Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-29 / 151. szám

UJ KELET Hit — Vallás 1996. június 29., szombat 9 Egyháztörténeti konferencia Ma lesz — a millecente- nárium jegyében — A Szent­szék és Magyarország ezer­éves kapcsolata című tanács­kozásra. A konferencián a főpapi székek XIII. században történt keletkezésétől kezdve napjainkig tekintik át a kap­csolatok alakulását, s azok társadalmi és kulturális hatá­sait. Az eseményhez kapcso­lódóan az Érseki Palotában szeptemberig megtekinthető kiállítást nyitnak a magyar katolikus egyház és a Vatikán dokumentumaiból, valamint egyházi kincsekből. A nagyközönség előtt ek­kor nyílnak meg először a pa­lota kapui. Bencés diák nyári szabadságon indul. Ébresztő után van egy fél óránk arra, hogy aki még akarja, átismételheti az azna­pi leckét. Aztán jön a reggeli, majd nyolc óra tíz perckor megkezdődik az első óránk. Ebéd után rendszerint „kihaj­tanak” minket a friss levegő­re, talán azért, hogy később jobban fogjon az agyunk a stúdiumon, amikor elkészítjük a házi feladatokat. A tudást mindenképpen komolyan ve­szik a tanárok. Meg kell dol­gozni a jó jegyekért, ám aki négyessel vagy ötössel végez, az nyugodt szívvel jelentkez­het főiskolára. A délutáni ta­nulást rövid időre megszakít­ja az uzsonna, majd vacsora után kilencig szabadfoglalko­zást tartunk és tíz órakor van a „takarodó”. Lehet, hogy így első hallásra tényleg kicsit ka­tonásnak hat a dolog, de azért van lehetőségünk a szóra­kozásra is bőven. Szerdán és szombaton moziba járunk, és a többi napokon sem va­gyunk az iskolapadhoz lán­colva. A tavalyi évünk hamar vé­get ért. Tatarozták az iskolát és az apátságot, így már má­jus 26-án hazautazhattunk, és a tanítás is később kezdődött meg egy tatai tábor területén. Na persze ennek is megvolt a maga böjtje, hisz most be kel­lett hozni a lemaradásokat. Bár vallásom szerint ortodox va­gyok, ez nem jelent gondot, hiszen a bencéseknél szinte minden vallás képviselteti magát. Reggelente az apát tart konvent misét, amire a falu­ból is sokan feljönnek. A di­ákmise délelőtt tizenegy óra­kor kezdődik, de erre inkább már csak a tanárok kísérnek el minket. Nagyon sok turista jön fel az apátsághoz, és né­ha már kicsit zavaró a nagy nyüzsgés. Nemegyszer előfor­dult már, hogy megállítottak a biztonsági őrök, míg végre bejutottunk az épületbe. A tizenöt éves fiatalember kockás ingben, mosolyogva nyit ajtót. Bevallom, kicsit meglepődtem, mikor kide­rült, vele fogok beszélgetni. Valahogy morcabbnak, ko­molyabbnak képzeltem azo­kat, akik a bencések gimná­ziumába járnak Pannonhal­mára. —Nem te vagy az első, aki ridegnek és zártnak, szinte már börtönszerűnek tartja azt az iskolát. A valóság azonban egészen más. Ugyanúgy élünk és tanulunk ott, mint a többi velünk egykorú diák. Tizenhárom évesen már ott kezdtem a hetedik osztályt. Bár édesapám ortodox lel­kész és ő is a bencéseknél érettségizett, nem akart befo­lyásolni az iskolaválasztás­ban. Magamtól döntöttem így. Minden évben elkísértem őt az osztálytalálkozókra, ak­kor barátkoztam meg a hely szépségével és 'szellemével. Mikor megtudtam, hogy nem csak négy-, de hatosztályos gimnázium is van Pannon­halmán, nem gondolkodtam sokáig. Előtte a Vécsey Ká­roly Általános Iskolába jár­tam itt, Nyíregyházán. Jó volt az a hely is, de ma már érzem, hogy mostani osztály- és is­kolatársaimmal sokkal na­gyobb az összetartás. Míg más iskolákban az első évben talán zöldfülűeknek számí­tottunk volna, ott bátran kér­hettünk segítséget a leg­idősebbektől is. Nem min­denkinek ment egyformán a beilleszkedés. Volt, aki köny- nyebben, volt, aki nehezeb­ben szokta meg, hogy távol van családjától. Bár nekem is nagyon hiányoztak, köny- nyebbséget jelentett, hogy korábban többször voltam már táborozni a szülők nél­kül. Egyébként minden hó­napban egyszer, a nagyobb ünnepek alkalmával hosz- szabb időre is hazajöhetünk. A napunk reggel fél hétkor Viselni a szenvedés keresztjét Anton Gots atya könyvéről Talán még ismerősei közül sem tudja mindenki, hogy a kamilliánus rend magyarorszá­gi vezető szerzetese, az immár egy éve Borbányán élő Anton Gots atya könyvét — melynek címe: Igen, Uram! — a minden várakozást meghaladó érdek­lődés miatt tizenegy éven be­lül (1970-től 1981-ig) hétszer adták ki. Sok oka lehet ennek. Például az, hogy a literatúrán belül is ritkán művelik a val­lomásirodalmat, tehát az írás műfaját tekintve is kuriózum­nak számít. Másrészt: a hit egyik legnagyobb próbatétele önmagunkban feldolgozni, el­fogadni és megérteni azt, hogy él az Isten, a világ mégis tele van bajjal és szenvedéssel. A siker harmadik oka pedig min­den bizonnyal a szerző magá- valragadó, hiteles személyisé­ge és igen szép stílusa. A lelkipásztor hónapokat töltött élet és halál mezsgyé­jén egy kórházban. Egy torna­termi baleset után került oda. Kis rutinoperációt kellett vég­rehajtani a térdén, amit elhi­báztak. Mindehhez járult egy vérmérgezés, amely — a leg­erősebb antibiotikumokkal is dacolva — hónapokon át ván­dorolt a testében. Megtámadta a tüdejét, a szívét, a gyomrát, térdízületi és csontvelőgyul­ladást idézett elő. Betegsége során akadtak olyan idősza­kok, amikor a fájdalmaktól ide­gei felmondták a szolgálatot, akarata elvesztette uralmát a kedélye és a napi események besorolása felett. Az erkölcsi és fizikai „abszolút nullpont” Immár több mint három éve működik Nyíregyházán a haj­dúdorogi egyházmegye irányí­tásával a Szent Katalin Görög Katolikus Szeretetotthon. Né­hány héttel ezelőtt az otthon megszokott rendje és nyugal­ma egy kicsit felborult. Az egy­kori bölcsőde épületéből tága­sabb helyre költöztek a nyu­galomra, békére vágyó idős emberek. A szeretetotthon működéséről és jövőbeli ter­veiről Nagy István lelkész be­szélt. — Mindenképpen szükség volt már a költözésre, hiszen az előző helyet a MÁV-tól bé­reltük, de nehéz volt fizetni a díjat. Amikor szóba került a té­Anton Gots közvetlen közelében semmit sem várt jobban, mint a kábu­latot hozó evipáninjekciót. Lelki kínokat nemcsak az okozott az addig igen aktív és elnyűhetetlennek ismert páter­nek, hogy úgy érezte: holtvá­gányra siklott, hanem az is, hogy orvosai — akik valószí­nűleg nem álltak hivatásuk magaslatán — sokáig szimu­lánsnak gondolták. Ebből a helyzetből, a „nem bírom to­vább, hagyjatok meghalni” ál­lapotából emelte ki és állította talpra — konkrét és elvont ér­telemben is — a hit és a kegye­lem. E sorok írója bátortalan ah­hoz, hogy szavakba öntse azo­kat a folyamatokat, amik ilyen esetben lejátszódnak egy em­berben ott „legbelül”. Inkább idemásolja azt a szöveget, amit Anton atya Szalézi Szent Fe- renctől idéz: „Ha minden an­gyal, a világ minden lángel­rületvásárlás, először arra gon­doltunk, azt az épületet vesz- szük meg, de sajnos ez nem volt kivitelezhető. így nekiindul­tunk, hogy megfelelő és vég­leges helyet találjunk gondo­zottjainknak. Több eladóval is leültünk tárgyalni, míg végül a régi SZÁEV Tünde utcai munkásszállója és konyhája mellett döntöttünk. Pénzünk azonban nem nagyon volt, ezért segítségért a Hollandiá­ban működő SKN (Stiftung Katoliken Nőiden) segélyszer­vezethez fordultunk. Ok eddig tizenhétmillió-ötszázezer fo­rintot utaltak át számlánk­ra. Rajtuk kívül az Életút Ala­pítvány, a hajdúdorogi egy­méje/ tanulmányozta volna,/ mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben,/ miféle szenvedés,/ kísértés vagy fáj­dalmas veszteség,/ nem talál­hattak volna/ hozzád illőbbet,/ mint azt, ami ért./ Isten örök Gondviselése/ kezdettől fogva kigondolta, / hogy ezt a keresz­tet saját Szívéből/ értékes aján­dékként neked adja./ Mielőtt elküldötte volna,/ mindentudó szemével megszemlélte/ isteni értelmével átgondolta,/ bölcs igazságosságával megvizsgál­ta,/ szerető irgalmával átmele­gítette./ Mind a két kezével megmérte,/ hogy egy millimé­terrel se legyen nagyobb,/ egy milligrammal se nehezebb a kelleténél./ Azután megáldot­ta szent nevével,/ fölkente ke­gyelmével,/ beléje lehelte vi­gaszát,/ és még egyszer rád és bátorságodra pillantott./ így most egyenesen az égből jön feléd,/ mint Istennek hívása,/ s könyörülő szeretetének aján­déka,/ hogy egészen önmagad­dá légy,/ és Istenben megtaláld beteljesülésedet.” Tehát el kell fogadnunk magunkat gyengeségünkkel és kiszolgáltatottságunkkal együtt. A „még minden jobbra fordulhat” higgadtságával, fé­lelem nélkül. S mert Anton atya képes volt minderre, nemcsak az ágyból kelt ki, hanem teoretikusként is alapvető felismerésekhez ju­tott. Volt ideje szemlélődni s több egyházi vitában meggyő­zően állást foglalni. Talán ez volt az ő golgotájának egyik célja. házmegye és a város is segí­tett. A Szent Katalin Szeretetott­honnak jelenleg hatvanhárom lakója van. Elsősorban nyug­díjas, idős emberek jelentkez­nek hozzánk. Egyetlen feltéte­lünk, hogy a vallás közel áll­jon mindazokhoz, akik köz­tünk akarnak élni. Az egyházi hovatartozás nem számít, hi­szen most is öt felekezet kép­viselteti itt magát. Nálunk nincs az évnek olyan napja, hogy a reggel ne misével in­dulna. Családias hangulatban megtartjuk a nagyobb ünnepe­ket, sőt, a névnapokat is. Az itt élő idős emberek kényelméről, ellátásáról huszonnégy, jórészt szakképzett munkatársunk gondoskodik. Most a kibővült hellyel — mely összesen het­ven ember befogadására alkal­mas — már arra is volt le­hetőségünk, hogy kialakítsunk egy elfekvőt, ahol tizenöt ágy­hoz kötött beteget gondozunk. Terveink közt szerepel, hogy még intenzívebben szakosod- junk a későbbiekben erre a fel­adatra. Nem akarunk hos-pice rendszert kialakítani, de szeret­nénk majd helyet adni azok­nak is, akik tudják, hamaro­san el kell búcsúzniuk az élettől. Otthonra talált a „Szent Katalin” Bezárt szivek Alapítvány a betegekért Csánig Gyuláné Nincs annál borzasztóbb dolog, mint mikor az em­ber tehetetlenül fekszik a kórházi ágyon, teljesen kiszolgáltatva és elhagyat­va. A bent töltött idő alatt kicsit minden megválto­zik. El kell szakadni a megszokott otthoni kör­nyezettől, s gyakran még a hálóruha, ami rajtunk van sem sajátunk. A leg­szebb pillanatai minden napnak azok, amikor meg­érkeznek a látogatók. Akár néhány jó falatot hoznak, akár csak az otthon me­legéből egy kicsit, jelen­létük mindenképpen gyó­gyító lehet. Sajnos egyre többen vannak — főleg a téli időben utcáról beke­rültek között —, akikhez nem járnak látogatók. A nyíregyházi kórházban Csánig Gyuláné lelki­gondozó még évekkel ez­előtt felvállalta, hogy jár­va az osztályokat, benéz a magányos betegekhez, el­beszélget kicsit velük. Üres kézzel nem megy lá­togatóba az ember. O is mindig vitt néhány szem gyümölcsöt, dobozos üdí­tőt. Saját zsebből azonban ez nem mehetett sokáig. Két évvel ezelőtt dr. Bod­nár Ákos vezetésével lét­rejött a Bethesda Alapít­vány, mely a magányos emberek kórházban töltött napjait próbálja egy kicsit könnyebbé tenni. Az indu­ló tőke ötvenezer forint volt, ennek kamataiból vette meg a lelkigondozó az apró kis „örömöket”. Az első évben gyűlt a pénz a számlán, december végé­re összejött még ötvenezer forint. Ma viszont már na­gyon kevesen segítenek, be van az emberek szíve zárva. Egyre kevesebben érzik át mások nyomorú­ságát. Pedig nem kellene vagyonokban gondolkod­ni, elég lenne, ha minden­ki csak egy kicsit adna. A száz forintok éppen annyit jelentenek az alapítvány­nak, mint a nagyobb össze­gek. Aki teheti, segítsen, hogy a magányos, elha­gyatott emberek élete leg­alább a kórházi ágyhoz kötve egy kicsit köny- nyebb lehessen. A Bethesda Alapítvány számlaszáma: 13209003—77204398 Az oldalt összeállította GyüreÁgnesés Sikli Tímea. A fotókat Harascsák Annamária és Bozsó Katalin készítette.

Next

/
Thumbnails
Contents