Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-05 / 130. szám

UJ KELET Évforduló 1996. június 5., szerda 5 PÉLDAKÉP: Nagy Imre mártír miniszterelnök Dragos Gyula Ki is volt valójában Nagy Imre, akinek neve az 1956-os forradalom és szabadságharc méltó jelképe? Ez a név a XX. század progresszív erőinek olyan kiemelkedő személyisé­gét jelöli, aki mint ember, mint politikus és mint államférfi kö­vetendő példát mutatott a min­dennapok emberének, a politi­kusoknak és az államférfiak­nak. Erről Rainer M. János ki­váló történész, kutató írta: „Nagy Imre neve összekapcso­lódik a jelenkori magyar törté­nelem fordulópontjával. 1945 után „földosztó miniszterként” érkezett haza, szinte teljesen ismeretlen hazai...” Az ő neve táplálta a reményt a Rákosi-féle restaurációval szemben 1956. október 23-án ezzel a reménnyel skandálták a budapesti tüntetők: Nagy Imré­ben a bizalmunk! A forradalom elnökeként nevéhez fűződik a többpártrendszer deklarálása, a Varsói Szerződésből való kilé­pés és Magyarország semleges­ségének kihirdetése: kommu­nista létére az addig ismert szovjet kommunizmustól meg­szabadulás jelképe lett. Tőrbe csalása, titkos pere és kivégzé­se nagy tanulsággal szolgál. Számos dokumentum bizo­nyítja, elsősorban csodálatos családszeretete jellemezte. Tisztelte szüleit és nagyszüle­it. Sajnos, sorsa ezért nem ju­talmazta hosszú élettel. Hűség­gel szerette kedves feleségét — Égető Máriát—, nagy gondos­kodással nevelte leányát, Nagy Erzsébetet. Rajongásig imádta unokáit, Jánosi Ferencetés Ka­talint. Családja tagjaitól ugyan­ezeket az érzelmeket kapta vissza. Ezt a példás családi éle­tet és harmóniát örökítette meg írásban leánya — megjelent a Magyar Hírlap 1993. december 24-ei számában. „...Emlékeze­temben egyetlen felhőtlen ka­rácsony él, 1953 karácsonya... Együtt volt a családunk. Ve­lünk volt az ómama, mosolya maga volt a szeretet, ahogy fi­ára nézett, ahogy valameny- nyiünket mosolyával simoga­tott. Ott volt édesanyám... első férjem, Jánosi Ferenc teli hittel és odaadással édesapám és az egész család iránt. Ott voltak édes gyermekeink, Feri és Kati, a két unoka, akiket az én édes­apám igaz nagyapaként min­dennel elhalmozott... most is magam előtt látom édesapámat. Nagy Imrét, a boldog embert, aki az élet egyik legnagyobb adományának tartotta a meleg családi fészket. A családja és még nagyobb családja — édes hazája, a dolgos magyar nép — volt számára mindig élete so­rán a legfontosabb...” Erzsébet asszony Nyíregyhá­zán, egy közéleti fórumon a fel­tett kérdésekre többek között kijelentette: — Családi ottho­nunk szeretetteljes és meghitt lérköre egy életrevaló tanulság­gal szolgál... szilárdan összetar­tó szeretetünk és féltésünk iga­zi tiszta forrásból fakadt... Édesapám élete, sorsa példakép lehet honfitársai szeretetében, tiszteletében, megbecsülésében és a sorsukért vállalt személyes felelősségében. A krónikák szerint példaké­pe lehet minden antidemokra­tikus, hatalmi törekvés elleni, megalkuvás nélküli következe­tes küzdelemnek. Példaképünk lehet a vitákban tanúsított kul­turált, a másságot tisztelő ma­gatartásban. Példaképül fogad­hatjuk el emberi hibáinak szi­gorú önvizsgálatában, majd azok felelősségteljes kijavításá­ban. Őt mindig változtatásra kész, változtatni akaró ember­ként ismerhettük meg. __ Hű maradt Pé ldakép lehet a ma hatal­mon lévő, vagy arra törekvő politikusoknak, elsősorban egy emberközpontú politika meg­fogalmazásában, megvalósulá­sában. Nagy Imre közéleti te­vékenységének kezdetétől 1956-ig fokozatosan radikali- zálódó reformer, honfitársai és nemzete létfontosságú érdeke- it képviselő programokkal, majd politikusi pályájának csú­csán — 1956-ban — önként meggyőződésből vállalta fel a forradalom, a szabadságharc programját, amelyhez élete vé­géig hű maradt. Erre azért volt képes, mert erkölcsi és politi­kai normái hazánk, népünk kí­vánalmait tükrözték. Nagy Imre politikusi életútjának a történészek három kiemelkedő szakaszát emelik ki. Az egyik: az 1920-as évektől 1953 köze­péig a magyar agrárpolitika ki­váló szakértője, alakítója, for­málója volt. E periódusban szinte csak agrárkérdésekkel foglalkozott, de úgy, hogy mindig az összparasztság érde­keiért szállt síkra, amiért soro­zatos megtorlásokkal sújtották. A 30-as években ezért bélye­gezték , .kuláknak” és fenyeget­ték meg. 1949-ben opport- tunistának tartják és száműzik a magyar politikai vezetésből. 1955-ben megfosztják minden rangjától és beosztásától, és szinte a létminimum határára kényszerítik. A második: 1953 júliusában már kormányprogrammal lé­pett az ország közvéleménye elé. mint a Rákosi Mátyást le­váltó miniszterelnök. Remény­ség, bizakodás töltötte el a la­kosság minden rétegét, de ez sajnos csak Nagy Imre 1955 ele­ji száműzetéséig tarthatott. A nép azonban nem felejtett, sőt! A harmadik: 1956. október 23-án a forradalom követelése emelte ismét a miniszterelnöki székbe. Ebben a minőségben a forradalmi szervezetek és küz­dőtársai hatására feltétel nélkül vállalta, törvényesítette, állami rangra emelte a forradalmi kö­veteléseket, ezzel segítve győ­zelemre az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Ezért a magatartásáért az életével kel­lett fizetnie! Mártíromsága adja magyará­zatát az október 23-át követő bizonytalanságának is. Ha vala­ki, akkor ő jól tudta, hogy fog reagálni az „ügyeletes” — szov­jet vezető csoport a magyar for­radalom fő követeléseire a szov­jet hadsereg elleni fegyveres harcokra, a hadsereg azonnali kivonására, a Varsói Szerződés felmondására, a magyar semle­gességünk kimondására. Tudta, hogy ez „halálos bűn” a szovjet vezetők szemében, amit azok feltétlenül megtorolnak, ha a forradalmunk elbukik. A Jaltai Szerződés miatt nemigen szá­míthatott az ígért nyugati segít­ségére sem. Ha így van, miért tette azt, amit tett? Nagy Imre a hazája, a népe sorskérdéseinek forradalmi megoldására szava­zott döntésével, nem hajolt meg az idegen akarat előtt, és e dön­téséhez hű maradt haláláig! A történészek szerint a buda­pesti jugoszláv nagykövetsé­gen tartózkodott 1956. novem­ber 4. és 22. között, azt köve­tően a romániai Snagovban töl­tötte száműzetése fél esztende­jét; majd a vizsgálati fogság és a per után kivégezték. Sokakban felmerült a kérdés: — Nagy Imre és társai hogyan kerültek a jugoszláv nagykövet­ségre? 1956. november 4-én haj­nali négy órakor azzal a szigorú tűzparanccsal indult meg a szov­jetek ötödik hadosztályának má­sodik támadása, hogy bármi áron döntse meg és ejtse fogságba Nagy Imrét és kormányát, vala­mint a vidéki forradalmi közpon­tok vezetőit. Feladatuk volt, hogy állítsák vissza a szovjetektől füg­gő egypárti diktatúrát. A jugoszláv kormány már november 2-án ismerve Hrus- csovék támadási tervét, arra utasította budapesti nagyköve­tét — Szoldaticsot —, hogy ajánljon fel menedékjogot Nagy Imrének és vezető társa­inak. Nagy Imre és közvetlen munkatársai november 4-én reggel hat és nyolc óra között lépték át a jugoszláv nagykö­vetség kapuját: 43 személy, köztük 13 gyerek kapott mene­déket. Nagy Imrééknek meg kellett tenniük ezt a lépést, mert nem volt más választásuk. Emberrablás Nagy Imréék politikai hely­zete kétségbeejtően kellemet­len volt. Elszakadtak a külvi­lágtól. Nem telefonálhattak, nem érintkezhettek a családjuk­kal, rokonaikkal, barátaikkal. Hírekhez csak a nagykövetség szűrőjén keresztül tudtak ese­tenként hozzájutni. A