabadságra megyek. A színházba... Az az igazság, hogy mostanában már inkább az apró műtárgyak kezdenek izgatni. Mindennap bemegyek a bizományiba és a régiségkereskedőkhöz. — Hány éves vagy? — Most múltam harminchárom. — Hadd kérdezzek intimebb dolgokról is. Valahogy úgy tűnt régen, hogy te soha sem jársz lányokkal, nem „csajo- zol” — ahogy manapság mondanák. Miért? —Ez tévedés! Csak soha sem írtam ki a próbatáblára, hogy kivel, hol, hogyan és miért. Serezgetés közben is tartottam a számat, és inkább a sörhabon csámcsogtam... — Hallhatnánk valamint a politikai nézeteidről? — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, de tudod mit? Nem is érdekel! Persze, hogy szidom a drága jó nénikéjét annak, aki miatt kevesebbet keresek, mint mondjuk tavaly, de ez más ügy. Ez a mikrónál is mikróbb mikro- politika. — Milyen viszonyban vagy a Jóistennel? — Tudod, ezzel is úgy vagyok, mint a nőügyekkel. Nem igazán publikus a dolog. Nem arról van szó, hogy tagadnám az Istent, sőt! Ő az enyém. Ezért nincs mit beszélni róla. Evidenciákról az ember nem beszél... — Ha azt kérdezem, hogy melyik volt a legkedvesebb szereped, tudsz rá válaszolni? — Nehezen. Több is volt. Talán Papp Ferke a Patikából és a Cseresznyéskert öreg Firsze. —Miért játszatnak veled állandóan öregeket? — Sohasem kérdeztem meg. Rám osztják és kész. Még egy pár év, és bízom benne, hogy eljátszhatom Bokát a Pál utcai fiúkból... —Tőről metszett karakterszínész vagy. Nem zavar, hogy ilyen sok „kicsit” játszol? — A legkisebbekből is a maximumot akarom kihozni. Nem szeretném, ha azért emlékeznének rám egy darabból, mert sokáig láttak a színpadon. —A Móricz Zsigmond Színház az, ahol maradnál akár a nyugdíjaztatásodig ? — Az a bajom és a szerencsém is egyben, hogy hűséges típus vagyok... — Csakhogy van kutyahűség, amelyik a gazdához kötődik, és van macskahűség, amely viszont a házhoz... — Az az igazság, hogy engem nemcsak a színház, hanem az emberi kapcsolataim nagy része is ide köt. A város is. Jól érzem itt magam. Az állandó változás is adott, hiszen állandóan cserélődnek körülöttem az emberek. Öt évvel ezelőtt „letettem a piát.” Azóta nem iszom. Ez is újabb perspektívákat nyitott előttem, ugyanúgy, mint az, hogy másfél éve nem dohányzom. Ezek is változások, nem? Különben attól még senki sem lett jobb színész, hogy cserélgette a házat... —Mit jelent szerinted a szó: színész? — Embert. Aki nem igazi ember, az hiteltelen a színpadon is. — Nem érzed, hogy ezzel a nagy nyíregyházi lokálpatrió- tasággal kizárod magad sok mindenből? Tévére, filmre gondolok... — Nem én, ők zárnak ki. Én mennék, ők nem hívnak. Márpedig, ha nem hívnak, akkor lehetnék én Kamcsatkán is, akkor sem hívnának. Ennyi. — A szüléidről ejtenél néhány szót? — Apám egész életében kőbányász volt. Most már nyugdíjas. Anyám pedig háztartásbeli rabszolga, aki éjjel-nappal dolgozott és művelte a kertet, a földet, gondozta a jószágokat. — Mit jelent neked a pénz? — Ha van, semmit. Ha nincs, az rettenetes. — Ha a mesebeli aranyhal azt mondaná, hogy teljesíti három kívánságodat, melyek lennének azok? — Nem bánnám, ha egy kicsit idősebb lennék, hogy itthon lenne már Énei. A másik kettőt inkább vele közösen dönteném el. —És ettől jobb lesz a világ? — Jobbnak kell lennie! Nagyon bízom benne... — Mit üzensz az embereknek? — Maradjanak önmaguk, és akkor nem lesz semmi baj. — Hol töltőd a nyarat? — Itthon, Nyíregyházán. Leginkább az erkélyen... (A beszélgetést követő napon Tóth Károlyt a megyei önkormányzat nívódíjjal tüntette ki —a szerk.) Jantsó Pál 1761—1845 A boldogtalan komikus
