Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-24 / 146. szám
UJ KELET Kegyetlen események törték meg az itt élő ősöket. A hátborzongató történet a „kutyafejű” tatárok pusztításával kezdődött, mely 1587-ben Petraskó Román vajda fosztogatásával folytatódott. 1715-ben a senkit sem kímélő pestisjárványban vesztették sokan életüket, csakúgy, mint a meglepetésszerű földrengés idején,1834-ben. A sors kegyetlenségei mégsem forrasztották egybe az itt élőket. Hiába azonos a múltjuk, a jelenük, emlékeikből nem tűnt el a keserűség, mely a felekezetek, a cigány és magyar, de a cigány-cigány családok között is feszül. Falujáró Katolikus cselédek, református kisbirtokosok 1996. június 24., hétfő 5 Piricse büszkesége a hét- százötvenéves református templom, mely a megye egyik legértékesebb műemléktemploma. A fehér falú, kedves épület szép, rendezett udvarán négyfős szoborcsoport néz a templom felé. Anya három gyermekével. A csonka család a magyar történelem viharait ábrázolja, melyben a háborúk, csaták miatt a nők egyedül nevelték fel gyermekeiket. Az emlékezés szobra nem véletlenül került a templomudvarba. Az itt élők meggyőződése, amelyik nemzet elveszti hitét, elpusztul. A templom udvarából nyílik a parókia udvara. Az öreg házőrző hangos csaholással jelzi az idegenek érkezését. Páll Antal református lelkipásztor a kertből érkezik, rövidnadrágo- san, ingben. — Kicsit kapálgattam a kertben — mondja kézmosás után, majd készséggel indul a templom felé. Az ajtót vékony drótszál fogja össze, úgy tűnik, az itt élők nem félnek az idegenek fosztogatásától. A fehérre meszelt, fával díszített templom padjain szi- vacspámák jelzik, a helyek itt nem maradhatnak üresen vasárnaponként. — A hagyományok szerint ülnek az emberek — mondja kérdésemre Páll Antal — azokon a helyeken, ahol hajdan őseik hallgatták az istentiszteletet. A jobb és bal oldali padsorokon a lányok és az asszonyok, a karzaton a legények, a férfiak a szentélyrészben, míg jobb oldalon a presbiterek foglalnak helyet. Az épület felújítását 1988- ban kezdtük el — folytatja —, a gyülekezet jelentős anyagi hozzájárulásával és segítségével. Romos állapotban volt a templom, ennek ellenére sikerült eredeti állapotába visszaállítani, Eredetileg katolikus templomnak épült a XIII. század elején, román stílusban. A keletelt templom déli oldalán erdélyi típusú fa harangláb épült 1791- ben. Ma négyszáz magyar és négyszázötven cigány tagja van a gyülekezetnek. Jelentős részük eljár vasárnaponként a templomba. Érdekes, hogy a cigányok fontosnak tartják a keresztelést és a temetést, de az esküvőt nem. Mióta ezen a helyen szolgálok, még nem tartottam cigányesküvőt. Korábban érezhetők voltak Az oldalt írta: Kozma Ibolya Fotók: Bozsó Katalin Terem Bátorligeti Nyírpilis Ősláp T T. Piricse | Bátorliget Földprogram a cigányoknak Keresztes Miklós görög katolikus esperes bizonyos feszültségek a katolikusok és reformátusok között. Ez az érzés — úgy vélem — a régi időkre vezet vissza. A reformátusok mindig büszkék voltak saját szegénységükre. Kemény munkával, éhezve dolgoztak kisbirtokukon. Míg a katolikusokat csak telepítet- teknek nevezték, ők uradalmi cselédként dolgoztak. Nekik semmijük sem volt, mégis gyakrabban volt tele a hasuk, mint a reformátusoknak. A két felekezet között ellentétek alakultak ki, problémát jelentett, ha különböző vallásúak házasodtak össze. Természetesen a lelkészektől, papoktól is függ, hogy a hívek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Huszonkét éve vagyok Piri- csén. A görög katolikus lelki- pásztorral már beszélgettünk az ökumenizmusról, tartottunk is néhány közös istentiszteletet. Egy ideje azonban elsikkadtak ezek az események. A görög katolikus esperes, Keresztes Miklós négy éve költözött a faluba. — Úgy hallottam, hogy régen voltak ellentétek a katolikusok és a reformátusok között — mondja. — Mostanra azonban ezek elsikkadtak és lecsillapodtak. Úgy vélem, hogy fejétől büdösödik a hal, tehát a mindenkori ellentéteket a lelkészek is szították. Páll Antal lelj~A reformátusok temploma 750 éves kipásztorral régen ismerjük egymást, jó viszonyban vagyunk. Közös istentiszteleteket is tartottunk. Hogy mostanában ez miért marad el, nem tudom. Az ellentéteket, feszültségeket nem érzem. Egyébként sem bírom a haragot magam körül. Még a híveimet is kibékítem, ha látom, hogy orrainak egymásra. A bizalmatlanságot, sze- retetlenséget csak egy módon lehet megszüntetni: nyílt kedvességgel és szeretettel. Hatvani Gyula polgármester a falu szülötte, mégis harminckét évig dolgozott Nyírlugoson. Tizenegy éve költözött haza Piricsére. Maga sem tudja, miért, hazavágyott, hogy az itt élő emberekért és falujáért is tegyen valamit. — Sajnálom ezt a községet — mondja —, az emberek sorra vesztették