nagykö­vetség épületét szovjet fegyve­res páncélos egység vette kö­rül. A jugoszláv nagykövet már az első napokban közölte Nagy Imrével Tito üzenetét: mondjon le, és támogassa a Kádár-kor­mányt. Nagy Imre határozott nemmel válaszolt. Tito erre a pulai beszédében teljesen szem- befordult Nagy Imrével, szöke­vénynek minősítette, és helye­selte a szovjet hadsereg novem­ber 4-ei támadását. Ezután tár­gyalások, alkudozások kezdőd­tek Titóék, Hruscsovék és a meg­alakult új magyar kormány kö­zött. Végezetül ígéretet kaptak; nem emelnek büntető eljárást Nagy Imre és társai ellen, szaba­don visszatérhetnek otthonaikba. November 22-én este fél hét­kor léptek ki Nagy Imréék a ju­goszláv nagykövetség kapuján, és szálltak be abba az autóbusz­ba, melyet Münnich Ferenc küldött hazaszállításukra. Az autóbusz azonban nem az ott­honukba, hanem Mátyásföldre, az akkori KGB-rezidenciára vitte őket. Az emberrablás nemzetközi visszhangja végül is azt eredményezte, hogy Nagy Imrét és társait családtag­jaikkal együtt szovjet repülőgé­peken erőszakkal a romániai Snagovba deportálták. 1956. november végétől 1957. április közepéig tartott Nagy Imre és társainak rabsá­ga, a velük együtt elvitt, sem­miben sem vétkes családtagok számára pedig 1958. végéig, két keserves évig. A forrada­lom miniszterelnökét és társait több esetben megkeresték ma­gyar vezetők — köztük Kállai Gyula—, valamint román párt­vezetők megbízottai, azzal a céllal, hogy lemondásra és ön­bírálatra késztessék őket. De közvetítő tárgyalásaik nem ve­zettek sikerre. 1957. március 19-étől április 14-éig folyamatosan tartóztat­ták le a csoport férfitagjait — amire se a magyar, se a nem­zetközi jog szerint nem kerül­hetett volna sor egy idegen ál­lam területén — és szállították őket vissza Budapestre a Fő utcai börtönbe. Elsőként Faze­kas György, miskolci születé­sű újságírót tartóztatták le, majd Donnáth Ferencet, Losonczi Gézát, s utolsónak Nagy Imrét. Mi lett a családtagok sorsa? A férfiak letartóztatása után a családtagokat összeköltöztet­ték, új szálláshelyre vitték őket, ahol mostoha körülmények között teltek napjaik. 1958 au­gusztusának elején rabtartó pa­rancsnokuk a felnőtteket egy szobába rendelte, a gyerekeket őrzés, felügyelet mellett az ud­varon kint hagyták. A parancsnok így szólt hozzá­juk: ...most egy fontos hírt fogok felolvasni a magyar Népszabad­ságból és a román Előre-ből. El- elcsukló hangon olvasni kezdte a Nagy Imre-perben hozott íté­letről szóló közleményt. Szomorúsággal teli, mélységes gyászban eltöltött hónapok kö­vetkeztek 1958 karácsonyáig, amíg mindenki hazatérhetett... Mint már arról szót ejtettünk, Nagy Imrét 1956. november 22-én tartóztatták le, pere 1958. június 15-éig tartott. Az elhú­zódó fogság és a per hosszú ideje Hruscsovék és Titóék pártja és kormánya feloldhatat­lan ellentéteivel magyarázható. Felháborítóan arcpirító, hogy ebben az ellenségeskedésükben a tét egy harmadik ország mi­niszterelnökének szabadsága, a feje, az élete volt. A szovjetek kezében Nagy Imre túsz volt. Mit tett és hogyan gondolko­dott életének utolsó 14 hónap­jában Nagy Imre? Felismerte, tisztában volt az­zal, hogy az ellene felhozott vá­dak koholtak, érzékelte az ördö­gi kör koncepcióját, a reá váró ítélet mértéklét. Jól ismerve a ko­rábbi koncepciós perek tragikus tanulságait, tudomásul vette, tel­jesen mindegy, ha bűnösnek vall­ja magát, vagy akár tényekkel, adatokkal, okmányokkal bizo­nyítja a maga és társai, a forra­dalom igazát, a diktatúra, a ke­gyetlen sors már döntött felette, illetve felettük. Eldöntötte, hogy nem vallja magát bűnösnek, mert ha ezt tenné, úgy minősítené tár­sait is, de a forradalom, a szabad­ságharc valamennyi résztvevője árulónak minősülne. Koholt vádak Döntött, hogy vállalja politikai tetteit, de cáfolni fogja azok ellen- forradalmi minősítését. Ezért nem volt hajlandó a vizsgálóbíró kér­déseire válaszolni, valamint alá­írni annak jegyzőkönyveit. A KGB utasítására, a magyar veze­tők egyetértésével a pernek 11 vádlottja lett, ebből hét vádlottra mondták ki a halálos ítéletet! A zárt tárgyalás 1958. február 5-én kezdődött dr. Radó Zoltán tanácsvezető bíró elnökletével. Őt néhány nap múlva dr. Vida Ferenc vérbíró váltotta fel, aki az előre megírt forgatókönyv alap­ján 1958. június 15-én hirdette ki a halálos ítéletet. Nagy Imre nem kért kegyelmet! Június 16- án. egy nappal kihirdetése után, a budapesti Kozma utcai börtönben hajtották végre a halálos ítéletet. Ezzel megismétlődött az 1849-es tragédia. Ismét életét kellett felál­doznia egy magyar miniszterel­nöknek az elveiért, egy forrada­lom igazságaiért, a hazájáért úgy, mint gróf Battyány Lajosnak... Nagy Imrét, a forradalom és szabadságharc mártír miniszter- elnökét, s a forradalom aktív résztvevőit a magyar nép soha­sem felejti el, szívébe zárta! Forrásmunkák: dr. Rainer M. János. dr. Litván György, dr. Kopácsi Sándor, Földvári Rudolf előadásai, Kovács László írásos anyagai. Összeállította: Dragos Gyula szóvivő, a NIT megyei elnökségének tagja. AZ ÉLETÚT KRÓNIKÁJA 1896. június 6.: Nagy Imre megszületett Kaposvárott. 1915. május 5.: behívták katonának. 1916. július 6.: orosz hadifogságba esett (Brezovka, Kelet-Szibériában 1918-ig). 1918. június 6.: belépett a bolsevik pártba és a Vörös Gárdába 1919: Irkutszkban pártmunkás 1921-ig. 1921. május 1.: hazatért Magyarországra. 1922-tó'l: banktisztviselő 1927-ig. 1925. május 17.: kizárták a Szociáldemokrata Pártból. 1925: a Magyar Szocialista Munkáspárt (Vági-párt) kaposvári szerve­zetének egyik vezetője 1927-ig. 1927. február 27.: kommunista szervezkedés gyanújával letartóztatták, de két hónap után szabadlábra került. 1928. március 3.: Bécsbe emigrál. 1928. szeptember 8.: Budapesten illegalitásban vezette a KMP falusi osz­tályát 1929. májusig. 1930: a Kommunisták Magyarországi Pártjának küldötte a II. kong­resszuson. 1930. április 2.: a moszkvai nemzetközi agrárintézet munkatársa 1936. február 1-jéig. 1936 január: kizárták a pártból. 1938. március 5.: letartóztatták, de négy nap múlva szabadlábra helyezték. 1939. február 3.: megrovás büntetéssel visszavették a pártba. 1940. február 5.: a moszkvai rádió magyar adásának szerkesztője, 1944 szeptemberétől októberig a főszerkesztője. 1944. november 1.: az MKP (MDP) KV és PB tagja 1949. szeptember 1-jéig. 1944. december 22.: az Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi minisztere 1945. november 4-éig. 1945. november 4.: belügyminiszter 1946. március 26-áig. 1946. április 3.: az MDP KV Titkárság tagja 1949. szeptember l-jéig. 1947. szeptember 2.: az Országgyűlés elnöke 1949. májusig. 1949. május 2.: egyetemi tanár 1950-ig. 1950. december 1.: élelmezési miniszter 1952. november 14-éig. 1952. november 14.: miniszterelnök-helyettes 1953. július 4-éig. 1953. július 4.: miniszterelnök 1955 áprilisig. 1955. december 3.: kizárták az MDP-ből. 1956. november 4.: Jugoszlávia budapesti nagykövetségén tartózkodott politikai menekültként november 22-éig. 1956. november 23.: Romániába derportálták. 1957, 'január 29.: Kállai Gyula az MSZMP KB ülésén javasolta Nagy Imre és társai bíróság elé állítását. 1957. március 27—29.: a magyar vezetők megállapodtak Moszkvában Nagy Imre bíróság elé állításáról. 1958. június 9—15.: Nagy Imre és társainak pere. 1958. június 16-án: a budapesti Gyűjtőfogház udvarán kivégezték. te

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents