Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-08 / 133. szám
A UJ KELET Interjú 1996. június 8., szombat 5 Duray Miklóssal a szlovákiai Együttélés Mozgalom vezetőjével Mindkét hazában kisebbségben A nemzetközi kórustalálkozó résztvevői is köszöntötték a kitüntetettet. Képünkön népviseletben a sepsiszentgyörgyi középiskolás kórus szabadít olyan energiákat, amiről talán azt sem tudom, hogy léteznek bennem. Persze sokat segített ebben a közösség, amiben létezem. A nagykövesdi vagy a királyhelmeci polgár- mester nélkül egészen bizonyosan nem jutunk el idáig, és az sem biztos, hogy én kapom most a kitüntetést. Király- helmec a Bodrog-közi magyarság fellegvára. Pásztor István polgármester még egyetemet is kitalpalt Helmecnek. Olyan a kulturális élet, hogy azt akármelyik nagyváros megirigyelhetné. Nekünk létfontosságú az oktatás. Nem megoldás az, hogy akár Budapesten vagy Prágában tanuljanak a gyerekeink. Olyan felsőfokú oktatási rendszert kellene kiépítenünk, amely lehetővé tenné, hogy helyben képezzük a magyarul tudó szakembereket. Eddig ilyen csak Pozsonyban létezett, most már hál’ isten van a Bodrog-közben is. De például az Európa felé vezető útvonal fontos állomását küzdötte ki ő a nagykövesdi határátkelő megnyitásával. Biztosan emlékszik rá, akkoriban nagy port vert fel az ügy. Még éhség- sztrájkot is vívott érte. Szerencsére sok ilyen társam van. Ha ők nem lennének, talán az optimizmusomat is elveszteném. — Milyen kapcsolatban van Tőkés László püspökkel? — Tudunk egymásról. Amiben lehet, közösen lépünk fel. Ez az ő nevével fémjelzett díj, mégjobban összekapcsol bennünket. Valamikor a kettőnk személyes sorsa hívta fel a világ és az anyarországbeli magyarság figyelmét a nemzetiségi problémákra. Azok az idők szerencsére elmúltak, de sajnos a körülmények nem változtak semmit. Taíán csak annyiban, hogy most már nyilvános a dolog, semmit nem kell véka alá rejtenünk. Ez azért szerencsésebb, mert a nyilvánvaló beolvasztási kísérletekkel szemben mi is a nyilvánosság erejével tudunk fellépni. Berki Antal (Új Kelet) Valamikor a nyolcvanas évek elején bombaként robbant a hír: Csoóri Sándort eltiltották a publikálástól. Már az is furcsa volt, hogy ezt nyilvánosságra hozták. Akkoriban a hatalom az ilyen jellegű döntéseit megtartotta magának. Aztán meg- jelentHajdú János „vitacikke”, valahogy kitudódott, hogy Csurka lemondott írószövetségbeli tisztségeiről, szép lassan kiderült minden: Csoóri előszót írt bizonyos Duray Miklós csehszlovák állampolgárságú magyar ember Kutyszorító című önéletrajzához. A könyv New Yorkban jelent meg, és a híre is felbolygatta a közéletet. Azt addig is tudtuk: határainkon kívül is élnek magyarok, de az álmunkban sem fordult elő, hogy ezek a más országokban élő honfitársaink kirekesztve, nemzeti tudatuktól megfosztva tengődnek. Akkoriban úgy gondolta az értelmiség, hogy ilyen helyzet a létező szocializmus körülményei között egyszerűen nem fordulhat elő. Aztán a rendszereken átvonuló politikai vihar elültével meg kellett tapasztalnunk, hogy ilyen helyzet igenis előfordulhat, hogy a kommunista hatalom által elátkozott Kutyaszorító igazából még szépít is valamit a valóságon. A látszólagos demokráciában Duray változatlan hittel, elszántsággal küzd a kisebbségi lét emberibbé alakításáért, elfogadtatásáért, olyan közegben, ahol még mindig a benesi dekrétumok vannak érvényben, ahol nem zsidóznak, hanem magyaroz- nak. Annyit talán változott a helyzet, hogy ebben a lélekölő küzdelemben ma már nincs egyedül. Egyre több segítőtársa akad hazájában és mindenütt a világon, ahol magyarok élnek. A Tőkés-alapítvány egyéni díjjal tüntette ki 1996- ban. A kitüntetés után beszélgettünk a rendszerváltás utáni világról, a hátrányunkra változott helyzetről, azokról a feladatokról, amelyeket el kellene végezni, s arról, hogy miképpen lehetne méltó körülményeket teremteni a kisebbségi lét megéléséhez. —Az önök akkoriban magányosnak látszó, és teljesen reménytelen küzdelme ébresztette rá az anyaországot arra, hogy valami nagyon nagy baj van a határokon túl élő magyarsággal. Ma, ezzel a kitüntetéssel „hivatalosan" is összekapcsolódott Tőkés László és Duray Miklós neve. Hogyan éli meg ezt a találkozást? — Nagyon furcsa találkozás ez. Természetesen örülök neki, de vissza kell térnem a kérdésnek arra a részére, hogy a mi tevékenységünk irányította a figyelmet a nemzetiségi bajokra. A szocialista agymosás megtette a magáét. Az úgynevezett Trianon utáni Magyarország elfelejtette a határain túlra kényszerített testvéreit. A ’83-ban megjelent regényem volt az első olyan mű, ami ha lassan is, de kezdte megváltoztatni az anyaország felfogását rólunk. Tizenhárom év múltával elmondhatom, hogy ez a változás nagyon lassú, sőt, bizonyos visszaesés is tapasztalható. Ezt különösen az elmúlt két évre értem. — Igen. Tapasztalható valamiféle kormányzati optimizmus, amit a szlovákiai események egyáltalán nem támasztanak alá... — Én konkrétan arra gondoltam, hogy a rendszerváltás utáni időkben olyan személyek képviselték a legitim hatalmat, akiknek személyes élményeik, felelősségtudatuk volt a határon túl élő magyarság iránt. Elég, ha csak a néhai miniszterelnök ide vonatkozó szavait idézem, miszerint O lélekben, tizenöt- millió magyar vezetőjének érzi magát. Ez most nem így van. Úgy tűnik, hogy a mai hatalom magával hozta a régi beidegződéseket. Számukra minden a legnagyobb rendben van. Hiába hoz a szlovák parlament a képtelenség határát súroló kirekesztő törvényeket, az anyaország nem tesz ellenük semmit. — Elképzelhető, hogy egy esetleges személyi változás esetén megváltozhat Szlovákiában a légkör? Bal szélen Duray Miklós, a Tőkés Alapítvány kitüntetettje —Nem nagyon hiszem. Ami most látszik, az csak a jéghegy csúcsa. A szlovák kisebbségi politikában az sem elfogadható, ami látszik, amit ország-világ megtapasztal. Azt hiszem, hogy ami a mélyben van, az sokkal veszélyesebb. A nyilvános politikai irányvonal ellen sem tesz (talán nem is tud) semmit az úgynevezett művelt Nyugat, de a folyamatnak az a része, ami nem nyilvános, az sokkal veszélyesebb. Ebben a tekintetben teljesen mindegy, hogy a kormányfőt Meciarnak hívják. — A mostani szlovák politikai életben három magyar párt is létezik. Nem forgácsolja ez szét túlságosan az amúgy sem nagy politikai erővel rendelkező kisebbségi aktivistákat? — Nem. Egy koalícióban dolgozunk. Fellépéseinkben egységesen nyilvánulunk meg. Ha vannak köztünk felfogásbeli különbségek, azért mind a három párt egyazon célért dolgozik, nevezetesen azért, hogy a mostani hatalom államalkotónak ismerje el a magyar nemzetiséget. Mi nem akarjuk Trianon revízióját, de ahhoz ragaszkodunk, hogy egyenjogú állampolgárokként ismerjenek el bennünket. Egyébként a közvéleménykutatások tanúsága szerint a megkérdezettek zöme azt szeretné, ha ez a három párt egyesülne, ha a magyar nemzetiségnek egyetlen szószólója lenne a szlovák parlamentben. — Mint az Együttélés Mozgalom elnöke, lát erre valamilyen esélyt? — Igen, látok. Az Együttélés teljesen nyitott az ilyen kezdeményezésekre. Úgy látom, hogy a másik két párttól sem idegen ez a gondolat. Ebben a dologban egyáltalán nem fontos az ember személyes sorsa. Az a lényeg, hogy minél nagyobb erővel tudjuk képviselni érdekeinket. Amikor jöttem Kisvárdára, még odahaza tankoltam. A benzinkutas amikor megismert, elsőnek azt kérdezte: mikor egyesülnek már a pártok? Ez olyan közakarat, aminek minél előbb eleget kell tennünk. Vannak még súrlódások, ezeket remélhetőleg mihamarabb elsimítjuk, és akkor nem lesz akadálya az egypártbeli politizálásnak. — Nem nagyon értem a nyelvtörvény lényegét, és azt sem, hogy ezt iskolák vagy színházak esetében hogyan lehet végrehajtani. Mit jelent ez a valóságban? — Ez nagyon súlyos kérdés, azt is jelentheti, hogy megszűnnek az iskolák, bezárnak a színházak. Ha következetesen végigviszik ezt a törvényt, az például egy színház esetében azt jelentheti, hogy két nyelven kell játszani az előadást. Szinkrontolmácsot kell alkalmazni, mert a törvény szigorúan kimondja a szlovák nyelv elsőbbségét, és azt, hogy minden esetben lehetővé kell tenni a csak szlovákul tudó számára is a tökéletes fordítást. Ugyanez vonatkozik az iskolákra is. Sajnos az elfogadott törvényben semmi olyan fék nincs, ami megakadályozhatná a visszaéléseket. Ad absurdum: akár börtönbe is lehet csukni valakit, csak azért, mert magyarul beszél. — Személy szerint mit jelent önnek ez a kitüntetés? — Minden elismerés segíti az embert. A külvilág így jelzi, hogy az eddigi tevékenységemet elismeri, és a jövőben is számít rám. Ez sok erőt ad, felEgyüvé tartozni (részletek a kitüntetésen elhangzott üdvözlő beszédekből) Munkatársunktól Németh Zsolt: A Fidesz al- elnöke: Amikor Duray Miklóst tüntetjük ki, személyében olyan politikust tisztelünk meg, aki eddigi életét az egységes nemzet ügyének szentelte. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom: A Fidesz is neki köszönheti közismertségét, politikai arculatának alakulását. Amikor Duray Miklóst ítélet nélkül több mint egy esztendeig börtönben tartották, olvastuk a szamizdatban megjelent Kutyaszorítót. Egyetemisták voltunk, esélyünk sem volt arra, hogy valamikor politikai pályára lépjünk. Az önéletrajz a megvilágosodás erejével hatott ránk. Nyugodtan mondhatom, hogy mai nézeteink a mű hatására kezdtek formálódni. Örömmel mondom ezt a laudációt, mert olyan politikust dicsérhetek, aki talán a Fidesz alapítójának is tekinthető. Tőkés László nagyváradi püspök, a Királyhágó melléki egyházi területek püspöke: Csak aki saját bőrén tapasztalja a kisebbségi lét megpróbáltatásait, csak az értheti meg Duray Miklós harcait. A kisebbségi magyarság skizofrén állapotban van. Nem tarthatja magát az adott ország állampolgárának, mert magyar, de nem tarthatja magát az anyaország polgárának sem, mert másik hazában él. Mindkét helyen kisebbségben van. Boldogan asszimilálódna, olvadna be a többség nemzet testébe, de nem fogadják, közeledési kísérleteit gyanakvással kezelik. Az anyaország is egyre több rosszallással figyeli küzdelmeit. Csak a gond van velünk, országok közötti kibékíthetetlen ellentétek forrásai vagyunk. Duray Miklós olyan és ezt nem pejoratív értelemben használom, európai erejű személyiség, aki valóban az emberiség együvé tartozását hirdeti.