el az állásukat. Korábban Nyírbélteken és Nyírbátorban kaptak munkát a piricseiek, most azonban több mint kétszáz a munkanélküliek száma, ugyanennyien részesülnek jövedelempótló támogatásban. Ezen felül még regisztrálatlanok is vannak munka nélkül. A lakosság negyven százaléka cigány származású, rajtuk a szociális földprogrammal próbálunk segíteni. Az ötlet egyébként az előző ciklus polgármesterétől, Páll Antal református lelkipásztortól ered. A cigánytelep melletti földekre senki sem tartott igényt, így kiosztotta azt a cigányoknak. Fizetnek a gépi művelésért, tehát nem teljesen ingyen jutottak hozzá a terményekhez. Szeretnénk munkára nevelni a cigányokat, hogy legalább az alapvető élelmiszereiket megtermeljék. Tavaly volt olyan család, amelyik színes televíziót vásárolt az uborka árából. Másoknak viszont nem volt sikerélménye. Hiába dolgoztak, hiába lett szép a paradicsom, a paprika, mégis csak áron alul tudták eladni. így még sokuknak a vetőmag ára sem jött vissza. Ennek ellenére remélem, nem vesztik el a kedvüket a további munkától. A szociális földprogramot igyekeztünk kiszélesíteni. Csirkét kaphattak féláron a cigányok, az összeg másik felét pályázati pénzből fedeztük. A csirkék egy részét — javaslatunk szerint — felélhetik a családok, a többi árát azonban be kellene fektetni további naposcsibe-vásárlásba. Esetleg tyúkot nevelhetnek belőlük, hogy tojásokat tojjanak, majd csibét keltethetnek. Malacvásárlásra is adtunk számukra kedvezményeket, ha kettőt vettek, négyezer forint támogatást adott az önkormányzat. Természetesen a magyar lakosság nem fogadta egyöntetű örömmel a cigányok támogatását. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy ezzel a programmal hosz- szú távon tudunk eredményeket felmutatni. Költözködés, pakolás közben látogattunk idősebb Buliska Mihály házába. A Hámán Kató utcai vadonatúj lakásban örömmel rendezkedik az öttagú család. — A szociálpolitikai kedvezmény segítségével építkeztünk — mondják. — Még szerencse, hogy találtunk egy olyan vállalkozót, aki ilyen szépet épített nekünk — teszi hozzá az asszony. — Nagy munkában vagyunk — mondja Buliska Mihály —, két hold földünk van, azt kapálni kellene, a házban is rendezkedni kell. Nem tudom, mikor lesz itt rendben minden — mondja legyintve. — Az udvart füvesíteni szereném, oldalra meg tujafát ültetnék. — Már nyolc éve, hogy van földünk. Eddig a téesztől béreltük, majd a szociális földprogram segítségével kaptunk egy kis területet. Tavaly rengeteget dolgoztunk, szépek voltak a terményeink, mégsem érte meg. Egy fillér hasznunk sem volt az egészen, mert nagyon alacsony áron vásárolták fel a paradicsomot, a paprikát. Nem csüggedünk, reméljük, az idén nagyobb sikerünk lesz. — Mi nem olyanok vagyunk, mint a többi cigány. Mi másak vagyunk — mondja az asszony. — Magyarokkal házasodunk. A férjem is magyar, az öcsém most nősül, magyar lányt vesz feleségül. A Petőfi utca végén homokos, göröngyös részen vezet az utunk, az egyik oldalon házak, míg a másikon fasorok állnak. A kapuk előtt emberek ácsoHatvani Gyula polgár- mester ragnak, gyerekek játszanak ruha nélkül, piszkosan. Itt-ott idős emberek ücsörögnek a hűvösben. Néhány méter után kiderül: Kispiricsén jámnk. Közigazgatásilag Nyírbátorhoz tartozik a település, de orvoshoz, iskolába és óvodába Piricsére járnak a kispiricseiek. Diczkó Lászlóné fehér blúzban, szoknyában, mezítlábosan tereli a libákat. Táppal próbálja csalogatni őket. — Ha Piricséhez tartoznánk, mi is kapnánk támogatást — mondja. — A kacsákat, libákat saját pénzemen vettem, mi évek óta minden évben nevelünk baromfit. Öt gyermekem van, tizenhat unokám. Nekik is jut belőle, szeretjük a liba meg a kacsa húsát. Magas a vérnyomásom, ha hirtelen rosszul leszek, elmegyek az orvoshoz, kapok egy injekciót, de ha hazajövök, újra a kertben kötök ki. Büszke vagyok a kertemre, mert tiszta, és van benne minden, amire szükségünk van. — A három gyermekemet kivettem az óvodából—mondja László Sándorné, Diczkóné lánya. — Azt mondták, az én gyermekeimre nem jár kedvezmény, mert mi kispiricseiek vagyunk. A nyírbátori polgármester viszont nem foglalkozik velünk. Még víz sincs ezen az utcán. Fél kilométerre járok vízért, reggelente hatalmas ballonokkal hozom az ivóvizet, meg a mosáshoz, fürdéshez valót. Nincs nekünk semmink — mondja elkeseredetten —, még azokat a támogatásokat sem kapjuk meg, amelyek megilletnének bennünket. így nagyon nehéz megélnünk. Jobb lenne, ha Piricséhez tartoznánk, mert így a világ végén vagyunk, senki és semmi nélkül. Kispiricse. olyan, mint a senki földje. (A nyírbátori polgármester a napokban tér haza külföldi útjáról. Távolléte alatt a hivatalban senki sem tudott választ adni a László Sándoméval folytatott beszélgetés alapján felmerülő kérdésekre.)
