Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-27 / 149. szám

UJ KELET Riport 1996. június 27., csütörtök A görögök kissé hanyagok, néha esainak, de szeretik a vendégeket Kréta(i) (úti)rajzok (1.) Kissé ijedten pillantottam ki a jobb időket látott, öre- gecske TU 154-es ablakán, amikor a tenger felett ráfor­dult az iraklioni repülőtér kifutójára. Akkor még nem tudtam, hogy az elkövetkezendő két hétben éppen a fejem felett fogja nagyjából ötpercenként végrehajtani az efféle fordulókat mindenféle légitársaság minden­fajta repülőgépe, sőt, gyakorta még F-16-os vadászgé­pekkel is „fűszerezik” a mindennapi légiparádét. A MALÉV gépén persze nem azért vagyok ijedt, mert at­tól tartok, hogy kapitányunk nem tudja földre tenni a masinát, hanem azért, mert ameddig ellátok a délutáni fátyolos napsütésben, kopár sziklák és kiégett fű teríti be a tájat. Én pedig szeretem a mértéktartást. Még szik­gerre — nyíló szobák lakóinak nincs igazán szerencséjük. Nemcsak a főútvonal és a re­pülőgépek zaja nem hagy­ja őket nyugodni, hanem a hmcs-k (helyi menő csávók) sö- rösüveg-csapkodó, petárdadur- rogtató őrült éjszakai motorver­senyei is itt zajlanak. Sebaj. így legalább eszünkbe juthat Ma­gyarország. Kaland szamarakkal Iákból is. Kézy Béla (Új Kelet) Alig kétszáz méter gyalog- lástól kímél meg a „fa- karusz”-ra emlékeztető repté­ri busz, hogy aztán hosszasan sorba álljunk a schegeni egyezmény szellemében, és bejuthassunk Európába. Egyenruhás tisztviselők pö- työgtetik gondosan számító­gépbe útlevelünk adatait, je­lezvén, hogy mi bizony még kívül vagyunk a vágyott (?) világon. Persze Görögország is megfutotta a maga köreit, hogy ,,kapun belül” lehessen, még akkor is, ha Kréta fővárosának repülőterétől alig néhány kilométerre van az a knosszoszi palota, amit sokan emlegetnek az európai kultúra bölcsőjeként. Joggal mondhatják tehát a krétaiak, hogy náluk sokkal hamarabb volt Európa, mint ahonnan a tizenkét csillagos kék lobogó elindult, és elkezdte ontani a pénzt meg a bürokráciát. Úgy, mint otthon Néhány kilométer után bu­szunk letér az egészen konszo­lidált új főútvonalról a régire, s rövid szerpentinezés után már szálláshelyünk előtt állunk. A városkát Chani Kokkininek hívják, ami „vörös földet” je­lent. Valóban sötét rozsdaszínű a föld mindenütt, sok helyen még két méter mélységben is. Az Ejalis stúdióháznak igen változatos a szomszédsága. Ahogy idegenvezetőink is­mertetik a fakultatív progra­mok árait, bizony szívjuk a fogunkat. Kissé borsosak a fi­zetnivalók. Végül is úgy dön­tünk: Santorini szigetére és a knosszoszi palotára befize­tünk. A szigetprogram egész napos, reggel hétkor indul a nem túl fiatal, 800 személyes Vergina Sky, Heraklion kikö­tőjéből. Hamar találunk egy napágyat a hátsó fedélzeten, de ahogy a hajó elindul, elő­remenekülünk, mert az öreg kémény ránk köpködi á'dízel- bűzt még a kormot. Az ap­rócska úszómedence egyelő­re üres.'Visszafelé rájövünk, hogy nem is töltik fel. Elősze­zon van, úgy látszik, ez még nem jár az utazóknak. A bő négyórás hajóút mo­noton, látnivaló csak a tö­ménytelen tengervíz, meg nagynéha egy-egy hajó. Dél­tájban belavírozunk Santorini szigetének egyik kikötőjébe. A part meredeken szakad a tengerbe, mögöttünk félka­réjban szigetek. Valójában egy vulkáni kráter közepén hajó­zunk. Az a természeti kataszt­rófa, ami mintegy 3500 éve ilyenné formálta a szigetet (melyről sokan mondják: itt volt Atlantis), s Krétán is ha­talmas szökőárral pusztított, ma már nem fenyeget. De azért fur­csa érzés tudni; alattunk a ten­ger vize 32—34 fokos. Meredek szerpentinen jutunk fel Pyrgosba, ahol több a temp­lom, mint a lakóház. Hamaro­san elénk tárulnak a színes ké­Kék kupolák... Jobbról csodálatos magánvilla gyönyörű, gondozott kerttel, balról meg mögötte kiégett vad­zabbal ^borított, elhanyagolt üres telkek. Viszont száz mé­terre morajlik a tenger, kétszáz méterre van a simogatóan fi­nom homokkal borított strand, szemben késő éjszakáig nyitva tartó ABC, vagy ahogy kissé nagyképűen kiírták rá: Super- Market, mellette egy taverna, amelyet éppen eladásra kínál­nak. A stúdiók tiszták, tágasak, kellemesek. A mienk még hű­vös is. Az utcára — és a ten­Knosszoszi palotarészlet TIT .fehér falak peslapökröl már jól ismert, va­kítóan fehér falak és kék kupo­lák. Zegzugos utcácskákon sé­tálunk fel a városka „tetejére”, ahonnan jól láthatók a keleti part települései, a strandok, meg néhány itt horgonyzó ha­dihajó. (Törökország nincs túl­ságosan messze!) A szigetnek 7000 lakosa van, ettől sokkal több a szamár és még több a tu­rista. Termelnek itt szőlőt is, amiből jóféle bor készül, még­hozzá számunkra egészen fur­csa módon: szinte a földön fut­tatják végig az indákat, mert másképpen nem tudnának el­lenállni az állandó erős szélnek. A séta után elbuszozunk Firába, a „fővárosba”. Itt min­den a turistáknak szól. Aján­dékboltok, tavernák, pénzvál­tók váltják egymást. A meredek partra épített városkából függő­vasúttal, gyalog (536 lépcső) és szamárháton lehet lejutni a ten­gerhez. Mi a gyalogsétát vá­lasztjuk. Kissé agresszív szamártulaj­donosok s náluknál jóval szelí- debb szamarak sorfala között ballagunk lefelé. Néha arrébb kell taszítani egy-egy egyked­vűen álldogáló jószágot, hogy elmehessünk mellette. Mellet­tünk néhány útitársunk szama- ragol el. Egyikük kissé ijedten szól „le” a fanyeregből: „jól tettétek, hogy nem ültetek fel!” Minden relatív, jut eszembe, hiszen szamárcitromban sem olyan nagy élmény gyalogolni. Mire a hajóra jutunk, már hűl a levegő. Gyors roham a svéd­asztalnál. Nincsenek nemzeti különbségek. Minden náció óri­ásira púpozza a tányérján a va­lóban választékos ételeket, és csak igen szerényen fogyaszt italt. Bizonyára mindenki sejti, hogy az italért külön kell fizet­ni. Ezután a hajó hatalmas bár­jában három táncos szórakoz­tatja a fáradó nagyérdeműt, míg 10 óra körül újra kikötünk Heraklionban. Bóklászunk a Chani Kokki- ni-i autókölcsönzők között. Annánál kötünk ki, aki féláron ajánlja a vadonatúj nyitható te­tejű Wolksvagen Pólót. Anna egyébként nagyon jó üzlet- asszony. Azonnal tájékoztat ajánlatairól, és üzletkötésünk után is éppúgy kiköszön ne­künk a teraszról, mint annak előtte. Három napra visszük el a méregzöld járgányt. A kirán­dulásokon igen kegyes hozzánk a természet. Tán évszázada nem volt errefelé május végén eső. Szerencsére csak éjszaka öntö­zi a földeket, ám napközben csak egy-egy futó zápor meg a menetszél húzatja be velünk a tetőt. Amikor pedig a legszebb tájakon haladunk, mindig süt a nap. Ki-kibújok hát kamerám­mal a nyitott tetőn, hogy majd megoszthassam az otthoniakkal élményeimet. Járhatatlan hegyek A déli part felé tartunk, útba­ejtjük Agios Nikolaost. rövid séta a festői városban, majd to­vább indulunk Eloúnta felé. A spinalongai félsziget környéke igazi üdülőparadicsom, innen indulnak a tengerparti piknike- zéssel egybekötött hajókirándu­lásokra. Felfedezünk egy cso­dálatos üdülőfalut, amely a kré­tai építészet legszebb hagyomá­nyai szerint készült el. A hazak rusztikusak, az erkélykorlátok, a világítótestek tartófái, de még a kukák is lehántolt, göcsörtös rúdfából készültek. És virág­erdő pompázik mindenfelé. Sportpályák, étterem, bolt, ár­nyékos parkolók, saját tenger­parti strand, úszómedencék te­szik komfortossá az itt pihenők napjait. Nem egészen ötven kilomé­teres autózás után — miközben hol változatos tengerpartot, hol magas, szinte járhatatlanul me­redek hegyeket látunk — elér­jük Lerapetra városát. Itt már a Líbiai-tenger jókora hullámai csapkodják a parti sétány köve­it. Úgy tűnik, a tavernák, az üzletek nem csak a sziesztaidő miatt üresek. Még nem kezdő­dött el a szezon. (Holnapi számunkban foly­tatjuk) Egy bátor, aki felült a szamárra

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents